Dunántúli Napló, 1982. január (39. évfolyam, 1-30. szám)
1982-01-16 / 15. szám
Szilágyi Eszter Anna: Maradék örökségem maradék hajad maradék magad kinek maradna másnak maradék poggyásznak " kinek maradna másnak maradék magamnak maradék hajamnak kinek maradna másnak — ki viselne bátran ennyi maradékot magáramaradva — — ha nem én — maradék hajad örökségem maradéka maradék magad maradék örökségem Pattantyús József: Napozó Antalfy István: Mintha nyár volna még A tűzfalak ormótlan közönye, behúzott függönyök drapériája, lehorgonyzóit gépkocsik tetején kopogó eső j_ a nyár vége ez, párát húz magára a kis erdő, — a sziréna még icte hallik — árnyak suhannak nyitott ernyőkkel, csak az a békés kecskenyáj — vonulás olyan, mintha még nyár volna minden áldott reggel. Erős Zsuzsa: Nem ünnepnap Hát jó. Barátságban nem közösködünk. Tenyerünk nem egy felé figyel, végzet a legutolsó lámpa; mellettem még senki sem aludt el. Jó nekem. Mert ha akarom egyedül, ha akarom veletek, köpenyem hét végeken fogasra nem akasztom, s nem ünnepnap, ha fáj a fejem. Baromi állapot. írni szeretnék legalább egy levelet, de nincs kinek, meghallgatnának, de süket fülekre lelek. Kényes, jó meleg szobában, micsoda századvégi hangulat, naponta vivjuk már háborúnkat, emelkedik a felhő, vihar készülődik, mellemen már nehéz a levegő, közösen fogyunk el. I Gáspár Vince alig várta azt a napot, amikor végre betöltötte a tizennyolcadik évét. Elérkezett, és ezzel búcsúzott is az intézettől, ahol kisgyerek kora óta nevelkedett, azóta, hogy állami gondozásba vették Az intézethez való tagadhatatlan kötődést, legyőzte az otthon ígéretének varázsa. { Akármilyen egyszerű is volt az ■ a falusi ház, a kerekes kúttal, az otthont jelentette, azt a mások által kisajátíthatatlan egyedülit, amit semmiféle összkomfort nerrf tud pótolni. Vince hazament. Vitte a kis motyóját, amit az elbocsátáskor az államtól kapott. Fehérneműket, öltönyt, nagykabátot. Anyjának foghíjas öröme hamarosan alábbhagyott, és az alkoholszagú estéken ki-kicsú- szott a száján egy-egy szitok a pénztelenség miatt, különösen £ akkor, ha nem ihatott eleget. A napok múltával fokozato- ; san döbbent rá Vince, s magá- I nak sem merte bevallani, hogy ' iszonyatos csalódás előjeleit S érzi. Napszámba járt, keresetét ■■ hiánytalanul hazaadta, mindig í dohogó anyjának. Egy este, amikor kinyitotta a ? szúrágtc, nyekergő szekrényaj- I tót, megdöbbenve látta, hogy | eltűnt a szép új télikabátja.. Kérdésére az anyja rikácsol- I va támadt rá, hogy mit gondol, I tán ingyen adják a kenyeret a ! boltban. Meg aztán mindjárt 3 itt a tél, tüzelő is kell, miből? Aztán minden ugyanúgy tűnt \ el, az öltönye, a fehérneműi is. 5 Már nem is szólt, csak végtelen | szomorúságot érzett, amikor | végigtekintett magán. Kopott vászonnadrágján, széllelbélelt » zakóián, kifakult ingén. Ez volt i minden ruhája, ebben járt nap- ? számba. Elérkezett az a november vé- j gi este is, amikor anyja félré- | szegen eléje állt, és röviden kill adta az útját. Kellett a hely : annak a hasonszőrűnek, akivel * télre — amikor már a szőlőhe- ir gyen nem volt munka — min- • dig összeállt. Vince nem szólt semmit, ösz- •* szeszedte pár darab maradék j fehérneműjét, zsebkendőjét és beletette egy reklámszatyorba. Annyi pénz kocódott a zsebé- 5 ben, hogy jegyet válthatott a I megyeszékhelyig, és még ma- radt húsz forintja. Odaérve, az éjszakát az ál- 3 lomáson töltötte, aztán egész f nap céltalanul kószált a nagyíj városban. Senkit sem ismert és I fogalma sem volt, hogy kelle- | ne elkezdeni az életét. Maradék pénzén még reg- b gél kenyeret és olcsó kolbászt i vásárolt, amit délig megevett, | estére már olyan éhes volt, I mintha három napja nem evett i volna. Megint csak az állomá- | son kötött ki éjszakára. Dideregve vágott neki a haj- j nali városnak. Egy pince abla- j ka mögül fény áradt, zakatolás I hallatszott, és a nyitott abla- I kon meleg levegő áramlott ki. Napközben többször visszatért I ide, melegedett. Délfelé már I elmúlt kinzó éhségérzete, csak j néha megszédült. Este az állomásra nem akart I visszamenni, mert félt, hogy I onnan előbb-utóbb beviszik a j rendőrségre. Viszont itt a pince ablaka előtt sem töltheti az éjszakát. Elindult, ment egyenesen az I orra után, céltalanul. EgyébVirág kartárs egy napon kevésnek érezte, hogy ő egyszerű dolgozó. Elhatározta, hogy elő. lép káderré. Mert kádernek len. ni szebb is, jobb is. így vélekedett Virág kartárs. Egy darabig fontolgatta, hogy s mint fogjon hozzá. Aztán úgy döntött, hogy erzsébetvárosi tájszólás helyett ezentúl népiesen fog beszélni. ízesen, zamatoson, I mintha minden szavát tőről metszették volna. S mivel éppen akkoriban helyezték át, új munkahelyére ekként köszöntött be: — Jaó napot kíívánook, eetár- sak. Ez az „eetársak” különösen tetszett, mert elvtárs sok van, de eetárs kevés. Fölfigyelt rá a vállalat minden vezetője, föl a kollégák, de légióként a káderes. Ebben nincs is semmi csodálatos, hiszen a vállalatban csupa budapesti tájszólást beszéltek. Felüdült a lélek, ha Virág kartárs megszólalt. Ö pedig látta ezt, és gyakran beszélt. Kiváltképp termelési ér- 75 75 éve született Kolozsvári Grand- pierre Emil ként sem volt erős fizikumú, de az utóbbi idők, különösen ezek a napok, gyermekien soványra apasztották. Elfogytak mellőle a belváros házai, és arra eszmélt, hogy neonlámpás lakótelepen jár. Az egyforma betonházak ablakaiból meleg, rózsaszínű fények áradtak ki. Számkivetettnek, testileg, lelkileg kifosztottnak érezte magát. Hirtelen elhatározással befordult a következő lépcsőház tárt üvegajtaján. Megindult felfelé a lépcsőn. Találomra'megállt egy ajtó előtt. „ .. . János” olvasta a fém névtáblára cir- kalmasan vésett, viráginda utánzatú nevet. Megnyomta az ajtó melletti gombot, a csengő élesen felberregett. Rövidesen csoszogás hallatt- szott, majd kinyílott az ajtó. Mögötte melegítőalsóban, lötyögő atlétatrikóban, egy fekete keretes szemüveges középkorú férfi állt.- Mit tetszik? - kérdezte, miközben bizalmatlanul végigmérte a borostás arcú, didergő, csztövér fiút. — Kérem szépen ... - kezdte akadozva, összeszorullt torokkal Vince -i ... először is bocsánatot kérek.... de az a helyzet, hogy két nap óta nem ettem, és szállásom sincs ... — Na és?- Nem tudna esetleg segíteni rajtam . ..- Ugyan kérem, mit képzel! - Erős, egészséges ember, menjen el dolgozni, és akkor lesz mit ennie, még szállása is! — mondta, és ezzel becsapta az ajtót. A következő lépcsőházajtónál újra ellenállhatatlan kényszert érzett, hogy megpróbálja, hátha befogadják valahová, mint azt annyiszor olvasta a mesében. Az ajtó kétarasznyira kinyílt, ameddig a lánc engedte. Mögötte egy pongyolás, becsavart hajú asszony tekintett rá riadtan. — Kéremszépen, bocsánatot kérek, de az a helyzet, hogy két napja már nem ettem, és szállásom sincs . . . Durr11 Csapódott be az orra előtt az ajtó.- Ki volt az? - hallattszott belülről egy férfi hangja. — Valami részeg, vagy koldus, vagy mit tudom én — felelte rá a női hang. Vincét ekkor valami konok- ság szállta meg. Elhatározta, hogy minden lépcsőházban becsönget egy ajtón, anélkül, hogy elolvasná a névtáblát. A televízió híradójának második kiadásának hangjai szűrődtek ki az ajtók mögül, és ő még mindig a lépcsőházakat járta. Dr Sándor Gyula nehéz nap után volt. Elfárasztották a tárgyalások, ült a megszokott karosszékében, és azon bosszankodott, hogy ezek az ostoba krimik milyen távol vannak a valóságtól. Élesen és hosszan berregett a csengőjük. — Gyuszi, menj és nézd meg, ki az ilyenkor! — mondta a fiának. Rövid beszédfoszlányok szűrődtek be a nyitott előszobaaj- tön, nem értette. Aztán a fia jött be. • — Apu, egy srác van itt. — Miféle srác? — Elég furcsa szerzet. Látszik rajta, hogy le van robbanva. Azt mondja, hogy nagyon éhes és nincs szállása. — No csak ... hát hivd be. Vince azt hitte, hogy nem jól hall, amikor a vele körülbelül azonos korú fiú visszatért és mondta. — Gyere be! Csak állt, és hitetlenkedve nézett.- Na gyere, ne szobrozz már itt az ajtóban. A homályos előszobában pörkölt szaga ütötte meg az orrát, és olyan kellemes meleg áradt minden zugból, amit már régen érzett. A fiú egy tágas szobába vezette. ahol egy asztali • lámpa és a televízió fénye volt a világítás. Megállt az ajtóban. — Tessék bejönni, bátran — hallotta, és ekkor vette észre a nagy öblös fotelból felálló testes férfit. — Jó estét kívánok ... — hebegte Vince. — Jó estét. — Bácsi kérem, ne tessék haragudni . .. — Nem haragszom én. Miben segíthetek? — Hát kérem... — és itt jött el az a pillanat, amikor nem bírta tovább. A kimerültség, az elkeseredés elemi erővel tört rá, és a zokogás hisztérikusan rázta a vállait. — Na jól van, fiam . .. csendesedjen, mindenre van megoldás ... - jutott el a tudatáig, és érezte, hogy egy kéz nehezedik nyugtatóan a vállára. A szemben álló férfi mosolygós arcából derű és nyugalom sugárzott, abban a pillanatban megértette, hogy nem hazudnak a mesék. — öljön le, és mondja. Vince engedelmesen leült, szerényen lábai mellé tette átázott reklámszatyrát, és röviden elmondta kiűzetését. Ezután úgy történt minden mint a mesékben. Bőségesen megvacsoráztatták, lefürödhe- tett, és még pizsamát is kapott. Ott lakott három napig, amíg Sándor Gyula elintézte, hogy felvették a nagy gyárba, amelynek munkásszállása is van. Amikor elment a csalódtól, kapott ruhát, még egy nagykabátot is, és némi pénzt, hogy előlegig kihúzza. Azóta minden hónap egyik vasárnapján hivatalos ebédre új családjánál, mert befogadták. Ő lett a „fogadott”. Gáspár Vince azóta is szívesen olvas meséket, és megmosolyogja azokat, akik csak legyintenek rá. Dombay Győző rajza Ujkéry Csaba: A fogadott KOLOZSVÁRI GRADPIERRE EMIL: Virág kartárs, a káder tekezleteken hallatta hangját. Többnyire ilyen tanácsokat adott: — Az ömbör töirmöljön. Tör- möljön minél többöt, öhun az igazság! Fehérné, a káderes, hetek óta törte a fejét. Nem helyes politika, ha egy ilyen tősgyökeres káder alantas munkát végez a könyvelésben. Az ilyennek több dukál. A vállalatnál nem volt üresedésben fontosabb beosztás. Várni pedig nem akart. Szerencsére egy termelőszövetkezetbe főkönyvelőt kerestek. Fehérné behívta magához Virág kartársat, 5 fölöttébb ravaszul megkérdezte tőle: — Fejlett könyvelő vagy? — Könyvölni, azt szipön tudok — válaszolt Virág kartárs őszintén. Ez a kijelentés megnyugtatta Fehérnét. Virág pedig harmadnap jelentkezett a köszögi Táncsics Termelőszövetkezetnél. Egy darabig könyvelt, igen szipön. Megszerette mindenki, habár a parasztok nem mindig értették meg a beszédét. Találgatták is sűrűn, milyen vidékről való. Végül abban egyeztek meg, hogy alighanem göcseji. Ott ugyanis egyikük sem járt. Virág eetárs pedig örült az előléptetésnek, örült a szép fizetésnek. És elhatározta, hogy a legközelebbi értekezleten egy jeles fölszólalással rója le háláját. A beszámoló alatt figyelt, jegyezgetett, aztán szót kért. — Még többöt köll törmölni, eetársak! — mondta. — Ékkő mög akkő, hogy a hibákat kiküszöböljük szipön. Hogy mást ne mondjak asse jó, hogy a búzaföld egy tagban van. Egy kicsinyég több tag kellene. Mer ha a tagságot szaporítjuk, mindjárt növekszik a tömörülés, Asse ártana aztán, ha meré- szebbön kísérlötöznénk. Hogy mást ne mondjak, miért ne vetnénk tököt a búza közibe? Ne mönjön kárba a sorköz. Nagyon kiváló felszólalás volt. Ehhez foghatót még nem hallottak Köszögön. Aztán elhangzott a válasz. Abban is akadt egy-két olyan mondat, amilyen, hez foghatót Virág eetárs sem hallott még életében. HÉTVÉGE 9.
