Dunántúli Napló, 1981. szeptember (38. évfolyam, 239-268. szám)
1981-09-20 / 258. szám
Táncművészetünk 1981-ben Mit hoztok az elmúlt hónapok a táncművészet kedvelőinek? Javultak vagy romlottak e művészeti ág lehetőségei? — a válaszhoz a két nagy színpadi ágazat, a balett és néptánc fejleményeit érdemes áttekintenünk. A nehezebbjével kezdve: tánckultúránk egészét meglehetősen súlyosan érintette az Operaház épületének tavalyi bezárása. A balettegyüttes éppúgy, mint a közönsége is, az elmúlt három évtizedben hozzászokott a két színpadhoz és a kettős repertoárhoz, s most egyszeriben sürgőssé vált a Népköztársaság úti darabok megmentése, átplántálása az Erkel Színházba. Nos, a mentőakció hozzávetőleg sikerült, legalábbis az évad végére kialakult a nyolctíz önálló balettestre szóló választék. A társulat nagyjából átlábalt a krízisen, s ma már kevésbé kell aggódnunk azért, hogy a budapesti balettet törölni kell-e számontartott, nagy európai társulatok névsorából. Mégis, miért a „nagyjából"? Mert változatlanul kemény feltételek uralkodnak. Hiszen az operaprodukciók ugyancsak egy színpadra szorulnak össze (márpedig szűk lakásban nehéz a társbérlet), s két színház előadásszámát egyszerűen lehetetlen egy színpadon reprodukálni. Nemcsak a darabok, a szereposztásban érdekelt művészek is ritkábban kerülhetnék sorra. Ki gondolta volna tavaly ilyenkor, hogy művészeti berkekben is megismerik a szabad munkaerőkapacitás fogalmát? Most ismerik, s nem is köny- nyű megvívni a külföldre szerződések szándékával, ha közben itthon épp az igazi vonzerő, az új szereplehetőségek köre zsugorodik össze. Szerencsére a fiatal művészek is ráébredtek a helyzet fonákságára. Az évadban ugyanis megalakult az operaházi balettstúdió, a legújabb koreográfus-nemzedék és a fiatal előadóművészek összefogásával- Kamarabalettjeik már az idén tavasszal estek át a tűzkeresztségen, bíztató benyomást kelt8. HÉTVÉGE ve, s nem is akármilyen pódiumon. A Budai Táncfórum ugyan, is szintén ebben az évben nyitotta meg kapuit á különböző hivatásos és amatőr, balett- és néptáncegyüttesek előtt. Régi vágyakból törleszt ez a befogadó színház, hiszen a Pécsi Balettnek is éveken át alig volt lehetősége budapesti „tájolásra”, arról nem is szólva, hogy a folyamatos táncművészeti koncertéletnek ezidáig semmi-, lyen biztos támpontja nem volt a fővárosban. Míg a Budai Táncfórummal most már akár a kísérleti művek is pódiumhoz jutnak Budapesten, vidéken tagadhatatlanul szűkebb a választék. Nem utolsó sorban azért, mert balettegyütteseink közül a tájelőadásokat egyedül a Pécsi Balett- ! érzi feladatának. Érdekes, hogy az Operaház társulata még új helyzetében sem vállalt eddig vidéki fellépéseket (az említett stúdió vállalkozókészsége pedig már inkább a jövő évadban derülhet ki), s nem adhatunk számot a Győri Balett tájelő- adásairál sem Bármilyen öröm pedig, ha egy győri vagy budapesti bemutatójukra valóságos népvándorlás indul, fontos volna, hogy sokkal jobban megmutassák magukat az országban. Szűkösek, rosszak a színpadi viszonyok? Igen, a legtöbb helyen. Mégis, bölcs válogatással, igényes kamaraműsorokkal mindkét társulat, megtalálhatná az alkalmazkodás módját. Hivatásos néptáncegyütteseink közül a Népszínház tánc- együttese szinte egyidős a Győri Balettel, csak éppen működésében a néptáncból kiindulva tűzte ki célul a korszerű táncművészet megteremtését. A társulat nevéhez méltón két év óta lankadatlanul rója az ország kis színpadait, tulajdonképpen úgy, hogy a Budai Táncfórum megnyitásáig szinte nem is jutott fővárosi fellépéshez. (Ami legalább olyan anomália, mint balettegyütteseink elzárkózása a vidéki előadásoktól.) Ez az együttes — nem titok — épp avantgarde arculatával, súlyos színpadi gondolataival és szigorú táncformáival gazdagítja a nemzeti koreográfiái választékot. De hol tart most a másik pólus, a néptánc nagytekintélyű régi műhelye? Az Állami Népi Együttes az elmúlt években amolyan kettős életet élt: miközben lelkesen vagv rutinnal rendre teljesítette fellépéseit, s Japántól Dél- Amerikáig újabb babérokat is szerzett, műhelymunkájában az egyre kórosabb pangás jeleit mutatta. A „hogyan tovább?" kérdésére a társulatnak ezután kell megadnia a választ, a nemrég kinevezett művészeti vezető, Tímár Sándor irányításával. Nem lesz könnyű folyamat, hiszen fenn kell tartani az együttes örökségét, így Rábai Miklós korszakos jelentőségű koreográfiáit, _ám egyidejűleg újra* kell csiszolni az idők során jócskán megkopott előadói színeket is. Nemzeti tóncfolklórurik az elmúlt másfél évtizedben még mindig rengeteg friss értéket kínált fel, s valóban bűn lenne csupán joviális hejehu- jákkal letudni e folklór interpretálásának feladatát. A társulat előtt tehát váltig ott áll a megújulás történelmi leckéje. Érdemes lenne persze más társulatok munkájába is bepillantanunk, vagy akár abba, hogy tánclnűvészetünk hogyan állja az összehasonlítást más művészeti ágakkal, esetleg az egyetemes tánckultúra eredményeivel. Fogas kérdések, külön tanulmányt érdemelnének. Helyettük érjük be annyival, hogy bár — balettben, néptáncban — midegyik együttesünk felmutathatja a maga sajátos színeit, s mindegyik külön, ars poeticát vall, ebben az évben összebeszélés nélkül is közös vállalkozásuk született: mindegyikük szükségét érezte, hogy Bartók Béla születésének századik évfordulóján új táncművek színre* vitelével áldozzon a nagy példakép emlékének. S bár közel sem lenne érdektelen a Bartók- muzsikára született koreográfiák gyűjteményes szemléje, a néző az eddigi bemutatókból is leszűrhette, hogy társulatainkban elevenen munkálkodik Bartók eszmei öröksége: folklórunk tisztelete és a korszerű kifejezés állhatatos keresése. Maácz László Picasso és a spanyol demokrácia A Guernica hazatért Homérosz születési helyének dicsőségéért — legalábbis a hagyomány szerint — ónnak idején hél város versengett. Pablo Picasso híres alkotásának, a Guernicának birtoklási jo- jogáért „csupán" négy — ám ezek annál hevesebben! A sokkal inkább politikai, mint művészeti jellegű vita az elmúlt egy-kél évben élesedett ki, azután, hogy biztossá vált: a XX. század talán legnagyobb remekművének tekintett kép visszakerül Spanyolországba. A politikai hátteret Picasso, a Guernica és a spanyol demokrácia kap-, csolata nyújtja. Picasso mindig a politikára érzékeny, haladó szellemű művész volt. Képünkön: a mester, 92 éves korában, híres alkotása, a „Bé- kegalamb” előtt. A Guernica ugyanis több egy egyszerű festménynél. Témája ugyan ismert (a hitleri légierőnek a spanyol polgárháború során,. 1936. április 26-án a baszk kisváros, Guernica ellen végrehajtott szörnyű támadása, az első szőnyegbombázás nyomán készült), mondanivalója azonban ennél sokkal gazdagabb: a fasizmus' az erőszak elleni tiltakozás szimbóluma, s mint ilyen mindenféle embertelenség és pusztítás ellen mozgósít. Természetesen az is elfogadott tény, hogy a kép művészi értelemben is korszakos jelentőségű, s komoly hatással volt a modern stílusirányzatok fejlődésére. Picasso a Guernicát a spanyol köztársasági kormány felkérésére festette Franciaországban, otf, ahol később önkéntes száműzetését töltötte. A művész ugyanis Francoék győzelme után megfogadta, hogy a fasiszta diktatúra végéig nem tér vissza hazájába. Nem volt szerencséje: ő halt meg előbb, 1973-ban. Két évvel később elhunyt Franco is, megindult a spanyol demokratizálódás — napjainkig is törékeny — folyamata. A madridi kormány számos lépést tett. hogy az újra szalonképessé vált művész talán leghíresebb képét megszerezze New Yorkból. A festményt ugyanis Picasso a második világháború viharai elől az Egyesült Államokba menekítette, s végrendeletében meghagyta: csak akkor kerülhet hazájába, ha ott helyreállítják a szabadságjogokat. A bajok épp itt kezdődnek; e kikötést ugyanis mindenki másként értelmezi. Sokan arra hivatkoznak, hogy mivel Hispániában fennmardt a királyság, Picasso feltétele nem teljesült. Mások szerint nem a köztársaság visszaállítása a fontos, hanem az, hogy számos vonatkozásban valóban előrehaladt a demokratizálás folyamata. Érthetően nehezen jutottak tehát döntésre az illetékesek, azaz Picasso örökösei. Egyik lánya még néhány hónappal ezelőtt is úgy nyilatkozott, hogy a spanyol helyzet ingatagsága miatt tanácsos lenne tovább várni. Ám az átmenetinek tekintett két év — ennyit kötött ki a művész özvegye, s a család nagyobbik része — letelt. A New York-i Modern Művészetek Múzeuma (a képet ide csak megőrzésre adták át) most haza küldte a Guernicát. Maradt hát a kényes kérdés: hol állítsák ki? Picasso művét eredetileg a Pradóba szánt. Ez valóban az ország legtekintélyesebb múzeuma,' ám — ahogy a másik fővárosi jelentkező, az egyetem Modern Művészeti Múzeuma érvel — a Pra- dó gyűjteménye nem terjed ki a XX. századra, így a Guernica sem nagyon illik Goya, El Greco, vagy Murillo alkotásai mellé. Az cndalúz Malaga, mint a nagy művész szülővárosa tart igényt a képre, de miután más Picasso-képe nincs, félő, hogy önmagában kiállítva nem érvényesülne eléggé művészi hatóereje. Ez a helyzet a morális érvekkel fellépő Guernica város esetében is, bár ott e célra külön múzeum létesítését terveznék. Végül Barcelona is csatasorba lépett. A művész ifjúkorában hosszabb ideig élt itt, s a minden újra fogékony kulturális életű katalán metropoliszban létesült Spanyolországban az egyetlen Picasso-múzeum. Látható tehát: a festmény megszerzéséért a nemzetiségek felsorakoztak Madriddal szemben. Gyanítható, hogy művészi és presztízs-szempontok mellett ez is erősen közrejátszott abban a döntésben, amely mégis a Pra- dót jelölte ki a Guernica otthonául. Elhelyezésére megtették az előkészületeket, a képnek szánt különtermet a legkorszerűbb biztonsági, világító és légkondicionáló berendezésekkel szerelték fel. Az idő sürget: októberre. a művész születésének 100. évfordulójára szeretnék befejezni az átköltöztetést. Picas- sónak meglehetne az elégtétele. Spanyolország — ahol Franco alatt nevét sem igen volt tanácsos emlegetni — most büszkén, teljes erővel, gazdag ünnepségsorozattal készül a centenáriumra. Szegő Gábor A Guernicát New Yorkban sok millió érdeklődő nézte meg
