Dunántúli Napló, 1981. november (38. évfolyam, 300-328. szám)
1981-11-07 / 306. szám
Dunántúlt napló 1981. november 7., szombat Tiszta lelkiismereti! emberek eO Konsztantyín Grazgyev ezredes Egy zászló alatt harcoltak a fasiszták ellen Tiszta lelkiismeretű emberek. P. Versigora szovjet író így jellemzi azokat a partizánokat, akik a Nagy Honvédő Háború éveiben az ellenség által megszállt területeken harcoltak a fasiszták ellen. Ők voltak azok, akik minden emberileg lehetséges eszközt igénybe vettek a betolakodók megsemmisítése, kiűzése érdekében. Tiszta lelkiismerettel vehették kézbe a fegyvert, hiszen a gyermekeiket, szüleiket, férjüket, feleségüket, hazájukat, az emberi holnapot védték. Akik megérték közülük ezt a holnapot, nem tudnak és nem is akarnak elszakadni egymástól. Igaz barátságuk legszebb példázataként immár'egy emberöltővel a kegyetlen harcok után is szá- montarlják, időről időre fölke- lesik egymást. És emlékeznek. Az ő emlékeiknek megkülönböztetett helye van világunkban, hiszen nem akármit tettek az emberiség fejlődéséért. * Egy kis uránvárosi lakásban ülünk és beszélgetünk. Konsz- tantyin Gruzgyev ezredes, Nyi- na Gruzgyeva, a felesége, Mol- doványi Ferenc, a házigazdánk, meg én. Gruzgyev elvtárs harmadszor jár Pécsen. Otthonosan mozog a városban, hiszen két itteni szocialista brigádnak is tiszteletbeli tagja. A Mecseki Szénbányák Vasas ll-i Kun Béla szocialista brigádja és a Magyar Televízió Pécsi Körzeti Stúdiójának Mecsekalja szocialista brigádja három tiszteletbeli brigádtag programjáról gondoskodik ezekben a szép, őszi napokban: Konsztantyín Gruzgyevéröl, Nagy Sándoréról és Moldoványi Ferencéröl. A közös rendezvények érdekesek, színvonalasak. Ezúttal Baranya déli részével ismerkednek. Kicsit fáradtak is mór, hiszen ^ annyi a látni- és megismerni való, annyi a régi és az új barát, hogy bizony jólesik most egy kicsit ülve maradni, legalább egy röpke délelőttre. — Hogyan került kapcsolatba Gruzgyev ezredes Nagy Sándorral és Moldoványi Ferenccel? — Valamennyien belorusz partizánok voltunk. Annak idején mi egy közös partizánparancsnoksághoz tartoztunk. Hogy a helyzet teljesen érthető és világos legyen, beszélni kell magáról a belorusz partizánmozgalomról. Ez egy — a Kommunista Párt által irányított — jól szervezett illegális mozgalom volt, amelyet összetételében egyaránt jellemzett az össznépisége és a nemzetközisége. Csak Belorusziában 374 ezer partizán tevékenykedett. Ezt a számot további — a városokban tevékenykedő — 70 ezer föld alatti kommunista, valamint 460 ezer fegyverrel rendelkező harcos aktívatartalék egészítette ki. Azt lehet mondani, hogy az egész belorusz nép részt vett a fegyveres ellenállásban. Ennek a népnek minden negyedik tagját elpusztították a fasiszták. A harcoló alakulatokban a beloruszok mellett ott voltak az ukránok, litvánok, cserkeszek, tatárok... és Így tovább. A sok- nemzetiségű Szovjetunió népeinek képviselői mind megtalálhatók voltak a sorainkban. Velünk együtt harcoltak a belorusz nép barátai, a nemzetközi antifasiszta harcosok, csehek, lengyelek, szlovákok, ju- goszlávok, osztrákok, franciák, magyarok, spanyolok, hollandok ... És még ezt is sokáig sorolhatnám. Közöttük volt Nagy Sándor, Moldoványi Ferenc és Kiss Gyula. — Hogy kerültek ők önökhöz? — Mindenki a saját, egyéni útján érkezett, de a céljuk, a harcokban való részvételük indító oka közös volt: harc a fasizmus ellen. Harc azért, hogy felszabadítsák a mi területünket és ezáltal hazájuk felszabadításához is hozzájáruljanak. 1941-től 1944-ig 1200 partizánosztag alakult ki. Valamennyit a föld alatti területi pártbizottságok és komszomolbizottságok irányították. Az egyes osztagok többsége nemzetközi kommunista és antifasiszta vezetők irányítása alatt tevékenykedett. Az egyik ilyen osztagban harcolt Nagy Sándor. Ö 14 emberrel szökött át a partizánokhoz. Az osztag parancsnoka Alekszander Rapcevics volt. Megjárta már Spanyolországot, akárcsak Nagy Sándor, így, amikor találkoztak, azonnal megértették egymást, hiszen ugyanaz volt a jelszavuk: No pasaran! Én jól ismerem Rapcevicset és, amikor 1944- ben Minszkben találkoztunk, ő mutatta be nekem Nagy Sándort. Még az előző kérdéshez tartozik az is, hogy, amikor 1943-ban egy ejtőernyős osztaggal leereszkedtem a Pinszki mocsarak területére, mégérke- zésünk után Szikorszki elvtárs, a területi pártbizottság első titkára elmondta nekünk, hogy az egyik ottani partizánosztagban harcol egy magyar partizán is, • Moldoványi Ferenc. Konkrét találkozásunkra csak azért, nem kerülhetett akkor sor, mert Moldoványi elvtárs éppen vállalkozáson volt. Ezután tíz hónapig közös területen tevékenykedtünk. Útjaink gyakran keresztezték egymást, de személyesen csak a háború után találkozhattunk. — Milyen volt az ön személyes életútja? — Orosz vagyok. 1916-ban születtem a Moszkva környéki ivanovói körzetben. 1939-ben hívtak be tényleges katonai szolgálatra. Belorusziába kerültem, ott ért a háború, (gy jutottam a .partizánokhoz. Nyina Gruzgyeva, a feleségem ugyancsak partizánként a belorusz ' partizán-főparancsnokságon teljesített szolgálatot. A háború befejeződése után, 1946-ban összeházasodtunk. Én 1930-ban, a feleségem pedig 1933-ban lépett be a pártba. 1965-ig \j . szovjet fegyveres erőknél teljesítettem szolgálatot, akkor ezredesként mentem nyugdíjba. Nyugdíjasként a szovjet parti- zánbizottsóg minszki szekciójában tevékenykedem és visszaemlékezéseimen dolgozom. Eddig két könyvem jelent meg. Cikkeket, cikksorozatokat is írok. A mi mostani pártmegbízatásunk mottója röviden ez: harcolnf a békéért. A nyugdíjas veteránok — így magam is — elsősorban propagandistaként tevékenykedünk az SZKP határozatainak végrehajtása érdekében. Sokat foglalkozunk a fiatalokkal. Azt szeretnénk, ha ők már nem ismernék meg — úgy, mint mi — konkrétan, a maga összes pokoli borzalmá- vaí a háborút. Mindkét könyvemben írtam Magyarországról, a magyarokról is. Belorusziában egyébként sok könyv jelenik meg a partizánokról. Nem egy a partizánmozgalom nemzetközi tevékenységével foglalkozik. Ezek közül is kiemelkedik Vetrov elvtárs könyve, amely az „Egy zászló alatt” címet viseli. Ennek egyik fejezetében „Vörös szobrocska” címmel Moldoványi Ferencet is bemutatja az olvasóknak. — Min dolgozik most? — Olyan könyvet akarok írni, ami emlékeztet a belorusz partizánok és a magyar antifasiszták közös harcaira. Szó volna ebben Moldoványi Ferencről, Nagy Sándorról, dr. Kiss Gyuláról és másokról. Kiss Gyula helyettese például Muha Mihály volt. Vagy ott van Szerencs/ András, akit megöltek... Az ő átállásukat persze komoly Pécsi és minszki háborús veteránok a minszki Nagy Honvédő Háború Múzeumában. Nagy Sándor V. Babajevszkij ezredes, K. Gruzgyev ezredes és Moldoványi Ferenc. Konsztantyín Gruzgyev lelki vívódás előzte meg, de más lehetőség a hazájukért igazán tenni akarók előtt nem volt. Nem véletlenül mondta az egyik magyar vezető, hogy ha minden magyar azt tette volna, amit Kiss Gyula, akkor Magyarország jóval előbb került volna ki a háborúból. A másik fontos munkám most az. amelyik Grodno város háborús éveit dolgozza fel. Én is ott tevékenykedtem 1943—44-ben. Van még egy tervem, szeretném bemutatni a Belorusziában egykor harcoló külföldi internacionalisták tevékenységét. Mi nagyon jól emlékezünk ezekre a harcosokra, és nem feledkezünk meg mindarról, amit tettek. Minszkben van egy múzeum, amely a Nagy Honvédő Háború Múzeuma címet viseli. Ebben a múzeumban figyelemmel lehet kísérni a partizán- mozgalom nemzetközi résztvevőinek a tevékenységét is. A kiállítás egyik részlegében például fényképek láthatók Nagy Sándorról, Kiss Gyuláról és Moldoványi Ferencről. — Napjdink magyar történelmi önvizsgálatában sok szó esik a „magyar katonáról". Bátor volt-e, vagy sem? Különbözött-e a többi katonától, vagy sem? Milyennek látta, látja Gruzgyev elvtárs a magyar katonái? — Ennél a kérdésnél föltétlenül emlékezni kell Lenin szavaira. Lenin azt mondta, hogy a mi ügyünk igazságos ügy és a győzelem a miénk lesz. Bármelyik katona akár szovjet, lengyel, magyar, vagy német — csak akkor lehet bátor, ha igaz ügyért harcol, a saját ügyéért. Voltak a fasiszta Németországban is bátor harcosok, akik ideiglenes sikereket értek el. De milyen bátorságról ' lehet beszélni azoknak a hitleri katonáknak az esetében, akik asz- szonyokat, gyerekeket, öregeket öltek? Sokat beszélhetnénk a magyar katonák bátorságáról. Mi úgy vélekedünk, hogy az igazi bátorság azokat jellemezte, akik átjöttek hozzánk. Akik már akkor megértették azt, hogy a magyar nép érdekeivel nekik személy szerint is törődni kell. Ami az ezzel kapcsolatos nyugati propagandát illeti, ők megpróbálják kisebbíteni a szovjet és a velük harcoló más népek fiaiból kikerült katonák érdemeit, de a saját tábornokaikat nem marasztalják el. Mindent megpróbálnak a katonák nyakába varrni,.. És a magyar partizánok? Én sokat ismertem közülük. Nyugodtan állítom, hogy hősiesen harcoltak. Amikor a katonák hősiességéről beszélek, úgy gondolom, hogy ez a hősiesség a munkások és a parasztok igazából, az ő saját igazságtudatukból fakadt. ~ * Lassan lejárnak az ittlét napjai. Jövőre a magyar partizánok mennek a Szovjetunióba. Évről évre fölkeresik egymást. Megidézik a múltat, megbecsülik a jelent és a jövőt. Barátok ők. Barátként gondolnak egymásra és a lassanként eltávo- zókra .. . Amíg csak élnek. Bebesi Károly Rab Zsuzsa „Az a katona... Mindig maradandó élmény, ho az ember személyesen találkozik egy-egy kedves olvasmánya, verse hősével. Én egy fordításom hősével találkoztam jónébány évvel ezelőtt. Jevgenyij Vinokurov szovjet költő édesapjával, Mihail Vinokurowal, Misa bácsival, Moszkvában. Vasárnapi ebédre várta szüleit a költő és felesége. A költő, aki, tizennyolc éves fejjel önként jelentkezve, végigharcolta a második világháborút, várta „első világ- háborús" apját, a hivatásos katonát, 1917, majd a polgárháború harcosát. Szikár, csontos öregember ült le az asztalhoz. Kevésbe- szédű volt, de súlyos szavú, és egyszerű, mint maga a föld. Néztem a kezét, de főleg a szemét néztem, kemény külsejét meghazudtoló, lágytekintetű orosz szemét. Ahogy a borscsot kanalazta, ahogy tördelte hozzá a fekete kenyeret, öreg alakján átderengett az a régi, fiatal, a hadakat megjárt katona, s már idéztem is magamban fia versét róla, szinte minden sorára emlékeztem, hiszen nem sokkal előbb fordítottam le. Vasúti kocsi 1918-ban Úgy remélik, csak egy kis lökés kell, és a vonat végén vadul rángó kocsi egy reccsenéssel ezer darabra szertehull. A lóduló kocsin keresztül morgó kalauz s lámpafény tántorog át. Haj-sűrű rezdül, mint vízinövény-szövevény. Dühös szitok: — Csönd, az anyádat! — Nehéz álmát egy katona horkolja szét. Beteg és fáradt, s visszavárja a csapata. Üzérek tolvaj pusmogása a felső polcon. Zsák szakad, s az alvó szürke katonára csorog a fehér lisztpatak. Orrcsiptető, kalap, felöltő — idősebb férfi szundikál, látszik, hogy fővárosi költő. Köré mahorka füstje száll, sörény-haja arcába lebben, ideges álma rezzenő, mint hidek pillangó, ijedten rezdül szemén a csiptető ... Horkol a katona kinyúlva, sárga, sovány, félig áléit, billenti szenvedés-gyalulta, tífuszban borotvált fejét. Az a katona — az apám volt! Fiatal volt. És álmodott égszínkék várost, üveg-álmot, jövőbe táruló napot. Szilaj erők vitték-s'ödorták látni sosem-volt fényözönt... S az ablakon túl Oroszország rohant könny, vér, tűzvész között. Hadd folytassam „annak a katonának" költőfiával, s had’d mondjam el, miért-vonzott elejitől fogva a költészete. S ha már itt tartok, elmondom azt , is, hogy Valamikor az ötvenes évek végén, a szovjet „új hullám" friss áradásában, amely rengeteg új nevet csapott ki a mi partjainkra is, egyetlen verse alapján őt választottam ki. elsősorban „a magam" költőjének, amit azóta két magyar Vinokuröv-kötettel hitelesítettem. Visszatérve: költészetében azt szeretem és csodálom, hogy a legegyszerűbb eszközökkel egész korszakról tud tablót rajzolni, mint a fent idézett vers is tanúsítja. Másik — divatoknak alá nem vetett — erénye: láttatni tudja a vízcseppben az egész tengert, számára nem létezik „közönséges" téma. A fennköltség, az emelt beszéd nem kenyere. Számomra a legnemesebb, az igazi realizmus megtestesítője. „Tapintva igaz a világ — • írja egyik versében. — Elég mór A líbegés! Baktass völ- gyön-hegyen. A költő, az mezítlábas legyen. Lábujjai közt üssön át kövér sár.” Felidézem Misa bácsit, aki, azóta már a moszkvai Va- ganykovo-temetőben nyugszik Látom szemét,, amely annyi' mindent látott a hosz- szú útban, amíg a vadul rángó vasúti kocsin majdnem napjainkig ért. S hogy megint költő-fiát idézzem: „ ... ők rázták meg keményen a világot tíz kurta nap alatt, vezetve lovon, gépkocsin — az élen divíziókat és brigádokat...” Ezzel a rövid emlékezéssel próbáltam életre igézni egyik legkedvesebb versem hősét, egyik legkedvesebb költőm apját, aki álmodott „jövőbe táruló napot”.
