Dunántúli Napló, 1981. december (38. évfolyam, 329-356. szám)
1981-12-30 / 356. szám
e Dunántúlt napló 1981. december 31., csütörtök Belváros a szervezett felújítás utján (6.) Kereskedelmi központ új helyzetben Előre közölt program — szigorú végrehajtási feltételekkel Egy lépés az új kereskedelmi központ megvalósulása felé — a Sallai utca (Szokolai István felvétele) Fények, hangok Történelmi adottságként is felfoghatjuk, hogy a belváros kereskedelmi érpályái — Kossuth Lajos utca, Sallai utca, Bem utca, Jókai utca — olyanok, mint egy kiérdemesült szatócsüzlet, egy túlhaladott korszak emlékműve. Hagyhatjuk-e magunkat meggyőzni arról, hogy a zálogháznak a belváros szívében a helye? Vagy a használtcikk kereskedőnek a séta utcában kell-e adni-venni a portékáját? Vagy a „középnehéz" vasáruk boltjának itt kell-e fogadnia a kamionokat? Vagy a silány kirakatot produkáló olcsó áruk boltjának a „fény utcájában” lenne-e a helye, a Köztisztasági V. munka- felvételi irodájával egyetemben? Vagy az egymás mellett sorakozó, azonos profilú üzleteket itt kell-e egymással konkurráltatnia ugyanazoknak a vállalatoknak? . .. Ezzel szemben tény az, hogy az utóbbi években megindult egy lassú átrendeződési, profiltisztítási folyamat, amit a belváros szervezett felújítása lenne hivatott felgyorsítani, hogy a kiérdemesült szatócs- üzlet helyén valami más legyen. A szatócsüzletet egyébként az magyarázza, hogy eleddig valóban mindennek itt kellett lennie, lévén nemcsak első számú, de egyetlen centruma a városnak. Az utóbbi negyed század szisztematikus városfejlesztése eredményeként azonban a történelmi városközponton kívüli városrészek is „önellátók" lettek, kialakult (vagy kialakulóban van) a széles körű kereskedelmi—vendéglátószolgáltató hálózatuk. Sőt, a legnagyobb egységek ma már nem is a belvárosban vannak. Ez pedig azt jelenti, hogy a belváros ellátó szerepét finomítani lehet, azaz az itt lévő lakóterület alapellátását szolgáló hálózaton kívül olyan üzletek részére kell helyet biz- tostíani, amelyeknek a mai szerkezetű városban valóban itt a helyük. Mire van lehetőség? A korábban már ismertetett részletes rendezési terv nagy átrendezést javasol. A keres- kedelmi-vendéglátó-szolgál- tató hálózat 47,5 ezer négyzet- méteréből 9,7 ezernek — mint a funkcióra alkalmatlannak — a megszüntetése mellett 35,4 ezer négyzetméter új üzlettér építését tartja szükségesnek. Ez már önmagában is ellentmondás hordozója. Van-e ma reális alapja ilyen méretű megszüntetésnek, ill. építkezésnek? Ez is, az is kétséges. Marad az „arany középút”: a meglévő hálózat felújítása, együtt a lakóházakéval, amire — mint tudjuk — van keret. De ez további gondokat vet fel. Van-e pl. a működtető vállalatoknak erre pénzük, pontosabban: akkor van-e pénzük, amikor a rekonstrukció odaér? Aztán: van-e mód az átmeneti elhelyezésre? A város mindkettőre keresett megoldást már akkor, amikor tavaly novemberben, a Pécsett tartott miniszteri értekezlet elé terjesztette a programját. Javasolta az ún. koordinációs alap létrehozását azzal a céllal, hogy ebből előlegezhessék meg a szervezett felújítással összefüggő közületi felújítások költségét. Ma még nem tudni, lesz-e ebből valami. Ugyanígy abban sincs döntés, hogy országos főhatóságok támogassák 1100 négyzetméter alap- területű, átmeneti üzlettér építését. Más szóval: úgy kell szervezni mindent, mintha ezek a próbálkozások nem is lennének. Mi is ebből indultunk ki, amikor a témáról a Városi Tanács két illetékes osztályvezetőjével, Kéri István ipari és dr. Sítek László kereskedelmi osztályvezetővel beszélgettünk. Ma tehát az az alaphelyzet — és ennél többre aligha gondolhatunk —, hogy amikor egy-egy akcióterület felújításra kerül, ott a kereskedelmi és szolgáltató egységek sem maradjanak ki, korszerűsítésük, felújításuk, profilmódosításuk legkésőbb akkor megtörténjék. A lakóházfelújítás ugyanis egyfajta kényszerpályát jelent az érdekelt vállalatoknak is: az épület általános felújításából semmiképpen sem hagyható ki éppen a földszint az üzletekkel. Milyen a vállalatok hozzáállása? Kéri I.: — Az természetes reakció, hogy a vállalat elkezd „sírni", hiszen hozzászokott, hogy az üzletre a béren kívül nem kell költenie. Sítek L.: — Ehhez a jelen helyzetben még azt is hozzátehetjük, hogy úgy értelmezik: talán nincs is szükség egy olyan méretű felújításra, mint amilyent mi joggal elvárunk. Kéri I.: — A mi dolgunk az, hogy időben közöljük: mikor és mit várunk az üzemeltetőktől, hogy a jelzett időre biztosítsa is a fedezetet. Tehát „megoldáscentrikus” szemléletre van szükség. A nagy kérdés viszont: ha mi eleve bizonytalanul lépünk, akkor miért a partnertől várjuk a határozottságot? Ezt úgy is érthetjük, hogy ha nincs a pénzügyi nehézségeket áthidaló koordinációs alap, akkor a cselekvés magas fokú összehangolására van szükség, azaz — így fogalmazódott ez meg — évekre előre közölni kell a programot, hogy időre felkészülhessenek, de akkor aztán kérlelhetetlen szigorral biztosítani kell valamennyi feltételt. Mert ha csak egyszer is kell „sajnos most nem”-et mondani, később esetleg már hiába apellálunk a városszeretet re . . . átmeneti szüneteltetés Az elmondottakból nyilvánvaló, hogy ha egy adott akcióterületen a felújítás a megvalósulás szakaszába lép, az üzleteknek off meg kell szűnniük. És mi legyen velük? Pillanatnyilag egyetlen átmeneti üzlethelyiséggel gazdálkodhat a város: a Jókai tér 5-ben lévővel, ami most az OFOTÉRT által foglalt. A Felsőmalom utcában tervezett, átmeneti üzletek még igencsak az előkészítés szakaszában vannak. Pár éven belül aligha számíthatunk üzletköltöztetésekre — ez határozottan hátráltató tényező a szervezett felújítás folyamatában. Ezért vetődött fel egy másfajta — általánosan természetesen nem alkalmazható — gondolat. Sítek L.: — Kivételes esetekben egyes üzletek átmeneti szüneteltetését is indokoltnak tartjuk, ha más üzlet át tudja venni arra az időre annak a funkcióját. A tűréshatáron A bevezetőben példákat soroltunk fel a belvárosba nem illő üzletekből. A következő sarkallatos kérdés ebből adódik: minek van itt a helye? Sítek L.: — Nagyon hosszú ideig semmi koncepció nem volt; boldog-boldogtalan települhetett be anélkül, hogy valaki is vizsgálta volna: itt van-e rá igény, s egyáltalán ideillik-e? E tekintetben a tűréshatárig jutottunk. A belváros kereskedelmi arculatának az átformálását a belvárosi rekonstrukció nélkül is meg kellett volna tenni. Ez csak gyorsíthatja a folyamatot. Ma már nagyon megnézzük, kinek és mire adunk ki engedélyt. Csak azt, amit elbír a belváros, s azt is akkor, ha nem növeli az árufeltöltéssel járó, amúgy is sok nehézséget. Kéri /.: — A hagyományos szolgáltatóhálózatnak — fodrászat, patyolat, stb — feltétlenül megvan a helye, de abban már nem vagyok biztos, hogy pl. a GELKA, vagy a VILLGÉP felvevő helyére a Jókai téren, vagy a Sallai utcában van szükség. Sítek L.: — Lehetnének másutt, mellékutcákban is. Csakhogy amint ilyen utcákba kínálunk helyet, már nem kell . .. Kéri I.: — A magánkisiparból is annak a jelenlétét látom indokoltnak, ami a termékét értékesíti is. Nekünk most azzal az igénnyel kell fellépni, hogy a városképbe illő, a belváros sajátos funkcióját szolgáló változások szülessenek, azaz olyan dolgok jöjjenek létre, amik szép kirakatot is adnak. Mert úgy vélem, a külső igénytelenség igénytelen kiszolgálást is szül. Eddig a kereskedelmi, szolgáltatói funkció csakis a gazdálkodáséit volt, ezután a városképei is kell szolgálnia. Ennek érdekében pedig még sok kemény harcot kell megvívni. Talán csak az orvosok és természetesen a sötétség-sújtottá emberek vannak tisztában azzal, mit jelent, ha valakinek látóképessége 125 százalékosan csökkent; teljes fényérzéketlenség. Nem sokkal kevesebb ennél a 105 százalék: elmosódott árnyak, sö- tétebb és világosabb foltok, inkább csak sejtett mozdulatok, a színeit vesztett környezetben rendkívül fontossá vált hangok, zajok. Ez van mögötte. Az azonban, hogy csak eny- nyi lenne a világ, ez már nem következik belőle. Több mint 1ó éve Parragi Andrásné elesett az utcán. Rövidlátó volt korábban is, a mindennapos baleset nála súlyos következményekkel járt: mindkét szemfenék bevérzett, egy hét múlva arra ébredt, hogy nem lát. Almamelléken történt ez, ahol a tsz-ben könyvelőként dolgozott. Éppen zárszámadás ideje volt, és egy tanfolyamon vizsgára készült. Amúgy is roppant fáradt szemeit végzetesen megviselte az eleséssel járó rázkódás. Az orvosa nem hitegette: azt mondta, ne higyjen senkinek, ne adjon pénzt egy embernek sem, aki azzal kecsegteti, hogy meggyógyítja a látását. — Ebbe persze nem lehet egykönnyen beletörődni. Különösen az én esetemben nem. Vezető munkaköröm volt, a férjem tanácstitkár, mindenütt ott voltunk, mozgalmas volt az életünk, célok álltak előttünk, s ami a legkeservesebb: a munkámat nem tudtam folytatni. Iskolát, tanfolyamot, könyvelést, mindent félbe kellett szakítani ... Nemcsak a látott világ szűkült be, hanem magam is zárkózottabb lettem, mint mindenki, aki alig, vagy egyáltalában nem lát. Természetesen velejárója egy ilyen állapotnak a túlérzékenység, s ettől nem tudtam magam én sem mentesíteni. — Az emberek általában megértik az önök különleges helyzetét és tekintettel vannak erre. — Nem ilyen egyértelmű a véleményem. Tudomásul veszik, persze, a vakok gyakran tapasztalható gyámoltalanságát, de szerintem nem sajnálni kell bennünket, nem sopánkodni sorsunk felett, hanem segíteni. Ne gondoljon nagy dolgokra! Elég, ha egy vaknak megfogják a kezét a buszban, és megmutatják, hol a kapaszkodó ... A TÜZÉP pécsi központjában telefonközpontos. Gyakran csörög, búg a készülék. Teljes biztonsággal nyúl a megfelelő gombhoz, szép betűkkel írja a számokat, neveket egy papírlapra. Látása 105 százalékosan csökkent. 1966 óta rokkantnyugdíjas, 1967-től a Vakok és Gyengén- látók megyei Szövetségének tagja. Orvosa tanácsára lépett be. Minden héten klubnapra megy. Egyértelmű szavaiból: nagyon jól érzi itt magát, a megyei elnökség tagja. — Először zavart, hogy telefonközpontos vagyok. Úgy éreztem, többre vagyok képes, mert nehezebb munkát csináltam korábban. Közben teltek persze az évek, lehiggadtam és rájöttem, innen is tudok mások segítségére lenni. — Segítségére? — Igen, nekem nagyon jó érzés, ha egy bizonytalan embert el tudok igazítani: mi a keresett szám, hová kell telefonálnia, kivel kell beszélnie. — Alapvetően a segítőkészségnek kell motiválnia az emberek életét? — Nekem olyan környezetem van, hogy kialakulhatott ez a meggyőződésem. Mondtam: balesetem után sokáig teljesen elbizonytalanodtam. A családom volt az a sín, amelyik — szeretetükkel, örömszerző képességükkel — visszavezetett az önbizalomhoz. Ha nekem névnapom, születésnapom van, nem hiszem, hogy van még egy anya, aki annyi virágot kapna, mint én. Ilyen értelemben feltétlenül boldog ember vagyok. — Milyen értelemben nem az? — Ha sötétedik, már végképp nem látok semmit. Rossz buszra szállók, elkeveredek. Nekem csak a megszokott boltomban tanácsos vásárolni, nem azért, mert ott ismernek, hanem azért, mert én ismerem a boltot. Tudom, hol a tej. hol a kenyér. Egy évvel ezelőtt még volt színház- bérletem, persze, elsősorban a hangok alapján követtem az előadást, de idén már nem váltottam. Sok mindenről le kell mondanom. A balesetem óta nem olvastam könyvet, nem néztem televíziót. S valahol mélyen még bennem munkál életem korábbi álma: revizor szerettem volna lenni. Időnként még mindig el kell számolni magammaí: mit lehet és mit nem... Sok dolgom van: gyakorta főzök, s minden héten kétszer-háromszor a szüleimnél vagyok, segítenem kell őket, ha mással nem, nagyon idősek lévén, a jelenlétemmel. — hogyan ítéli meg az embereket, hiszen az arcukat nem látja? — A hangjukról. Nem mindenki veszi rajtam észre, hogy alig-alig lótok. Élőszóban, telefonon a hang, a beszédstílus nagyon árulkodó lehet. De nem egyedül a hangokra vagyok utalva. Nekem egy utazás — gyakorta megyünk a férjemmel az ország más vidékeire — nagy élmény. Szoboszló, Debrecen, Hortobágy; idén erre jártunk. Debrecen nagyon tetszett: tisztasága, parkosítottsága, szép múzeum, s részünk volt a virágkarneválban is. Gyönyörű volt! — Nem tűnik előttem szomorú ' embernek. — Alapvetően nem is vagyok az. Ki lehet kapcsolni azt, hogy alig-alig látok. Sokszor sikerül is. Mészáros Attila Fotó: Läufer László Hársfai István Á szeszfőző A roppant kicsire méretezett „hivatalban" éppen hogy elfér egy heverő, egy íróasztal, hozzá szék, s egy fotel. A helyiség akár egy szegényes hétvégi ház egyik szobája is lehetne. Az asztal fölötti beugróban tisztálkodási eszközök, borotva, angol tea, odébb éthordó, a sarokban törülköző szárad, az ablak melletti falon OFOTÉRT- naptár pucér fiatal lánnyal. — Ajándékba kaptam ezt a naptárt, de a feleségem mondta, hogy vigyem el hazulról, mert otthon nem engedi kitenni. Pedig szép lány, — mondja Pácsa Sándor huncutkás mosollyal. A 76 éves emberrel nézegetjük még egy ideig a naptárt, majd elfordul, s rádob egykét hasábot a szunyókáló tűzre. Olyan valószínűtlen, hogy a fal túlsó oldalán éjjelnappal készül a pálinka, hogy ezt a hosszúhetényi főzdét egy ilyen idős ember vezeti, s hogy aki hetente mindössze kétszer megy haza pécsi kertes házába. — Szinte egész életemben szeszfőzéssel foglalkoztam. A mesterséget nagyapámtól és apámtól tanultam. Darány- ban volt egy kis főzdénk, s mikor télen a mezőgazdaságban nem lehetett dolgozni, akkor pálinkát főztünk. Akkoriban szinte minden falunak volt főzdéje, nem úgy mint most. Közben egy megsárgult oklevelet mutat, melyből kiderül, hogy a Magyar Királyi Erjedéstani Állomás egyik tanfolyamát 1941-ben sikeresen elvégezte. Pácsa Sándor az ötvenes évek elején Pécsre költözött családjával, ekkor rövid ideig hűtlen maradt szakmájához, azonban nem sokkal később már a kozármislenyi szeszfőzdét vezeti! Ennek megszűnése utón került a hosszúhetényi főzdébe, melynek jelenleg a Zengő Gyöngye Termelőszövetkezet a tulajdonosa. Közben természetesen nyugdíjba ment, azonban ezt a csöppet sem könnyű munkát nem tudta abbahagyni. — Sok emberrel találkozom, jól elbeszélgetünk, így nem tudok unatkozni. Jól kell bánni a kuncsaftokkal, s akkor visszajönnek: mondják is, hoay három megyében nincs ilyen helyes kis főzde. Meg aztán kis nyugdíj-kiegészítésnek sem rossz az itt keresett pénz, így az unokáknak több ajándékot tudok venni. A kövér emberek jókedélyével beszél, közben kisiet a főzdébe megméri a szeszfokot, elégedetten bólint társának. Az íróasztalánál állva szoroz, majd az eredményt egy kis japán számológéppel ellenőrzi. — Milyen alapanyagból lehet jó pálinkát főzni? — Szinte mindenféle gyümölcsből, csak érteni kell hozzá. Sokan mondják, hogy házilag jobb pálinkát lehet előállítani: hát ez nem igaz, mert otthon senkinek sincs ilyen korszerű berendezése, enélkül pedig nehéz. A jó szilvából kiváló italt lehet készíteni. Most újabban divat lett a körtepálinka, úgy hogy elég sokat főzünk. A szilva azonban tartja a pozícióját. S, hogy szavait bizonyítsa, tölt egy kupica sziívóriumof. Pácsa bácsi dicséri a nedűt, — én egyetértek. — S a pálinkafőző szereti a pálinkát? — Teában. Tisztán nagyon ritkán iszom. De a reggeli pálinkás tea soha nem maradhat el. Pácsa Sándor úgy tervezi, hogy jövőre abbahagyja a pálinkafőzést, hisz mint mondja, „örökké nem csinálhatom.” — De otthon a kertecském- ben is kitalálok majd valamit, valószínűleg fóliázni fogok. Hiába nem tudok lefeküdni, mert akkor el is temethetnének .. . Roszprim Nándor
