Dunántúli Napló, 1981. október (38. évfolyam, 269-299. szám)

1981-10-25 / 293. szám

Búzaszemtől a kenyérig

A föld terem. Akkor is, ha emberkéz soha nem nyúl hozzá és a termés törvényeit nem igazítja idegen akarat. De hajlik arra is, hogy megadja magát az ember termelő akaratának és mindent kiadjon magából, amit méhe rejt. A paraszt nem ilyen követelődző. Termel, de termelő szándéka tiszteletben tartja a föld törvényeit, hagyja, hogy az teremjen, maga csak segít, könnyít és alázatosan lesi az eredményt. Nem kezd harcot az elemekkel, nem akarja meghódítani a földet, de segít, ösztökéli és munkájával könnyíti a termést... — juttatja eszünkbe Erdei Ferenc parasztokról írt szociográfiájának sorait a marokszedő asszonyról készült fotó a mohácsi Kanizsai Dorottya Múzeum kiállításán, amit a múzeumi hónap keretében nyitottak meg a mohácsi Kossuth filmszínházban.

S mintha régen hallott mese ötlene fel bennünk, egyszerre csak eszünkbe juttatja a kép, hogy egészen a közelmúltig az egyik legférfiasabb munkának tartott tevékenységet évezredeken át — az illusztrációnak megfelelően — éppen az asszonyok végezték. Legszívesebben a téli esték hangulatával indulna e kiállításra invitáló mese: „Hol volt, hol nem volt... Kezdetben volt a húsz köröm . .De ameddig innen eljutottunk az első korszakalkotó nagy találmányig, a körömpótló ág-, csontvagy kődarabig, majd a rendszeresen alkalmazott ósóbotig, túlontúl sok évezredet kellene felidézni. Még így is nagyon messze volnánk a tárlaton látható ekétől, mert az ásóbot is csak olyan jellegű szerszám, mint akármelyik ősi halászó, vadászó, gyűjtögető felszerelés. Az ekéig még meg kellett születniük a következő korszakalkotó találmányoknak: a tőről, q magról történő szaporításnak, vagyis a kezdetleges növénytermesztésnek; ehhez a művelethez a termelékenyebb, a célnak jobban megfelelő növények kiválogatásának - köles, tönköly, cirok, hajdina, rozs, zab, árpa és végül a búza —, vagyis a kezdetleges növénynemesítésnek ahhoz, hogy a kiállítás tárlóján látható, nyakában asztalkendőből kézzel vetőt felváltsák a vetőgépek, a munkagépek, a múzeumokba küldve a sarlókat, kaszákat, gereblyéket, feleslegessé téve a termény kaszálását, kötözését, annak keresztbe- és osztagba rakását, megkímélve az embert a csépléstől, a magtisztítástól.

Mivel a paraszti tudás a tapasztalatra épült, éspedig arra a kollektív tapasztalatra, amely évszázadokon keresztül hagyományozódik, sok benne az olyan elem is, amelyet annak alkalmazói nem tudnak másképpen indokolni, mint azzal, hogy így tanulták elődeiktől, így teszik és adják, azaz adták tovább egészen a közelmúltig, mikor is a csontsimasógúvá koptatott eszközök, o kenyérgabonát őrző vermek, agyagkorsók, fatörzsedények, zsúpszalmából, fából, vesszőből készült hombárok, a kenyér bölcsőjét jelentő da- gasztóteknők, szakajtók, a kenyeret érlelő melegház-kemencék egyszerre váltak emléktárgyakká.

Bizony — a kombájnok, a villamos malmok és kemencék korában — nagyon is aktuálissá vált a ma is legfontosabb élelmezési cikkünk előteremtésének hajdanvolt, embert próbára tevő történetének bemutatása, mert csakis így válik érzékelhetővé, és nem távolodik mesévé azok számára, akik maguk már nem lehettek és nem is lehetnek részesei ezen embernevelő munkának. —

K. L.

Fotó: Arató Tamás

i