Dunántúli Napló, 1982. január (39. évfolyam, 1-30. szám)
1982-01-16 / 15. szám
Lenin azt mondja: „Felőlem mehettek” A francia GRAPUS művészcsoport kiállítása a Pécsi Galériában Az esztétikai magában- valóról szóló szómágiók körét alighanem most is kikezdi a művészi gyakorlat, amit a Pécsi Galériában bemutatkozó francia GRAPUS-csoport végez. A kritikus legfeljebb bizonyos veszélyforrásokra hivatkozhat, ezek a csoport tevékenységének hátterében fenyegetnek, s valami olyanról párállik felőlük elemi híranyag, hogy a direkt politikumban való felolvadós, az agitatív célú művészi tevékenység nem mindig jár a „művészetet” gazdagító haszonnal. Ezt a lehetőséget azonban gyorsan elhessegethetjük, hiszen a tarkabarka felületek, fotószerű ötletparádé, a színházi plakátra röpentett rohadt paradicsom vagy a Louvre épületének aranyospompás tagozatait átlukasztó vérfoltok a propagandisztikus feladaton túli területek felé utalnak. A hatás felidézésének vegykonyhájában a GRAPUS művészi nyelvezete, a kifejezés „hogyanja” a spon- tanéitás és jó ízlés, a modern tipográfiai lehetőségek ismerete és az adott lehetőségek melletti legnagyobb hatást biztosító technika kiválasztása alapján formálódik. Munkáik jelentésszerkezetébe a tájékoztató, dokumentatív vagy mozgósító funkciót kiegészítve olyan vizuális „réseket” építenek, melyeket az egyéni szemlélet kedvére birtokba vehet, kitágíthat, melyeken keresztül kisebb-na- gyobb kerülőutakkal, a látás logikájának, az „ész szemének" segítségével juthat el a szöveges információ kitűzte célig. És e tételnél időznünk kell valamelyest. Az „utca művészete" sohasem volt és nem is lesz független a feladattól, amit politika, kereskedelem rábíz, ornamentális funkciókra lecsupaszodva értelmét is vesztené. Itt is rejtőznek veszélyek. A kommersz politikai és kereskedelmi propaganda az ideológiai vagy árualap erkölcsi kopásának függvényében hamar elveszítheti célját. Ennek következtében eredeti jelentésének ellentétébe csaphat át akár a legragyogóbb plakátgrafikai ötlet is. Nem lehet ezután véletlen, hogy a Francia Kommunista Párt mellett elkötelezett művészek, a GRAPUS-csoport tagjai valamivel többet foglalkoznak a „miérttel”, mint a kevésbé problematikus „hogyannal”. A „hogyan” a szakmai tisztesség kérdése. A „miért" már tágabb értelmű, mélyebb erkölcsi és eszmei megalapozást követelő kérdés. A GRAPUS tagjai alkotóművészi készségeikkel valószínűleg kiváló harisnya-, lámpa- vagy felvágott-reklámokat készítenének, hihetően lágyabb konfliktusokat kellene legyőzniök, mint a CGT vagy FKP programjait támogatva, avantgardista színházi gerillák mellett. A kultúraüzem konjunkturális motívumaival szembeszegülve kell tehát hatást kelteniük, amiből közvetlenül következik, hogy a piaci sikereivel arányosan elértékteles £ C O JR S nedő avantgarde tradíciótól éppúgy távolságot kell tarta- niok, mint a pazar nyomda- technika funkcionalizmusától. Az egyén felé kell fordulniok, a szubjektivitás felé, a gesztusok világa felé, s ebben a törekvésükben a film- és színházművészet új expresszivitásigénye, az építészeti új historizmus, a posztmodern, a triviális tömegkultúra sokkjai szolgáinak párhuzamosan adatokkal. Közvetlenségigényük elsősörban azokban a formákban mutatkozik meg, melyeket egyetemi politikai színházak, munkás-szubkultúrák aktivistái spray-felira- tokkal, rota- és xerox-kiadványokkal alapoztak meg. Az érdeklődés és érdekeltség, a háborúellenesség, a szolidaritás politikai alternatívává válva igazítja művészi törekvéseiket. Olyan értelmiségieknek tekintik magukat a GRAPUS- csoport tagjai, akik képesek végső formába önteni a mindennapi élet, az utca, a munkanélküliség, a környezetvédelem kapcsán megfogalmazható tanulságokat. Eszközeiket — ha eddig kissé „emelkedetten" emlegettük volna - a társadalom legalsó rétegeiben kifejlesztett kommunikációs módszerek csiszolták stíluseszközökké. A „művésziest" az elvegyüléssel történő kiválás aktusában értékelték át, ezért aztán^hiába is keresnénk összefüggő stílust, fejlődésvonalat munkáikban. Biztonsággal nyúlnak a művészettörténet összegyűjtött tényanyagához és a politikai munka .kulturális hátterében a feladatoktól függően válogatnak abban. A tetszés esztétikájának tükrében voltaképpen kevés munkájuk vizsgálható. Sokkal inkább elfogadást segítő motívum a fri- volság és irónia, a sokszor bárdolattannak tetsző színpárosítások, a trikolor színeinek profán összefüggésekben való felhasználása, az iskolázatlan írásnemek, szójátékok stb. Ha urbanizációs problémákról van szó, akkor beépítik művükbe Leger festményét az építőmunkásokkal, ha a KP feladatainak változataira akarnak utalni, akkor derűsironikus fekete árnyképeket alkalmaznak, az olimpiák történetét felvillantó plakátokon pedig az erőtől duzzadó atlétákra a fantázia szaggatott vonalaival kerül pisztolytáska és acélsisak. A St. Etienne-i kultúrház emblémája is a profán jelteremtés alig letisztázott gesztusát, egy egyszerű fekete tuscsillagot mutatja, pacósan, szőrösen, ahogy az ecset alól kikerül. A hajszálpontosan meghúzott négyzetháló azonban körülötte képes egyértelművé és racionálissá tenni a gesztust. A kultúrpolitikai harc követelményévé tett erő és eredetiség a baloldali francia értelmiség jellegzetes képviselőiként mutatja be nekünk a GRAPUS-csoport tagjait. Műveik láttán nem kevés hiányérzetünk támadt, hiszen az eredetiségnek ez a hasznos formája nem létezik hazánkban. Aknai Tamás Ferencsik 75 éves Ferencsik János január 18-án töltötte be hetvenötödik életévét. Egyéb kerek, vagy impozáns jubileumokhoz is elérkezett ugyanezidőben: 55 éve, 1927-től tagja az Operaháznak, ahol negyedszázada főzeneigazgató; alapításától kezdve, azaz 1952-től vezetőkarnagya, majd főzeneigazgatója a Magyar Állami Hangversenyzenekarnak. Ennek is kerek harminc esztendeje. Alig húszéves, amikor friss diplomával, szerződteti az Operaház, s még nem éri el a harmincat, amikor Európa mind több nagyvárosában, s csakhamar nég távolabbi tájakon is elismert és gyakorta meghívott vendégkarmester. Moszkva, London, Prága, Helsinki, Hollywood, San Francisco, Los Angeles, Távol-Kelet — felsorolhatatlanul sok helyütt szerzett dicsőséget a magyar zenei életnek. Pályájának állomásait, sikereinek változatos színhelyeit, s az utóbbi ötven év különböző előjelű történelmi változásait átgondolva, egy meghatározó jelző jut eszembe: a hűség. Ezért ez az első kérdésem is, amikor fölkeresem, — Korunk a sokrétű hűtlenkedéseké. Sokan könnyedén váltogatják hazájukat, szakmájukat, meggyőződésüket. ön mindig hű volt hazájához, hivatásához, választott műfajához, ideáljaihoz, önmagának kiszabott, szigorú mértékeihez. Minek tulajdonítható ez a már- már divatjamúlt, - konzekvens magatartás? . Ferencsik éppoly komolyan veszi, és éppoly átgondoltan válaszolja meg az újságírói kérdéseket, mint ahogyan vezényel. — Kísértés volt, természetesen. Amint mondja, alkalom is bőven kínálkozott De én, magyar létemre, szívesebben vagyok itthon. Ezért is vagyok mindig szívesenlátott vendég külföldön. Aki odakint telepedik le, az esetleg mást tapasztal. E praktikus körülménytől teljesen függetlenül: én itt érzem magam a legjobban. Ez az otthonom. Itt a házam — ez a hazám. — Más pálya sem csábította? — Sosem gondoltam arra, hogy mást csinálnék Igaz, viszonylag későn határoztam el, hogy a karmesterséget választom, s látja, ennek a kedvéért hűtlen is lettem — két hangszerhez; hegedűvel kezdtem, orgonával folytattam, mégis dirigens lettem. — Nemrég olyasmit olvastam, hogy egy nemzetközi orvostársaság kutatása szerint a művészek közül a karmesterek a legegészségesebbek, a leghosz- szabb életűek, mert tevékenységük egyesíti a fizikai és a szellemi koncentrációt. — Igaz, hogy a karmesterek bírják a legtovább; Toscanrni például késő öregségére is kitűnő kondícióban volt, de az idős karmesterek fizikai megterhelése viszonylag csekély. Már nagyon takarékos mozdulatokkal is kitűnő eredményeket érnek el. Zenei tekintélyükkel, s a zenekarokkal kialakított kapcsolatuk révén legapróbb rezdüléseiket is ismerik. — Mi a véleménye a Kodály-i óhajról, hogy a zene legyen mindenkié? — Nem találok szavakat annak kifejezésére, hogy menynyire szeretem és tisztelem Kodályt. Ezt a mondását mégis erősen megkérdőjelezem. Mert amint a színvaknak nem jelenthet sokat a festészet, a botfülű sem profitálhat a zenéből. És akinek csak arra kell a zene, hogy aláfestést nyújtson mialatt ezzel-azzal foglalatoskodik - azok számára sem az a zene, amit mi annak nevezünk. Aki igazán szereti, az tiszteli-is a zenét. — Mivel magyarázza a mai ember szüntelen zeneéhségét? — Inkább arról van szó — ez a hivatalos igyekezet is — hogy minden művészet tartozzon hozzá minél többek mindennapjaihoz. Már nem főképp anyagi kérdés, hogy valaki opera- vagy koncertbérletet vegyen. Ma nem lehet elég koncertet adni. Ez: jó! — Pihenésként hallgat-e más. féle muzsikát, mint amilyen a repertoárjához tartozik? — Engem csakis és kizárólag a komoly zene érdekel. Ez a szó a kvalitást jelzi, vagyis idesorolom Johann Strausst is. Semmi közöm a pillanatnak adresszált, s a pillanattal elmúló szórakoztató zenéhez; a jókönnyűzenét — Lehárt, Offenbachot — szeretem. — Ha fáradt, megnyugtatja a zenehallgatás? — Nem, nem, nem! Mondom, hogy a zene nem alacsonyítha- tó le zümmögő háttérré, nem lehet nyugtató segédeszköz, vagy gyógyszer. A zenéhez teljes ember kell. — Mit olvas? — Szeretem a jó krimit. De azt csak a tévében. Olvasni — csak értéket! Sajnos, sosem annyit és annyifélét, amennyit szeretnék. Hobbim a latjn, az ógörög; hetvenen felül ismét jártam ógörög órákra. A görögök teli vannak szebbnél szebb versekkel . . . Hogy jobban kedvelem-e a régmúlt költészetét, mint a későbbi, vagy mai nagyokat? Rangsorolás nincs, nem lehet. Ha egyet kihagynék, integetne: ki ne felejts1 — Hogyan tölti egy napját? — Olykor hosszú-hosszú időn át minden percemet elfoglalja a hivatásom; az, hogy muzsikálok, hogy felkészülök rá. És játszom magamnak is: zongorázom. Kedvelem az autóvezetést is; látja, ez megnyugtat, és — bár idegenkedem a gépektől —, a vezetésben sem a mechanikus rész érdekel, hanem az, hogy kellemesen, szabadon kocsikázom. Fotografálni is szeretek. Ehhez két masinám van, az egyik automatikus gép, a másik érzékeny, új típusú japán' készüléket viszem utazásra. Olyankor szakíthatok időt arra, hogy ilyesmire koncentráljak. — 1952-ben készítette el Fe- renczy Béni remek Ferencsik- mellszobrát. Akkor a mester 62, ön 45 éves volt. Kialakult-e akkor valamiféle fiúi-atyai kapcsolat? — Ferenczy Béni saját bevallása szerint rekordidő alatt készült el a portrémmal. Akárcsak a mester, én is rendkívül elfoglalt voltam akkoriban is. De az együtt töltött idő rendkívül tartalmas, baráti, emlékezetes volt. Ferenczy Béni csodálatos jelenség volt, érdekes, sokszínű, sokoldalúan és mélységesen kulturált — nagy művész, kiváló ember. A szobor pedig az azóta eltelt harminc esztendő folyamán szép mélybarnára érett. A szívemhez nőtt ez az alkotás. Elgondolkozva fűzi hozzá. — Az élet rövid. Talán nem kellene ennyire sokirányban érdeklődni. Vagy egyszerűen bele kell törődni abba, hogy az emberélet — akármeddig é| is valaki — torzó marad. Péreli Gabriella 8. HÉTVÉGE
