Dunántúli Napló, 1981. november (38. évfolyam, 300-328. szám)
1981-11-01 / 300. szám
Kora őszi fények a Bácskában ANYANYELV Visz az autóbusz Szegedről a Bácskába, Kanizsára. Előttem két gyászruhás asszony ül. Magyarországon jártak, temetésről mennek haza. Beszélgetnek. — Tudja, úgy elfásult a lábam ... — szólal meg az öregebbik, és megnyomkodja a térdét. Meghökkenek. Ismerem a szó jelentését, de a használatban régen találkoztam vele. Fölidézem rokon értelmű megfelelőit: elzsibbad, megmacskásodik, szódavíz ment a lábába . .. Kóstolgatom a szavak ízét. Mindegyik kifejezés más nyelvi réteget idéz föl. A legszürkébb a köznyelvi „elzsibbad”. Képszerűen eleven s a nyújtózkodó, nehezen mozduló állát, képét jeleníti meg a „megmacskásodik”. Szellemes, jókedvű fiatalok találmánya lehet a „szódavíz ment a lábába”. S ennek az idős bácskai asszonynak a beszédében még természetes formában él a népnyelvi kifejezés: „elfásul". A szó nemcsak fogalmat jelöl, nemcsak megnevez. A hovatartozást is kifejezi. A kanizsai autóbuszon egyetlen szó elárulta, hogy" ez az idős bácskai asszony még az anyanyelv szintjén ismeri és használja a nyelvet. KANIZSA, HUSZONKILENCEDSZER 1952-ben rendezték meg Kanizsán az első írói tábort, az idén a huszonkilencediket. Kanizsa mintegy tizenkétezer lakosú bácskai kisváros a Tisza jobb partján. Gyógyfürdője régtől ismert* korszerű gyógyszállója nemrég nyílt meg. A kisvárosban kerámiagyár működik. Rövidesen a majolikagyár is megkezdi a termelést. Az idei írótalálkozó minden korábbinál népesebb. A vajdasági magyar írók mellett itt vannak a Vajdaság többi nemzetiségét és a köztársaságokat képviselő írók is, s a külföldről, Csehszlovákiából, NDK-ból, Magyarországról, Szovjetunióból, Kínából, Franciaországból érkezett kollégákkal valóságos nemzetközi írótalálkozóvá kerekedett a tábor. A találkozón körülbelül hetven író vett részt. Délelőtt szakmai tanácskozások, viták, gyűlések, fogadások zajlanak, délután és este kirajzanak az írók a szomszédos falvakba, üzemekbe, hogy az olvasókkal találkozzanak. NEVEK Nagykanizsa: csaknem ötvenezer lakosú város Magyar- országon, Zala megyében, a Dunántúlon. A Tisza jobb partján, a töröktől hamarabb felszabadult területen fekvő helység korábbi neve: Magyarkanizsa, illetve Ókanizsa (a templom mellett álló, lefejezett Nepomuki Szent János szobor talapzatán ez a felirat olvasható: „Az ókanizsai ájtatos híveknek adakozásából 1866”), illetve Stara Kanjiza. Ma egyszerűen Kanizsá-nak, il. letve szerbül Kanjizá-nak mondják. A Tisza bal partján fekvő, a hódoltságot hosszabb ideig nyögő bánáti település neve Törökkanizsa, illetve Nova Kanjiza. A helységnevekben, a földrajzi nevek változásában benne van a történelem. SZEMBESÍTÉS Aligha gondoltam valaha, hogy lesz idő, amikor Törökkanizsa főutcáján Szabó Frigyesnek, a József Attila könyvtár vezetőjének a. gépkocsijában fogom a népdalt énekelni: Hej halászok, halászok, Merre mén a hajótok? Törökkanizsa felé, Viszi a víz lefelé ... MIRE JÓ AZ ÍRÓTALÁLKOZÓ? Mielőtt Magyarországról Kanizsára érkeztem, a korábbi találkozások alkalmával már tizenegy vajdasági élő magyar írót megismertem. Közülük hatan Kanizsán is ott voltak. Az ötnapos találkozó alkalmával további mintegy tizennyolc- húsz vajdasági magyar íróval kötöttem szorosabb kapcsolatot. Olyanokkal, akiknek nevét,, írásait ismertem, de személyesen még nem találkoztunk. 1981 ősze óta arcvonásaikat is oda tudom fényképezni nevük mellé, ha majd egy írás alatt vagy egy könyv címlapján olvasni fogom. MARADÉK Az egyik esti poharazgatás közben mesélem Tolnai Ottónak : — Néhány éve egy remek írást olvastam az Új Sympo- sion-ban. Nem emlékszem a szerző nevére, annál jobban az írás hangulatára. Azért is megfogta a figyelmemet, mert teljesen elütött a folyóirat avantgarde szellemű közléseitől. Nyers, reális- szociográfiai látlelet volt egy szerémségi magyar faluról. A faíu neve meg az írás címe ugyanaz volt-: Maradék. Meg kellett jegyezni, mert ebben az esetben igazolódott a latin szólás: Nomen est omen. A név — megjelöl. Tolnai Ottó a vállamra teszi a kezét: — Nem ismered a szerzőjét? Itt ül a szomszéd asztalnál. Dudás Károlynak hívják. Kemény nézésű, fekete hajú, kun arcú fiatalember nyújtja a kezét. Mc már azt is tudom, hogy a fiatal, tehetséges írónak két kitűnő prózai kötete jelent meg. A Szakadó novellákat, a Járta- tás riportokat tartalmaz. Az utóbbiban a Maradék című írás is olvasható. KIEGÉSZÍTŐ MŰSOROK A tábor szervezői jól tudták, hogy hetven írót nem lehet egy hétig a tanácskozó asztalok mellett tartani. Ezért a szakmai tanácskozásokat, a vajdasági írók egyesülete elnökségi ülését, a vajdasági irodalmak fejlődéséről rendezett vitát, az új vajdasági irodalmi lap elindításáról hirdetett beszélgetést, a Fórum könyvkiadó mellett működő alkotók gyűlését hasznos és élvezetes kiegészítő műsorokkal kapcsolták össze. Az írótábor keretében nyílt meg a zombori születésű festőművész, Husvéth Lajos (1894— 1956) emlékkiállítása: a nagy képek vázlatai is megéreztetik a bácskai népélet színeire, az alföldi fényekre, a tanyák hangulatára érzékeny festő sajátos világát. A gyógyfürdő szállójának különtermében négy kanizsai festő, Dobó Tihamér, Bicskei Zoltán, Nagy József és Csikós Tibor kiállítását Tolnai Ottó nyitotta meg: mind a négyen Kanizsán élnek, fiatal, • kísérletező, útkereső művészek, talán egy sajátos „kanizsai művésztelep” első bemutatkozása, egy „kanizsai festőiskola" elindulása volt a kiállítás. A kanizsai tábor ideje alatt négy olvasó—író találkán vettem részt. Kispiacon tíz felnőtt • és öt gyerek jött össze. Kevesebben voltak, mint a találkozó után rendezett paprikás csirke vacsorán. Martonoson az egész általános iskola várt bennünket a tornateremben. A gyerekek szép műsort adtak, de az iskolai könyvtár helyett csak- néhány, zöld posztóval letakart, poros- és elnyűtt könyvet tudott a könyvtáros mutatni. A kanizsai kerámiagyár beépült már a városka életébe: az üzemben elmondták, hogy a gyerekek városi aszfaitrajz-versenyén motívumként gyakran szerepelt a gyár képe. Én arról beszéltem a találkozón, hogy jó volna, ha a gyerekrajzok is megjelennének egyszer a gyárban -készített csempelapokon. Vagyis: ha a művészet is beépülne a gyár és a gyáriak életébe, munkájába. De a kanizsai kerámiagyárnak még saját üzemi könyvtára sincs. A negyedik író—olvasó találkozó a kanizsai tábor záróünnepsége volt. A műsort a szabadkai rádió hangszalagra rögzítette. TÉVÉ-TORONY ÉS TISZA-GÁT A záróünnepség műsorában a külföldi vendégek között Nagyváros születik című könyvem egyik részletét olvastam föl. A könyv a Magyarország felfedezése sorozatban jelent meg, szociográfia, azaz társadalomrajz. Egy dunántúli város mai életének tükrében az urbanizáció kérdéseit faggatja. Hiába tudom, hogy a városiasodás világjelenség, s hullámai a tizenkétezer lakosú Kanizsát is elérték már, aggódtam, vajon mit tud mondani egy Pécsről szóló írás, a könyv egyetlen részlete a vajdasági Kanizsán, az itteni embereknek. A másnapi közös búcsúebéden Bálint Rudolf, a községi képviselőtestület elnöke mellé kerülök. — Érdekes volt tegnap este a műsort hallgatni — mondja Bálint Rudolf. — Amikor te olvastál föl, a feleségem hozzám hajol, és azt mondja: Tudom, hogy mire gondolsz... Abban a részletben ugye arról volt szó, hogy amikor épült a pécsi tévétorony, és a meglazult lépcsőfokok lezuhantak, az emberek kételkedni kezdtek: sose fog elkészülni , . . nem lesz ember, aki föl mér menni rá ... Hát nálunk még nem épül tévé-torony, de épül az új Tisza-gát. A dózerokkal meg kellett mozgatni a földet, s a tereprendezés, a partépítés sok szóbeszédre adott alkalmat. Mi lesz, ha megint jön az árvíz? — kérdezik az emberek ..Az előadás után ránéztem a feleségemre: Igazad volt,, nekem is ez jutott az eszembe ... A Dunántúl és a Vajdaság két külön világ. Pécs és Kanizsa messze esik egymástól. De van, ami az irodalmat és tíz embereket az országhatárokon át összeköti ... IURK0 J9JÍ. Durkó Gábor rajza Makay Ida versei Újra nélküled Hát újra itt! És újra nélküled! Itt mindenütt az aranykor nyoma. Nem ismeri a halált még a rét. Szeretkezik a lomb, a korona.- Szólítalak és semmi nem felel, ki itt vagy mégis kinzón, szüntelen, szemed napjától vakít, fáj az ég, Már máglyán áll, és sisteregve ég . a legutolsó déltengeri nyár. Mondd: hányszor kell még ellobannia, hogy tűzhalált halj már Te is vele?! Hányszor dobban meg addig még a lét, mig fönnakad a végtelen szeme? A nyárfák A nyárfák sápadt szépsége világit, akár a tűzhalálra elítéltek, állnak az Ítélő úr, a Nap előtt. Föltárulva a gödör, az árok. Egy alkony talán, s mindnyájuk halott. Könyörgés rebben — hallod? — ágtól ágig. Nyárfák halálos szépsége ragyog. •»-»át** i 'y „• m’ If' Fodor Attila: Egyedül fi ____ I & & K öch Valéria Emlékezés Pécsre Ömlesztetted rám a reményt város zölden lobogó barátságból gyógyulásból felsőfokon adtál leckét a tüdőcsúcsra kitűzött lopott tulipánok szeretetpirosa győzelemről énekelt, és mementód kicsi Phyllis irodalom volt csupán ömlesztetted rám a reményt egy csöppje máig megmaradt gurultában rám kacsint mint a gesztenyék tereiden Végtisztesség A ravatalozó hamar megtelt családtagokkal, rokonokkal, közeli barátokkal. Szomszédok, ismerősök, ’ munkatársak az ajtóban állva, vagy odakint maradtunk. Néhányon akár egy bemutató előadáson, áttapostak rajtunk, jobbra-balro kö- szöngetve, s a gyászoló családnak mélységes részvétüket fejezték ki. A sírnál már egyőjüket sem láttam. A részvétnyilvánítás után nyomban és feltűnés nélkül távoztak. * Ahogy a koporsót lezárva kihozzák, néma és szinte katonás sorfal alakul az elvonuló gyászolók meneténél. Könyököt érzek a vékonyomban — akad néhány „sorfaltörő kos”, aki igyekszik előkelőbb helyet szerezni magának a gyászmenetben. A létért való küzdelem itt sem alszik. * A kőkerítésen megpihenő Nap hosszú árnyékot vet talpunk alá. Taposunk egymás árnyán. Olyan ez az árnyék, mint a halál gondolata. Eszembe jutnak Vele töltött, soha meg nem ismételhető pillanataim, lényének egyedisége, csüggedtsége, lobogása, humora, komolysága... Ez mindannyiunkban létezik, mindany- nyiunknál másképp, csakis rá egyedül jellemzően. Ezt az egyedit, ami benne csakis számunkra úgy egyedi, ahogy mi érezzük és gondoljuk, senki sohasem pótolhatja. Magányos emlékezésemet minduntalan me'gzavarja valami. Mint akyarellen az ezüstpapír, miht hárfa dallamában az ablakcsörömpölés. — Miiyen aranyos ez a kis kabát! Mennyibe került? Mintha újra érezném keze csontos szorítását, mintha ismét hallanám lemberdzsekem tompa puffanását, ahogy a vállamra csapott, összehúzott szemöldöke alól vágányán csillan ki szembogara .. . — Nálatok sem fűtenek rendesen? — csap gondolataim közé egy rúzsos száj zaja. * A sírnál többen is búcsúznak Tőle, sokan látni is kívánják, ki beszél éppen. Akik már nem férnek a sír közelébe, a nyakukat nyújtogatják, a bátrabbak fölkapaszkodnak a közeli kripták zárókövére. Bádogdoboz buggyan, víz- csorgás. Odafordulok. — Gyere, Béluskám! Innen jobban látni, — mondja a kő tetején álló. Meg aztán tudod Béluskám, így legalább látják, hogy még mindig itt vagyunk, hogy nem vagyunk olyan bunkók, mint akik már a ravatalozó után leléptek. , összeszorul a torkom. Nyel- . nem kell. Égető görcs szögesdrótja szorítja össze a gyomrom. Dühtől felvillanyozott agyamban fölvillán; én fekszem a kő alatt, melynek számomra oly nyugtató, békés hűvösét most roppantja semmivé valami iszonyatos súly. — Mi van veled, rosszul érzed magad? — kérdi a mellettem álló. Ahogy a homlokomra pillant, hirtelen kijózanít a szél verejtékfagyasztó hidege. Magamhoz térek. Hiszen élek. Itt £llok egy temetésen, köröttem emberek. * A sírásók az utolsó virágcsokrot is elrendezik, majd egyikük elsőként nyilvánít részvétet az özvegynek. A nagyobbik gyerek átnyújtja neki a kis gyűrött borítékot. Elteszi, aztán a kommandó biciklire pattan és hajtás, indul a következő menet. Az imént még csendes halottasautó motorja felbúg, megadja a jelet. Lehet kezdeni a sorbaállást! — Fogadja legmélyebb... Lakkcipős Béluska és barátja könnyedén átszökkenve egy „Drága édesanyánk és örökké hűséges feleség" sírt, hamar túltették magukat a dolgon egy biztosítóügynököt is megszégyenítő szózuhataggal. Az özvegy fáradt lehet. Megértem. De ki kell bírnia. Hiszen mit szólnának az emberek? Egy pillanatra találkozik a tekintetünk. Érzem, hogy megismert. Lesütöm a szempilláimat és biztatóan igyekszem bólintani feléje. Szemhunyással válaszol, de hunyt pillája mögül újra csak könnyek törnek elő. Tudtam, hogy nem fogok odamenni hozzá és szomorú képpel feltenni a már rég fennakadt hanglemezt. Tudtam, hogy nem fogok beállni abba a sorba. * Mindenki elment. Néztem a friss sírt. Amíg nem kap sírkövet, tán az Ö sí^át is megkímélik a civilizáltak, legalábbis ilyen eső utáni napon, nehogy a lakkci- pő .. Tekintetem néhány sírhellyel odébbsiklott. ’Nemrég temethették, ő mellette lévőkön sem rokkant meg még a föld. Egyiken már sírkő van. Rajta a Bélus- kák lábnyomával; A homo sapiens, oeconomicus, politicus előtt ninfcs akadály, eljut, ahová akar, mindenütt otthagyja dicsőségét hirdető névjegyét, a hegycsúcson, a Holdon... És egy sírkövön. Martin László HÉTVÉGE 9.
