Dunántúli Napló, 1981. november (38. évfolyam, 300-328. szám)

1981-11-07 / 306. szám

A Dunántmt napló 1981. november 7., szombat Négy arc a 120 éves Pécsi Kesztyűgyárból Pozsgai János hat Pozsgai név szerepel a bérjegyzékeken A Pozsgai dinasztia Pozsgai János napbarnított bőre alatt feszülő izmok is árul­kodnak: több tízezer pár kesz­tyűt szabhatott ki. Persze a sport is kitörölhetetlen nyomo­kat hagyott alkatán, alig hihe­tő, hogy már nyugdíjas. Igaz csak néhány hete. Az előbb több tízezer pár kesztyűt emlí­tettem, amely 45 esztendő alatt kikerülhetett keze alól. Tényleg, érdemes kicsit számolni, persze nem egyszerű. A „Sztálin-mű- szakok" alatt például 18 pár volt a 100 százalék, de nem il­lett csak ennyit csinálni, leg­alább 20 pár kellett a becsü­lethez. Nézzük: 45x300 munka­nap az 13 500, átlagosan 15 párral megszorozva több, mint kétszázezren felüli mennyiség jönne ki. Pozsgai János, a központi gyár technológiai csoportjának vezetője 1936-ban került a gyárba, apját követte, aki ugyancsak egész életét itt töl­tötte, 75 éves koráig bejárt dol­gozni. Anyja is itt varrt, sőt, hat testvére is a Kesztyűgyárban ke­reste kenyerét Volt, amikor a szélesebb rokonságból harminc­négyen dolgoztak a gyárban, most is hat Pozsgai név szere­pel a bérjegyzékeken. Nem volt tehát vitás, hogy tizennégy éves korában milyen szakmát kell választania, ismerős is volt a gyár, már kicsiny gyermekkorá­ban hordta a vacsorát apjának. A Havi-hegyre látunk az iro­dából. Napfényben fürdik most novemberben is a hófehér ká­polna, a fehér sziklák. Azt az épületet is látjuk, ahol Pozsgai János született, s ahol évtize­dekig élt. Négy esztendeje köl­töztek Lvov-Kertvárosba, de még most sem találja a he­lyét ... — Ezen a környéken dolgoz­tam és éltem, mostanában olyan élesen támadnak fel a képek emlékezetemben, a 45 év eseményei, mint ahogy most a Havi-hegyet látjuk. Az öreg Dergács bácsi mellé osztottak be, egy évig tulajdonképpen nem inas, hanem kifutó voltam, a munkát hordtam a mesterem­nek, akkoriban az idősebb szakembereknek megengedték, hogy otthon dolgozzanak. Der­gács Károly is a Tettyén lakott, az első évet ingajáratban töl­töttem az utcán. A másik há­romban viszont alaposan meg kellett tanulni a szakmát. Akko­riban főként báránybőrből dol­goztunk, a rövid, csuklóig érő kesztyűk mentek... 1942-ben hadiüzemmé nyilvánították a gyárat, akkor sérvkötőket meg lószerszámokat csináltunk. Sen­ki sem kérdezte tudjuk-e, van-e kedvünk csinálni? Bőr, bőr! Kesztyű, vagy sérvkötő — há­borúban ez nem érdekes __ M ég jól él Pozsgai János em­lékezetében, amikor az export­munkák beindultak. Csak kiváló minőségű kesztyűvel lehetett betörni a külpiacokra. Nyugaton akkoriban a kesztyűgyárakban szinte úgy ment a munka, hogy besétált a bárány és kijött a kesztyű. A pécsi gyár azért is tudott a legigényesebb piaco­kon is megkapaszkodni, mert Pozsgai János nemzedéke egy pillanatig sem gyártott tömeg­árut a milliós tételek ellenére sem. — Az 1-es szabászatban a legjobb munkásokat hozták össze — mondja. Az akkori fő­mérnök, Biszkup Gyula szinte állandóan a műhelyeket járta, csaknem minden pár kesztyűt, a gyártási folyamatok minden mozzanatát látni akarta. Pozsgai Jánost nagyon sokan ismerik Pécsett, miként a csa­ládot is. Sokszor ráköszönnek, gyakorta azt sem tudja, kinek köszön vissza, az évtizedek so­rán annyi emberrel dolgozott együtt. Kicsit kesernyésnek ér­zem amit mond: a mi nemze­dékünkkel lejár egy korszak ... Szepi bácsi világa Volt egyszer egy Spineth Kesztyűgyár. Ott dolgozott hat fiatal legény, a keresztségben mind a hat József. Hogy ne le­gyen keveredés, mindegyik ka­pott becenevet. így lett az egyikből Jocó, a másikból Josi, és így tovább. A legfiatalabb Wittemberger József főmeós Százhúsz éjies a Pécsi Kesztyűgyár. Emlékezetes év, azoknak meg különösen, akiket ebből az alka­lomból bemutatunk. Pozsgai János technológiai csoportvezető negyvenöt esztendőt szolgált a gyár­ban, az idén ment nyugdíjba. Wittemberger József vállalati főmeós is negyvenöt esztendeje van a szakmában, ez lesz az utolsó éve, pihenni készül. Nagy Lajosné, a ll-es gyár kesztyűvarrója azért em­lékszik szívesen 1981-re, mert magas elismerésben részesült, a Munka Érdemrend bronz fokozatával tüntették ki. Marczi Mihály, a ll-es gyár igazgatója az idén jubilál, éppen negyedszázada lépett be a Kesztyűgyárba... inasnak azt morvdták, te leszel a Szepi __ M ost itt ülünk a központi iro­daház egyik emeleti szobácská­jábán, s előttünk — Szepi bá­csi. Azaz Wittemberger József, a vállalat főmeóso, aki az idők folyamán amolyan intézménnyé nőtte ki magát. Negyvenöt éve van a szakmában, harmincegy éve megszakítás nélkül a meó vezetője. — Mi a dolga? — Helyettesemmel négy gyár­egység és a bőrruházati gyár meó-vezetőinek szakmai fel­ügyeletét látjuk el. Minden hé­ten minden gyárban megfordu­lunk. Szerdán a vidékiekben, csütörtökön Pécsett van export­átadás, amikor jelen van külke­reskedőnk, a TANNIMPEX kép­viselője is. Az átvételnél szúró­próbaszerűen ellenőrizzük a kesztyűk minőségét. Ehhez per­sze megfelelő felkészültség szükséges. Tehát, hogy például az ember már eleve tudja, me­lyik üzemben milyen hiányos­ságok szoktak előfordulni, eset­leg kényes modellekről van szó, amire oda kell figyelni. Ez per­sze megint csak feltételezi a modellek részletes ismeretét. Ha aztán valamit észreveszünk, akkor jegyzőkönyv készül, amit tisztázás végett eljuttatunk min­den illetékeshez. Aminthogy oz ilyen átvételekkor mi is ma­gunkkal visszük az előző héten kapott esetleges reklamációkat, hogy a helyszínen rendezzük. Az export-átadásoknál olykor sze­repet kell cserélnie a fömeós- nak, hiszen egyúttal a gyár ér­dekeit is kell képviselnie a TANNIMPEX-szel szemben, ese­tenként megvédenie a munkát. De csak addig a pontig elmen. ve, ameddig a közös érdek és cél — a jó minőség követelmé­nye — nem szenved csorbát. — Sok a reklamáció? Szepi bácsi előkap egy vas­Nagy Lajosné A műszak vége közeledik. A „Petőfi Sándor" brigád tagjai, ha mozdulataik talán már las­súbbak is a fáradtságtól, szor­galmasan dolgoznak. A befeje­ző munkákat végzik. Megkísér­lem egy kesztyű útját követni az asszonyok között: bélelik, szegik, csinosítják, préselik, va­salják, fényesítik, párosítják. Első látásra hihetetlen zűrzavar - uralkodik itt a ll-es gyárban, most látom azonban, hogy ki­tűnően kigondolták a kesztyű útját, s a brigádnak volt mód­ja másfél évtized alatt, amióta együtt dolgoznak, hogy sok mil­lió pár kesztyűn bizonyítsák szakértelmüket. Az idén ismét kiváló eredményeket értek el. naponta legalább kétezer pár kesztyű megy keresztül a kezü­kön kifogástaian minőségben. Évente mindössze húsz pár le­het gyengébb minőségű, amely nem felel meg exportra, de még sohasem lépték túl. Ez olyan kicsiny mennyiség, olyan elenyésző százalékot jelent, hogy szinte csodának tűnik, ho­gyan képesek ennyire jó minő­ségű munkát végezni. Előfordul­hat, hogy valamelyiküknek rossz napja van, egyetlen műszak alatt akár tiz pár kesztyűt is el­ronthatna. Emberileg érthető, talán elfogadható is lenne, mégsem fordult még elő. Nem lehet könnyű a tucatnyi asszony munkájának irányítása, szervezése mellett gondjaikkal, pillanatnyi hangulatukkal is foglalkozni, pedig Nagy Lajos­né (Erzsiké), erre vállalkozott az elmúlt esztendőben, amikor tár­sai kérésére elvállalta a bri­gádvezetői tisztet. tagnak egyáltalán nem mond­ható dossziét. — Ebben vannak az elmúlt évek reklamációs levelei. Min­den ilyen levelet megkapunk, minden ilyen jelzés eljut hoz­zánk. Nem mondhatnám, hogy sok a kifogás. A legigényesebb tőkés piacokra dolgozunk, nem engedhetjük meg magunknak. Időnként dicsérnek is. Van az­tán olyan is, hogy a vevő egész évben reklamál, aztán az év vé­gén megdicsér, jónak minősítve a munkánkat. Higgye el. a rek­lamáció még az időjárás mi­lyenségétől is függ. Ha kemény a tél, megy a kesztyű, kevesebb vagy egyáltalán nincs reklamá­ció. Ellenben ha idény végén marad valami a vevőnél, akkor reklamál. — Mi az, ami leginkább fel­bosszantja? — Ha nyilvánvaló hibákon vi­tatkozni kell. Vitázunk két pár kesztyűn, ami alatt száz pár kesztyűt is át tudnánk nézni. Ez amit nem szeretek, ami bosz- szant. íme, a főmeós világa, napi gyötrelmei. Ezt csak kötetlen munkaidőben lehet kibírni. Ami Wittemberger József esetében azt jelenti, reggel háromnegyed nyolc előtt és délután négy után bármikor bejöhet dolgoz­ni. Be is jön, őt munkakezdés előtt mindig korábban itt lehet találni, s ha szükséges, bent marad estig is. Megbecsülés? Számos alka­lommal megkapta a Vállalat Kiváló Dolgozója, kétszer a Könnyűipar Kiváló Dolgozója ki­tüntetést. Negyvenöt óta a párt tagja, 1970-ben, a 25. évfor­dulóra megkapta a Jubileumi Emlékérmet. — Az idén megy nyugdíjba. Elfáradt? — Az ember úgy érzi, fárad, de csüggedni .. . csüggedni so­hasem fog. kltüntotésol A művezetőnő szerint talán ezért is, mert Erzsikére talán még a többieknél is mindig jobban számíthatott. Egyetlen alkalommal sem mondott ne­met, amikor túlórázni kellett, akkor sem, ha olyan munkát kapott, amit kevésbé tudott be­gyakorolni korábban, de akkor sem, ha rosszul fizető munka jutott neki. Nagy Lajosné akkor került a Hőerőmű melletti barakkváros­ban működő gyárba dolgozni, amikor az még a csecsemőko­rát élte. A hivatásos katonák feleségeinek foglalkoztatására hozták létre, Erzsiké férje kato­natiszt, akkoriban helyezték Pécsre. — Én Szegeden tervezők mel­lett dolgoztam — mondja — kal­kulátor! beosztásban. Ez az első munkahelyem, ahol fizikai mun­kás vagyok, de semmi pénzért sem cserélnék az irodistákkal. Az íróasztalt már nem tudnám elviselni __ A z első időkben bedolgozó­ként foglalkoztatták, nem tudta két gyerekét kire hagyni. Még most is sokan emlékeznek, ami­kor két nagy zsákkal hordta a kész kesztyűket, az apróságok a kabátjába kapaszkodva követ­ték anyjukat. A fiúk már felnőt­tek, sőt már az unoka is lassan járni tanul majd. A sok zsák kesztyűből, aztán később benn a gyárban készített kesztyűkből dombot lehetne építeni. Két Ki­váló Dolgozó, a Könnyűipar Ki­váló Dolgozója, és legutóbb a Munka Érdemrend bronz foko­zata kitüntetés jelzi, hogy má­sok is észrevették, mennyit' dol­Nagy Lajosné gozott tizenhét eszendő alatt itt a gyárban. — Másfél évem van vissza a nyugdíjig — töpreng Erzsiké a jövőn — szeretnék azonban to­vább dolgozni, úgy érzem, lesz is erőm hozzá. Bár mi alföldiek hamar elfáradunk a meredek utcákon, én azonban már itt vagyok itthon. Anyagilag meg­találtam a számításom, sok ba­rátnőm van, mindig van miről beszélnünk, mindig van valaki­nek gondja, búja és könnyeb­ben elviselhető, ha kiadja ma­gából, még ha nem is tudunk egymáson segíteni... Ez a mi brigádunk ... A Jubiláns gyárigazgató A gyárigazgató feltekint író­asztala mellől és egyenesen rá­lát a műhelyekre. Megteheti, irodája falát a gyári csarnok óriási fényképével tapétáztatta ki, szinte hallani a varrógépek csattogását. Vajon most 'mire gondol? Hogy el kellene indulni a szokásos szemleútra, végig­járni a gyárat? Nem. Azon már túl van. Most egy régi műhely képe tűnik fel emlékezetében, a szabászműhelyé, ahonnan pályája indult. Mikor is? Ép­pen huszonöt éve. Marczi Mi­hály, a ll-es gyár igazgatója így emlékszik a kezdetekre: szonöt év legnagyobb esemé­nye az új gyár felépítése volt. Kevés embernek adatik meg egy ilyen váltás lehetősége. Kü­lön öröm, hogy az új gyár idő­ben, jó minőségben felépült, s hogy ebben mi operatívan köz­reműködtünk. Aztán jöttek az újszerű fel­adatok, ezekkel is meg kellett birkózniuk. Az új gyárban ho­nosították meg elsőként cseh­szlovák mintára a zárt ciklusú termelési rendszert. Itt próbál­koztak meg elsőként a gépi szabással, s ugyancsak úttörők voltak a készségelemzéses be­Marczí Mihály gyárigazgató — ötvenhatban, amikor le­érettségiztem, nemigen volt munkalehetőség, sehol sem vár­tak tárt karokkal. A Kesztyű­gyár sem hirdetett akkoriban munkásfelvételt, örültem, hogy végül a Szikra Nyomdában se­gédmunkásnak elhelyezkedhet­tem. Egy hónap múlva Müller öcsi, akinél a Felsőmalom ut­cában albérletben laktam, hí­vott. jöjjek át a Kesztyűgyárba, átképzést indítanak. Ö ott sza­bász volt. Átjöttem. Hathónapos átképzés után szabadultam. Mint teljesítménybérben dol­gozó kesztyűszabásznak, jól ment, emlékszik, havonta két­ezer forintot is megkeresett, ami akkor nagy pénznek számí­tott. Büszke rá, hogy már 1961- ben, majd 1963-ban megkapta a Kiváló Dolgozó kitüntetést, s ezt a munkapad mellett sikerült elérnie. Közben kétéves kato­naidejét is letöltötte. A munka mellett bekapcsolódott az ifjú­sági mozgalomba, először szer­vezőtitkár, majd a vállalat KISZ. titkára. Hatvanháromban o sza­bászatot felcserélte az oktatási előadó íróasztalával. Itt kapta aztán azt a megbízatást, ami fordulatot jelentett életében. Gulyás József igazgató hivatta, a Kesztyűgyár a Hőerőmű mel­letti barakkban új telepet indít, elvállalná-e a vezetését. A hu­szonhat éves fiatalember igent mondott. — Kétségkívül — mondja Marczi Mihály —, az elmúlt hu­tanítási módszer bevezetésében. A két pécsi gyár részére itt fo­lyik a szakmunkásképzés. Marczi Mihály a törzskart di­cséri, nagy fontosságot tulajdo­nítva — különösen napjainkban — az irányításnak. — Jól együtt vagyunk, gaz­dasági és mozgalmi vezetők. Együtt húzzuk a szekeret. A ve­zetők mind gyakorlati emberek, itt nőttek fel, értik a dolgukat, együtt élnek a munkásokkal. — Az igazgató is? — Ó, nem tudnék úgy meg­lenni, hogy naponta négyszer- ötször fel ne mennék a műhe­lyekbe. — Mumust játszik az igazga­tó? — Talán egy kicsit azt is. De nem erről van szó. A lényeg a kapcsolattartás. Félévenként kü­lön is végigmegyek, és minden dolgozóval elbeszélgetek. így szemtől szemben sokkal közlé­kenyebbek az emberek, mint amikor a különböző tanácsko­zásokon kell felszólalni. A szem­lék során rengeteg tapasztalat, jó ötletek gyűlnek össze, amit az ember elraktároz, alkalom- adtán elővesz ,és bevezeti. — Marczi elvtársi Negyed­század a Kesztyűgyárban, moz­galmas évek sorozata, telve eredményekkel és erőfeszitések. kel. Mit szeretne még elérni? — Jól jönne egy szép terv­teljesítés ... Lombosi Jenő—Miklósvári Zoltán

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents