Dunántúli Napló, 1981. november (38. évfolyam, 300-328. szám)
1981-11-01 / 300. szám
Múzeumi hónap Októberben a múzeumi hónap jegyében számos rendezvény részesei lehettünk. Kiállítások nyíltak, programszerű tárlatvezetéseket, az iskolások részére pedig múzeumi történelem órákat tartottak Pécs-, illetve Baranya-szerte. Képriportunkban erről emlékezünk meg. Első képünkön: kisiskolások a siklósi Gerencsér Sebestyén fazekas-kiállítás egyik szép darabja előtt. / Látogatók a Vasarely Múzeumban Egy iskolai csoport a siklási vár bútorkiállításán Gyerekek és katonák Eredeti bemutató,a Pécsi Nemzeti Színház Stúdió Színpadán Pilinszky-dráma eredeti bemutatója, stúdióelöadások a Pécsi Nemzeti Színház égisze alatt, Színházunk és két pécsi amatőr együttes közös munkálkodása, „új” rendező avatása önmagában is annyi rokonszenves esemény, ami komoly figyelmet és támogatást érdemel. A Gyerekek és katonák előadása tervének megszületésekor az alkotók még joggal remélhették a költő — ahogy azt levelében jelezte — személyes megjelenését is. A bemutató időpontjának csúszása — kérlelhetetlen fordulatként — már csak Pilinszky János emléke előtti tisztelgésre ad alkalmat. Pilinszky bevallottan nem drámaíró. Drámai jellegű művei Végkifejlet c. kötetében jelentek meg. Mint azt Beszélgetések Sherly Suttonnal c. könyvében elmondja, drámák írására Robert Wilson színházával való megismerkedése sarkallta. Itt találkozott azzal a színpadi formával, melyben megvalósíthatónak látta esztétikai elveit: „Auschwitz olyan mondattá tette az életünket, amiben... az állítmány nem történik meg. Ott áll, de nincs jelen ... Az abszurd színház talán nem is egyéb, mint az elveszett állítmány visszahódí- tása volt... A baj csak az, hogy. az abszurd színház azzal, hogy megtörténik, lényegében már meg is történt, véget is ért..." A költő életében mindössze két színpadi bemutatóra került sor: a Népszínház balszerencsés kísérletében a Síremlék, az Universitas együttes jó kritikai visszhangé előadásában az Élőképek kapott lehetőséget a közönséggel való találkozásra. Ennek oka minden bizonnyal nemcsak a Spiró György-féle aforizma (ti., hogy nálunk történelmi hagyomány a színháztalan drámaíró), hanem a hazai színpadokon szokatlan dramaturgia (— vagy annak hiánya); cse- lekménytelenség, nehezen értelmezhetőség (— vagy értel- mezhetetlenség). Jószerivel még esztétáink is alig vállalkoztak drámai műveinek kritikai elemzésére. „Ha össze kellene foglalnom, miről is szólt ez a darab, zavarban lennék...” mondja a Gyerekek és katonák egyik szereplője a zárójelenetben, s nem sokkal ezt követően az „Almazöld Ruhás Úr" is az addig történtek összefüggéstelenségét hangsúlyozza. Tény, hogy ez nem sok biztatást nyújt a darab színpadra állítójának, pláne, ha ezt el is hiszi. Mert hisz az antidráma egyik sablon-fogása az, hogy maga is hangsúlyozza drámaiatlanságát: ami igaz is, ha a klasszikus dramaturgiát, kérjük számon. Jelenet az előadásból. Az előtérben Muschberger Ágnes, mögötte Vajek Róbert Pilinszky a wilsoni színház mintájára építkezik. Pályi András megfogalmazásában: azt mutatja be, hogy .. mindennapi üres sztreotípiáink hogyan válnak végső kérdéssé." Álomdramaturgiájának hősei kívülről mozgatottak, csak elszenvedik bábként sorsukat; allegorikus színpadi jeleneteinek összekötője maga a költő: ,,'A költő lelkének fájdalmas árnyalakjai a világmindenség alakjai, az emberi sors megszemélyesítői" (Radnóti Sándor). Pilinszky abszurd drámaíróként is költő, drámai műveinek kohéziós ereje is képeinek, gondolatainak Urai egymásra rímelése. Nem véletlen a főszereplők megnevezése: Arany- kontyú, Hattyúnyakú, Almazöld Ruhás Úr. Képeik a darab olvastán a többi visszatérő metaforával (pl. ökölbe szorított zsebkendő) együtt sajátos ritmust, lírai szerkezetet érzékeltetnek. Ez fonja körbe a katonák (háború) és gyerekek ölelkező — feloldhatatlan, s mégis feloldást sejtető — ellentétpárjával. Persze, veszélye; két és buktatókat ez a fajta megközelítés is rejtene magában a színpadra állításkor, mert — ahogy Radnóti Sándor írja — kérdés, „... vajon nem ütközik-e a költő a dráma objektív műfajában égy legyűr- hetetlen ellenállás objektív falába (amitől a lírában sohasem kell tartania); vajon allegóriája az allegóriára rezo- nálni képes közösség hiányában nem téveszthet-e célt?" Talán ez előbbi eszmefuttatás az oka, hogy Vincze János színpadra állítási törekvése során más utat próbált bejárni. A „nem létező összefüggést” a lírai teremtő képzelet helyett külsődleges effektusokkal igyekezett pótolni. A vajúdás, szülés, születés — háború, béke gondolatsor nem idegen a műtől, és ennek kibontása reményt keltő értelmezési lehetőség. Kár, hogy ebből csak a szülés — a szerzői instrukcióval ellentétes — nyílt színre vitele, és a színpadképet meghatározó, a mennyezetről belógó, piros0 lámpával megvilágított, egyértelmű asszociációjú anatómiai képlet valósult meg, s nem az egymást követő jelenetek képi és tartalmi meg-, foglamazásának rendszere sugallta a vajúdás motívumát. Másik kapaszkodónak a költő előírta akusztikai hatások mellé bevágott zenei effektusok szolgáltak volna. Igaz, hogy már az Egyetemi Színpad Pi- linszky-bemutatóján is beismer- ten asszociatív funkciót szántak a „zenei. közhelyeknek", de az Élőképek kultúrtörténeti világa nem összehasonlító a csak a közelmúlt ismeretét kívánó Gyerekek és katonákéval. Ilyen mankóra nincs szüksége a darabnak. (Nem beszélve a megvalósítás technikai szintjéről: félbevágott' taktusok!) Kitűnő meglátás viszont — és a megvalósíthatóság útja inkább efelé mutat —, hogy a költő, más műve részleteinek bevágásával egy-egy kép lí- ■raisága kibontható, hangsúlyosabbá tehető. Ezek adták az est legszebb pillanatait. Az előadógárda sokrétűsége nem tudott összeállni egységes stílussá. Ennek ellenére Sólyom Katalin, Paál László, Cse- rényi Béla és Krasznói Klára az abszurd színpadi megvalósításának emlékezetes, bár másmás utakon járó példáját szolgáltatták. Sólyom Katalin a csendek és ritmusok csodavilágát tárja fel. Paál László és Krasznói Klára pillanatokból és félmondatokból képes élet- történeteket formálni. Cserényi Béla egyszerű, eszköztelen és érthető. Koszta Gabriella már a „Smürc"-ben megmutatta különleges érzékét a groteszk iránt. A túlhangsúlyozott színpadi jelenlét olyan „jellemfejlődés" ábrázolását kényszerítette rá, ami nincs megírva a darabban. Ezzel magyarázható az olykor külsőséges megoldások használata. Az igazsághoz tartozik, hoqy tehetsége, mint rossz ruhát igyekszik ezt levetni, s a harmadik előadáson alakítása már inkább a belső történésekre koncentrált. Muschberger Ágnes kvalitásai, ha hangjával megtanul jobban bánni, a jövőben még sok színházi élmény forrásai lehetnek. Sajnos, nem lehet szó nélkül elmenni amellett, hogy „többek" az iskolai szövegfelmondás szintjét sem ütötték meg, mind értlemezésben, mind artikulálásban.' (S közöttük nem csak amatőrök voltak!) Végezetül még valamit meg kell említenünk. A szereplők és a rendező lelkes munkája messze jobb technikai feltételeket érdemelt, volna. Gondolok itt a szegényes és fantáziátlan világításra, a magas alapzajú erősítőre, a kritikán aluli minőségű visszhangosításra stb. Az előadás — reméljük — valóban a kezdetét jelenti egy stdúdiósorozatnak, és ennek a célját jól is szolgálta: tisztelgés a halott költő előtt, egy eddig nem jászot műt megismertetése a közönséggel. És műhelymunka, kísérletezés. 8. HÉTVEGE Az esperes szerepében: Paál László Fotó: Cseri László Szilárd István
