Dunántúli Napló, 1981. november (38. évfolyam, 300-328. szám)
1981-11-07 / 306. szám
1981. november 7., szombat DunQntmi napló Raisza Ahmatova Tisza Folyó: szerelemé, folyó: bánaté, láthatlak végre, ahogyan kanyarogsz! Bár idegen partokra jöttem én, otthonos vagyok itt mindjárt valahogy. Azt mondják: a folyók mind hasonlók: embernek, hajónak mind vizet ád ... E gyönyörű napon izgatott mód fülelem a te szíved dobaját. Fülelek, hogy — habár egy pillanatra — meghalljak egy ismerős morajt, az én Argunom csapását a partra, a kitörőt, a féktelen szilajt. A szemedbe nézek, hogy a csecsenc folyók szeme kéküljön át rajta, hogy kezdjen énektől elmúlni a csend, s hallhassam a forrásokat újra. Ó, szelíd Tisza, folyó: bánaté, ki játszanál minthogyha húrokon, csobogj hazámról, hisz már éjtenéj ■*- de csak csöndesen! — róla álmodom. Eljöttem hozzád meghitten beszélni. Üdvözölnek a csecsenc szurdokok. Hordozd az örömöt, akár a déli nap, — holdfényben tükrözd a bánatot. Kaukázusi erős sziklafészket régóta ül egy aul, a szülői. A felhők ott tenyéren üldögélnek, még a nap is onnan kezd röpülni. A büszke asszonyok, mint királynék, a forrásokhoz mennek az ösvényen, hogy korsajuk színültig merítsék ős' énekszóra az alkony fűzével. Bennem most az emlék nagy hullámokat vet, boldog vagyok, mint valaha. E boldogságon — olyan, mint a nap — ketten osztozunk: én és a Tisza. (Győri László forditása) Mészáros Mari: Uvegplasztika CsanádyJános Pajzsra emelt dicsőséged Anyám, anyám, Édesanyám vesződséged százezerszám átüt a kor véres falán hatvanhét éved vasfalán. írnék, Írnék szép beszédet de letorkol a hét halál mit legyőztél, mit .megéltél miközben tésztát metéltél a, levesbe, káposztába, belevágtál a torzsába négy gyermeked csemegéje ez volt, ez volt, s a szív véré, hét halált festett pirosra, száz élet szólt parancsolva századok mélyéről; szived s méhed gyümölcse volt műved: felnőttünk hát erős csonttal, sejtjeinkben ős paranccsal, amit csak a költő sejt meg, élve halnak meg a sejtek, hogy újulva új anyaggal éljen tovább minden élet, éljen tovább neved, fényed, pajzsra emelt dicsőséged. Vasas Károly rajza E lőször kettan voltak. Az egyik csontból készült, nagy volt, enyhe kölniillat lengte körül, arisztokratikusan ingerült, megvető kifejezés ült az arcán. A másik aprócska volt, fából készült, vörös posztóval vonták be. Az utolsót, a harmadikat, amelynek acélkék volt a színe, és acélból is készült, csak a napokban szedték fel valahol. Aztán a reggeli söprés, takarítás után a házmester sodort magának egy cigarettát, akkor, a kapadohánnyal együtt markolta ki a zsebéből. Durva, dohánytól barnára festett ujjai közt forgatta egy darabig, aztán minden különösebb teketó- riázás nélkül odadobta az ablakpárkányra.- Anna, leszakadt a gatyámról a gomb, helyette varrd föl ezt! A kékes gomb nagyot toppantott az ablakpárkányon: — Aggyisten, elvtársak! A vörös enerváltan mosolygott, a csontgomb képén megvető grimasz futott át. A házmesterlakásban, a nyirkos, hűvös ablakpárkányon he- verészve, kelletlenül, igaz, de azért csak szóba elegyedtek egymással a gombok.- Ah, uraim, csoda, hogy élék azok után, ami velem történt — kezdte úrias affektálás- sal'a csontgomb., — Verítékszag, kapcabűz, valami sajátos paraszti légkör, ah, ez már több a soknál.. . Még két hónapnak előtte is fenn éltem a harmadikon, egy káprázatos felöltőn. Tulajdonosunk dúsgazdag gyáros volt a ■ múlt rendszerben, most valami trösztnél sikerült elhelyezkednie. Egyszerűen nem lehet élhinni, hogy még mostanában is mennyi pénze volt. Gyakran megesett, hogy aktatáskájából zizegő, finom papírra irt számlákat vett elő, s közben ezt suttogta: „Előbb utóbb a GPU kezére kerülök . . .” És ilyenkor remegett a keze. Esténként bérkocsin egy színésznőhöz hajtottunk. Hatalmas összegeket költött erre a nőre a mi gazdánk. Egyszer a szokottnál is tovább kocsikáztunk; végül a kaszinóban, harcoltam Mahno ellen. Golyók süvítettek el mellettem. Perekopnál majdnem kettészelt egy kozák szablya. Mindez to- vaszállt, mint valami kellemes álom . . . Beköszöntött a békeidő ... Az én parancsnok gazdám matematikát és egyéb bölcs dolgot tanult; alattam főtt a feje. Azán megismerke- det valami kis gépíró nagyságával, és odadobott mindent. . . Mihail Solohov Három gomb (A Pokrovszkij szakérettségi-tanfolyam í résztvevőinek) nál szálltunk ki. „Gyerünk" — sziszegte a nő; megragadott engem, és én általam az ajtó felé rángatta a gazdánkat. „Bűnbe akarsz vinni!”... kiáltott fel a gazdánk, és kitépte magát a nő keiéből. Én viszont a kezében maradtam. A nő gazdám után köpött, engem meg a földhöz vágott. Hosszas hányódás után kötöttem itt ki. És nekem bizony, bárki bármit mondjon, nem jelent perspektívát, hogy valami bugásnak a nadrágján díszelegjek; bizony, gyakran megfordul fejemben az öngyilkosság gondolata. Mondókája végeztével egy hatalmas könnycsepp gördült ki a csontgomb szeméből. — E-eegen, komoly dolog a szerelem. Én hajdanában egy vörös parancsnok Bügyonnij- sapkáján pompáztam. Ott voltam a Vrangel elleni hadjáratEgyre lazábbá vált a fonal, amelyik engem tartott, én meg kifakultam, a gazdám látva, hogv milyen szánalmasan fityegek a sapkáján, legyintett és Trockijról motyogott valamit. — Burzsoá zagyvaság a troc- kizmus! — mosolyodott el ironikusan a harmadik. — Annak, hogy én idekerültem, sokkal prózaibb okai vannak. Én egy szakérettségis komszo.molistá- nak a nadrágján voltam. A csontgomb megvetően elhúzta a száját, a vörös zavarában még jobban elvörösödött. — Az én gazdám—folytatta a fémgomb — fürtös hajú, makacs homlokú, kópés tekintetű fiú volt. Megszállottan tanult Amikor a tanulás engedte, vagont rakott ki a pályaudvaron. Közben' az Ifjú Gárdát énekeliMHmmmMnnii .te. A legszükségesebb beszerzendői közt vásárolt egy nadrágot is, s ezen a nadrágon töltöttem be hivatásomat. Azt nem mondhatnám, hogy kizárólag az ő személyét szolgáltuk volna. öt, hozzá hasonló, derék parasztfiú is igényt tartott a szolgálatainkra. Kinek, mikor szüksége volt rá, az vette fel a nadrágot. A fürtös fejű sokat olvasott. Mind többször bízták rá, hogy beszédet mondjon az alapszervnél. Ha nem jutott eszébe a megfelelő kifejezés, akkor egy jó nagyot rántott a ’ nadrágján. Gyakran persze huzigálta is; ezt azért csinálta, mert üres volt a hasa. Egyszer aztán egészen elszontyolodva, nekibúsúlva jöttek haza a fiúk. Meg kellett venniük a Történelmi materializmus című tankönyvet, és elő kellett fizetniük a Fiatalok Pravdájára, de nem volt egy fillérjük sem. Akkor a fürtös fejű belém csimpaszkodott, és határozottan azt mondta: „Fiúk, vagy befejezzük a tanfolyamot vagy megtartjuk a nadrágot. Nyomás a zsibvásárra!” A fiúk nagy kacagás, viháncolós közepette lerángatták róla a nadrágot. Ekkor szakítottak le engem is ... Félóra múlva a padlón hasalva, az én gazdám fölolvasta a Történelmi materializmust; én meg azt gondoltam a . prices alatt: „Ha majd egyszer nagyszerű harcos kommunista válik ebből a fiúból, abban bizony nekem is lesz némi részem . . .” . — Na, persze, persze .. . dünnyögte a csontgomb, nem minden rosszindulat nélkül. A fémgomb köpött egy nagyot, s mint akinek nincs több mondanivalója, hátat fordított a másik kettőnek. Bratka László forditása Kövek, kagylók, gesztenyék A lakásomba látogató alkalmi ismerősök, barátok furcsáll- vá billegetik fejüket, amikor egy-egy, a szobába nem „illő” tárgyat véLnek ott fölfedezni. És akkor újra meg újra el kell mondanom, hogy szívemhez nőtt „kacatjaim” azok, amelyeket országhatárokon túli csavargásaim sorá’n süllyesztettem útitáskám mélyére. Szándékosan nem hívom őket föntebb stílusban másnak, mert nem valószínű, hogy éppen ezek a tárgyak jellemzőek az illető országra. Némelyik még csak kapcsolatba ‘sem hozható lelőhelyével. Nem mániám, még csak nem is hobbym ez a gyűjtögetés. Ha az lenne, szouvenirekkel bástyáznám magamat körül, mint teszi ezt oly sok turista ismerősöm. Velencéből nem giccses gondolákat, még csak nem is szerelmetes vaporettókat, Bur- gaszból nem rózsaolajat, Salzburgból nem Mozart-mütyürkéket, a Kaukázusból nem az Ararát fénylő koronáját hoztam haza; hanem „kocátokat". Az én kacatjaimat! Szóval, el kell mesélnem, hogy a vadgesztenyét a házsongórdi temető-ország egyik sírjáról hoztam el; Kriza János nyugszik alatta. A koromfekete, csillogó köveket — valamilyen vulkáni üveg —, a szürke és hamukönnyű tufákat a Kaukázus lejtőin és valahol a Szevan-tó környékén dugtam zsebre. Je- solóból csúnya, szürke követ emeltem el, és így tovább ... Elég rájuk egy pillantás és az emlékezet bozótosaiban megmozdulnak az ágak. KAGYLÓ. Újra látom a Pun- ta-Sabbioni-i „öreg halászt”, aki szótlanul ül bádogtepsibe ömlesztett csenevész-, hajnalban kifogott halai mellett. Apró halaiból tón soha senki, vagy csak én vásárolhattam. Mégis minden áldott reggel ott ül — az olaszokat meghazudtoló birkatürelemmel — rozoga bárkájában, a filmes turisták pergőtüzében; hogy azután visszahajigálja a még élő halakat a tengerbe. Mert ösz- szejött már egy raviolira, egy vino rossóra vagy egy tó-, nyér spagettira való adomány. Egyetlen imát ismer: Arrivederr- ci, Arrivederrci Signora! MÁRVÁNY-MORZSÁK könyvespolcom alsó lapján. Rómeó és Júlia; örök szerelem-örök álmát alussza. De jön velem szembe a veronai amfiteátrum díszletező munkása, egy-csurom izzadton. így van ez rendjén; estére elkészül az Aida díszlete, és a hagyományokhoz híven több ezer ember gyertyagyújtásánál majd mindjárt felhangzik Verdi halhatatlan műve. A sziklák fölé feszülő, romantikusan kék ég feketére vált, a karcsúzöld ciprusfák még feketébbre. HAMUKÖNNYÜ TUFÁK! Talán titeket ismerlek a legkevésbé, ezért .titeket csodállak a legjobban. Teremtőm, milyen messze innen a civilizáció, a Kodak-masinák csattogása milyen messze inneni? A kolostorok kazamatáiban itt áldozati bárányok sírnak; gyönge nyakuknál kés időz, hörgésük holnapra bevérzi a Kaukázus vizeit, bevérzi ezt a papírt is. Hiába kötöttünk zsebkendőt a kengyelfutó patakok fölé, hiába csomót a hiedelemre! Ki űzi el a „betegségeket", ha nem az írástudók!? Hiába hangzik el magyar népdal az egy sziklatömbből kifaragott kolostor kazamatáiban. Kacatjaim; kövek, kagylók, gesztenyék ... ha jön még közétek vendég, majd újra elmondom, hogy... Mit is mondok el? Kacatjaim vagytok; soha többé nem ismételhető utak, a sirályok' állandó, mégsem kiszámítható útjai. Pátkai Tivadar
