Dunántúli Napló, 1981. szeptember (38. évfolyam, 239-268. szám)
1981-09-20 / 258. szám
A pám, fiatalabb korában, gyakran megsimította bajuszát a tükör előtt. Előttem van a kép, amint borotválkozik, majd letörli arcát, megfésülködik, rendbehozza bajuszát is, tréfálkozik. Ez olyankor volt, amikor már kialudta magát a szerelvényen, a fékbódéban vagy a postavagonban töltött hosszú idő — néha hetven óra — után. Mostanában egyre az eszembe jár. Ezt a villonyborotvát, amit nekem adott anyám, alig használta, s hogy ő már nincsen, itt van valami, ez a vil- Icnyborotva, ami rám.vár. De én nem akarom ezt a villanyborotvát. Elhoztam, s nem is akadt a kezembe sokáig, csak most, hogy a fürdőszoba szekrényében keresgélek. Egy kis fehér törülközőbe von csavarva gondosan. Kihajtogatom, visszateszem. Te csavartad be? Ettől a törülközőtől olyan védett, olyan szeretett és takargatott lett. Csak nő tehet ilyet. Te egyébként tetszettél neki. Mire megismert, már a feleségem voltál. Nem mosta meg a fejem. Ez amúgy is szokatlan lett volna tőle. Azt mondta, derék asszony vagy, szép, sudár. Magam is úgy gondolom, hunyorítottam rá tréfásan. Apám nem úgy szólt bele a dolgokba, mint mostanában láthatod sok helyen. Először is — meghallgatta az embert. Másodszor,— nem szembe támadt, hanem a te oldaladról szemlélődött ő is, és csendesen, de néha más eredményre jutott. Ezt mint tanácsot adta elő. Nem parancsolt. Az más, hogy ő is volt sokszor ideges, haragos is. Amikor megtudta, hogy dohányzóm, bejött a szobába. < Megkérdezett, nem tagadtam. Hallaatott egy kicsit, és azt mondta: „Te tudod, elég nagy vagy már. Ne szívj többet, mint ami jólesik.” Zöld a szeme. Ne haragudj, de nem esnék jól úgy mondanom, hogy zöld volt... Apám szeme zöld. Nagyon él bennem. Mintha csupán kicsit régebben találkoztam volna vele. S majd ott áll a konyhaajtóban, s örül neki, hogy meglátogatjuk. Más nyelven egyébként azt mondanák, hogy „a szem van zöld”. Amikor a gimnázium első osztályába jártam, nagyon rácsodálkoztam, hogy néha a mondatból elmarad oz ige. Ez minden nyelvben előfordul. Az olvasmány arról szólt, hogy a telepest, aki családostul, szekéren érkezik arra a tájra, megszólítja a katona. 'Azt kérdezi — szó szerint — „Hová ma az út?" Vagyis meddig mennek aznap. Meddig tart ma az út? Vagy pedig: meddig visz ma az út, vagy: meddig vezet ma az út. A fordítás során odokívánko- zctt egy ige, hogy szebben hangozzék. De az a „valami van valami”- féle mondat is sokat foglalkoz- totott. Szinte beleremegtem, amikor megkérdeztem, hogy milyen nagy dolog valamit azonosítani valamivel. A megnevezés, az azonosítás, az ősvallás papjainak, a sámánoknak a tévedései, tévesztései, amikor a félelem elűzésére még félelmesebb istent találtak ki, ezzel azonosulva aztán ők ijesztgették azokat, akik hittek .. . Menynyi érdekes dolgot tanultam. Azt is, ,hogy a féltettjét hogyan rejtette el az .a régi-régi ember. Ilyen nevet adott a gyermekének, hogy Neméi, Nemvaló. Mintha nem volna. Úgy kell elgondolni, hogy jön a gonosz, keresi a kisgyereket, s amikor megtudja, hogy a neve Nem- való, akkor békén hagyja, hiszen nincsen, nem való. Fiatalabb koromban ezt a képet kiszíneztem volna, íme, most jön a gonosz, nézeget jobbra-balra, bekukucskál a konyhaajtón, ni, milyen borzas, s mondogatja, „Hol az a kisgyerek? Hol az a kisgyerek? Ahá, itt van. Hogy hívnak? Nemvaló?” És erre a homlokára csap, s villámgyorsan eltűnik a csudába. Most csak szomorú vagyok. A hülyéskedés sem hozhatja vissza apámat. Emlékszel, amikor segíteni akartunk neki a szőlőben? Derekadra kötözted a raffiát, mint az asszonyok ott a hegyben, il- legtél-billegtél kedvesen, szép vagy-e, kérdezgetted. Persze, hogy szép vagy. Apám is kinézett a pinceajtón, nem akart engedni, hiszen soha nem kötöztél te még szőlőt. Elmagya- ráztattad magadnak velem, és aztán estig kötöztünk meg tetejeztünk a szőlőben. Másnap is kimentünk, harmadnap pedig a délután közepére megvoltunk az egésszel. Ez a kis szőlő ott a hegyben már akkor „a szőlő” volt, amikor még nem is tudtuk, lesz-e egyáltalán. Gyermekkorom óta beszélt róla apám, hogy majd egyszer lesz nekünk egy kis szőlőnk. Mikor nyugdíjba ment, akkor tudta megvenni. De nekem addig soha nem adódott lehetőségem, hogy fizikai munkát végezzek otthon, különösen nem a szőlőben. Hiszen még meg sem Volt. Igaz, volt úgy, hogy én is, ő is elmentünk napszámba nyaranta, amikor nem volt iskola, s neki is ösz- szejött pár szabadnap, de vele soha nem mérhettem össze, mit tudok, mert őt permetezni fogadták fel, engem eleinte csak gazt tépni, később kötözni. Amikor pedig tanulni kezdtem, ő elismerte, hogy az biztosan nehéz lehet, én meg mindig akartam, hogy ne beszéljen rólam ilyen megkülönböztetetten. Ez olyan, mintha sajnálna valamiért, nem? Illetve, hogy nem olyan vagyok, mint ő. Én nagyon szerettem volna megmutatni, hogy tudok én is dolgozni úgy, mint ő. Azért, mert tanulok, még bánhatok jól a szerszámokkal. Ez volt a becsvágyam. összemérni a teljesítményt. Nem akartam volna én ezzel bántani őt, csak azt elérni, hogy az a megkülönböztető- sajnálkozó vagy milyen hangszín tűnjön el a szavaiból, ha rólam beszél. Pedig lehet, hogy ez fejezte ki a szeretetét? Ezen tűnődöm mostanában. Nem lett volna szabad elvégeznünk azt a munkát a hegyben. Megfosztottuk vele sok mindentől. Napokon át járhatott volna az ismerősökhöz, hogy napszámba hívja őket. Ő, aki addig maga járt napszámba, egy-egy százast, később többet keresni a vasutasfizetés mellé. Megfosztottuk a beszélgetésektől, amik adódtak volna, miközben napszámost keres. Itt is, ott is, megállva az Alsó utcán. „Hová, Józsi bátyám?" „Hát, kéne nekem két permetező. Nem tudna valakit?" „Tán a Törekiék tudnak, próbálja meg . •.. vagy ott a trafiknál, tudja, a sarkon ...” És így tovább. Csak most értem meg, menynyire szerette, ha így beszélgetett az emberekkel. Egész életében rohant. Percre pontosan, óra szerint, a vasútra, szolgálatba. Milyen - boldogság lehetett neki, hogy végre ráér, és megadhatja a módját, nyugodtan mindennek. Mit beszélhetett volna még otthon is, zsörtölődve talán, hogy elég lesz-e a hús a napszámoksoknak a gulyáshoz. „Jó étvágyú emberek azok, mit gondolsz!” Szinte hallom és látom, mit és hogyan mondott volna, hogyan nézett volna, merre lépett vglna,‘ha nem végezzük el ketten pár nap alatt azt a munkát a hegyben. Én? Én szinte rejtegetve örömömet, elvártam, hogy tudj kötözni. Apám jobban kigömbölyítette az örömöt. Csodálkozva megdicsért. Amit túlzott, azt csak szeretetből. De azzal nem mondot olyant, ami nem igaz. Persze hogy tudtál kötözni. Milyen jó az, amikor az ember keze alatt a zöld vesszők szépen elrendezve simulnak a karóhoz, még a szellő is vidámabban lengedez a sorok közt! Apám egy-egy pohár bort hozott. Nem akarózott abbahagyni a munkát. Másnap már nem jött ki velünk. Biztatott, hogy csak napozzunk, kiránduljunk, nem kell dolgozni annyit. Meg kellett volna hallanom: valóban azt kívánja, hogy ne dolgozzunk. De én nem hallottam meg. Belefeledkeztem. örültem neki, hogy szereted a munkát. Amikor' megtudta, hogy mindent megcsináltunk, nem lett ingerült, csak elfehéredett. Konyhaszékről a szobai fotelba ült át, újság után a televízió gombjához nyúlt, abbahagyta azt is, nem beszélt, csendes volt szokatlanul. Az évődő jókedv, ami mindig meqielent a szemében, ha a kis szőlőről volt szó, vagy ha a városban intézte q munkák sorát, most eltűnt a tekintetéből. Valami végleqes hűvös derű vette át a helyét. Sokáig kereste a papucsát, aztán meg a szemüvegét nem találta Sehogyan sem. Nem nézett a szemembe. Zavart volt, és a sarkában járt o szomorúság. Akkor értettem mea. hoqy megfosztottuk valamitől. Ha nincs mit csinálni a hegyen, otthon unalmas a nap egyedül. Anyám dolgozik, este jön mea ... Ő ünnepelni akart volna, örülni nekünk, poharnzqatni mértékkel. Beszélgetni. Mi pe- dia? Semmi. Nem aka-rok semmit mondani. Konczek József LÉTIGE rsatlakozik a „Bemutatkozunk” fejezet. Ebben a Baranya megyei tömeqtájékoztató szervek — Dunántúli Napló, Mecseki Bányász, Mecseki Ércbányász, Pécsi Rádió, a Magyar Televízió Pécsi Körzeti Stúdiója, továbbá a kisebb üzemi lapok és híradók — adnak képet önmagukról. Felelevenedik a múltiuk, beszámolnak jelenlegi munkájukról, s vázolják azokat az elképzeléseket, melyek a jövőre vonatkoznak. Nagyon jónak tartjuk ezt a bemutatkozást, mert bár a többségük itt található a városban, mégis még a pécsiek közül is sokan keveset tudnak róluk, belső, mindennapi munkájukról pedig alig valamit. A Baranyai tükör által nyújtott körkép ezzel az ötletes kiegészítéssel minden- kéooen teljesebbé vált. K. S. A kötet szerkesztőit kettős cél vezette, mikor a Dunántúli Napló egyéves anyagából a könyvbe kerülő cikkeket, riportokat válogatták. Egyrészt olyan körképet igyekeztek összeállítani az írások''alapján, mely érzékletesen tükrözi az eltelt időszak emberi, társadalmi valóságát, az odafigyelésre késztető gondokat, problémákat. Másrészt — éppen a megjelenő írások révén — be kívánták mutatni a lap belső és külső munkatársainak sajátos szemlélet- és írásmódját. Ügy érezzük, törekvésük sikerrel járt, a Baranyai tükör-bői a valóságnak megfelelő kép tekint ránk. Kismányoky Károly grafikája » Baranyai tükör A tavalyi harmincadik bányásznap tiszteletére a Dunántúli Napló szerkesztősége - egy régebbi hagyományt követve — zsebkönyvtár-sorozatot indított. A sorozat első kiadványa Miért a munkásosztály? címmSI látott napvilágot, és témájában szorosan az ünnepséghez kapcsolódva a bányászok életét, munkáját mutatta be a lapban korábban megjelent írások' segítségével. Az idei bányásznapon a második kötetet — Baranyai tükör — vehették kézbe az érdeklődő olvasók. Ez a mostani válogatás témakörét tekintve lényegesen kibővült az előző évihez képest: a cikkek, riportok a megye mai valóságáról, az itt élő emberek világáról adnak sokoldalúan árnyalt képet. A szerzők a lap munkatársai, akik nap mint nap járják a baranyai városokat, falvakat, friss szemmel figyelik szűkebb pátriánk életét, s hitelesen számolnak be eredményekről, gondokról egyaránt. A könyvben olvasható cikkek, riportok elsősorban olyan időszerű kérdéseket érintenek, melyek sokunkat foglalkoztatnak. Az időszerűséggel együtt azonban nemegyszer hosszabb távú problémák is megfogalmazódnak. Gondolunk itt például a magányossággal, a gyermekbalesetekkel az életmentéssel foglalkozó riportokra, vagy azokra az írásokra, melvekben a publicisztika más eszközeivel általánosan tapasztalható közösségi — emberi és társadalmi — gondokról szólnak a szerzők. Most, hogy újra olvashatjuk ezeket a ré- qebben mór megjelent írásokat, bizonyára jobban odafigyelünk a bennük felvetett problémákra. Ezért is hasznos ilymódon, kötetbe gyűjtve a keimelésük a napilap többnyire feledésbe merülő anyagából. A riportok között nem egyet találunk, melyek már az irodalmi igényű publicisztika jegyeit hordozzák. örvendetes, hogy az Élet és Irodalom, valamint az Új Tükör hasábjairól jól ismert riportformák egyre inkább éreztetik hatásukat a napilapok gyakorlatában is. Nemcsak a stílust illetően, hanem a feldolgozott probléma sokoldalú és árnyalt kifejtésében is. A kötethez külön részként Könyti Bizse 3ános rajzai A napokban váratlanul elhunyt Bizse János festőművész két tusrajzát közöljük, amelyek a szerkesztői fiókban vártak megjelenésre. Az egyik a mecseki parkerdő egy részletét, a másik a pécsváradi domboldalt ábrázolja. E két rajzzal kívánunk adózni a pécsi képzőművészeti élet egyik ismert alakja emlékének, akit alkotóereje teljében ragadott el a halál. Salamon Erzsébet Impromptu J’ai ri, me voilá désarmé (PÍRON) öreg vagyok. — lerombolt arcom • eső csókolja Szépre gurul a sok csepp-mosolyú golyó — milyen fehérek zöldek és tiszták — gyere fussunk velük a fénybe. megoldom ruhám parányi mindenségem mesélj. . HÉTVÉGE 9,
