Dunántúli Napló, 1981. augusztus (38. évfolyam, 209-238. szám)
1981-08-20 / 228. szám
8 Dunántúli napló 1981. augusztus 20., csütörtök Kísérleti tárgyak? Maradandó művek? Zárókép az idei siklósi nemzetközi kerámia szimpozionról Avagy: hogyan lehet üstökön ragadni a tüzet Csorba Győző Hazalátogatás előtt Szobájába bementem (ahogy volt úgy maradt pedig két éve lassan) Láttam hogy fészkelődnek a székek szőnyegek A szekrényben a könyvek a képek a falon s a mennyezetről újra mint akkor hullni kezd a festék néhol apró iemezkéket találni a padlón s asztalon A tárgyak készülődnek a tárgyak azt szeretnék hogy majd ha nemsokára közéjük lép megint: hogy úgy érezze: röpke percekre ugrott át egy barátnőjéhez itt a szomszédban és hogy onnét jött vissza csak vagy éppen bevásárolni volt s a városból tért haza Katona Judit Fohász Mi úgy aludtunk este, hogy párnánk alatt lapult a száraz kenyérhéj, édes, jóízű s áldottuk érte anyánkat, mert míg szelte, szétosztotta, halvány tört arcán mindig volt derű. A mindennapi kenyerünket italunkat, eledelünket add meg, uram, a mai napra. Szép fiainkat növeszd nagyra, add, hogy láthassuk tiszta arcuk, szemeik madársuhanását, párolgó vacsorák fölött a kedvük s ha a munkát kezünkből kiejtjük, adj erőt hü simogatásra. Holnapunkért igaz fohászra, hisz küzdelmes sorsunkat beérték, biztos oltalmat adj nekik, békét. Mester Attila Igétlenül Ez a föld ahol annyiszor és ahol soha mégsem ez a föld amely nélkül s ahová mindenünnen ez honnan egyszer én is mielőtt teljesen de azért mégis mégis — (azt hiszem). Illyar, 81 Az átforrósodott csend mélyén valami értékes tartalom lappang. A laikust is megérinti c< nyugvó nap fényében sorakozó tárgyak jelenlétének ünnepe. így, minden szertartás, kiállítási installáció nélkül kerülhetünk hozzájuk legközelebb. Még egy magyaros pörkölt, pár koccintás, aztán ki-ki indul haza. Az ország másik városába, az óceánon túlra. A siklósi nemzetközi kerámia szimpo- zionnak idén otthont cidó épület udvarán kisebb csoportok: beszélgetők, nézelődők. Amit mór mindenki tud: az ideiglenes müvésztelep eléggé művészieden falai között maqasren- dü művészet született. Kísérleti tárgyak? Maradandó művek? A kérdés szinte ilyen élesen fogalmazódik még. A magyar kerámia felfelé ívelő fejlődési szakaszba lépett — vallják egyre többen. Ezt a biztató jelek sokaságán túl a kézzelfoghatóan szilárd eredmények sokasága bizonyítja. Kendra és David Davison arrerikai, Fritz és Vera Vehring NSZK-belí keramikusokkal, főiskolai tanárokkal, Schrammel Imre keramikussal, a Magyar Képzőművészek Szövetsége al- elnökével és Csenkey Évával, a siklósi alkotótelepek művészeti vezetőjével beszélgetek az idei év tapasztalatairól. A művészek szerint a tűzzel úgy kell bánni, mint, amikor hajdan először vette birtokba az ember. A tűz hatását a keramikus nem engedheti ki a kezéből, hiszen a kerámia esetében igen sok múlik ezen. így ezt a hatást a művésznek kell irányítania. Talán nem véletlen, hogy a legszebb kerámiák láttán erre az ősidők mélyén először uralmunk alá hajtott tűzre emlékezünk. Arra a tűzre, ami másképpen ég. Nem úgy. ahogy ő akar. hanem úgy. ahogy az ember akarja. A tárgyak, amelyek megjárták mór a tüzet, magukba itták a tűz színeit, elmondják nekünk, milyen a tűz világa. A keramikusok ismerik ezt a világot. Roppant — időbeli. térbeli és szejlemi — távlatokat magába foglaló, emberen túli. és ugyanakkor mélyen az emberbe ivódott világ ez. Hogy lehet ismét birtokba venni ezt a világot, hogyan lehet üstökön ragadni a tüzet? Ez volt az idei szimpozion alapvető kérdése. Erre kerestek és találtak — nem is egy — választ az alkotótelepen dolgozó művészek. Schrammel Imre magyarázata utón az az érzésem, hogy talán egy gyermek is megért-' heti a problémát, tme: — A keramikusok többségé az utóbbi években szinte kizárólag elektromos kemencét használt tárgyai kiégetéséhez. Az elektromos ken ence használata kétségtelenül kényelmes, a hőmérséklet- jól szabályozható. nem keletkezik benné égési mell ktermék. . . és így tovább. Lgy sereg előnye van. Ugyanakkor: ez a kemence égetés közben nem nyitható ki, maga az égetés csak oxidáló atmoszférában képzelhető el. Ezért a tárgy — miközben oxigént vesz fel — a színező fémek fémoxid alakját — rögzíti magán. Hogy miért nem lehet az elektromos kemencét kinyitani? Azért, mert ez esetben az izzószál maga is oxigént venne fel és elégne. A pofonegyszerű válasz már látni engedi a probléma másik felét is, ami az esztétikum lényegébe vág, hiszen rányomja bélyegét az egész tárgyra. A szabod lánggal, az olajjal, gázzal, fával, szénnel, koksszal való égetés lehetővé teszi a redukálást, ami egyszerűen azt jelenti, hogy — mivel az égetendő tárgyból elvonják az oxigént — a színező fémoxidok fémálla- petban színeznek. Mindenki látott már zöld templomtornyot. Ez a rézoxid színe. Ha a tornyot burkoló lemezről elvonhatnánk az oxidot, a vörösréz természetes vörös színében pompázna. A szabad lángú égetés a kemencetípustól és az égetés módjától függően az oxidáló és a redukáló felyamatok alkalmazását egyaránt lehetővé teszi. Megfigyelek néhány tárgyat. A matt rézfelület a bronzkort asszociálja. A régi nyers erők jelenlétét. A tárgy ugyanakkor minden ízében mai, modern és fénytelen rézszinével azt az érzést sugallja, mintha ma is az ősihez hasonló nyers, rnonstruózus erők feszülnének egymásnak világunk kínosan aktuális tehertételeként .. . Az idei szimpoziongn 12 szabad lánggal működő kemen- cetipust modelleztek, ebből kettőt végleges formában is elkészítettek. Az első az úgynevezett Olson típusú fatüze- léses kemence volt, a második pedig egy kötélíves, gáztüzelé- ses kemence, ami David Davison és Fritz Vehring eredeti tervei és munkája révén épült fel a majdani állandó művésztelepen, a műemléki felújítás clatt álló kolostor udvarán. Kendra és David Davison (a HDN-ben már bemutattuk őket) igen elégedettek a szimpozion munkastílusával. A Siklóson megépült kemence szigetelőanyagának magyarországi anyagokból történő előállítása aligha sikerülhetett volna a nemzetközi művészgárda szoros együttműködése és a sokfelől érkező, sokféle egyéb segítség nélkül. Fritz Vehring és felesége az NSZK-beli Henstedt Syke-ben laknak, Bréma közelében. Mindketten iparművészeti főiskolai tanárok. Tavaly részt vettek az Iparművészek Világ- szervezetének (WCC) kecskeméti szemináriumán. Jó magyarországi benyomásaik alapján szívesen tettek eleget a kerámia szimpozion meghívásának. Véleményük a szimpozíon- ról szó szerint ez: első osztályú volt. Fritz Vehring szerint az „Égetés a szabadban" címszó alatt fölvetett problémák logikus folytatásaként elképzelhető volna egy olyan — további — szakmai szeminárium megrendezése is, ahol a máz és a vele kapcsolatos kérdések lehetnének a főszereplők. — Az itt töltött napok — mondja a német keramikus — rádöbbentettek egy sereg alapvető dologra. Nálunk, otthon a növendékeim úgy dolgoznak, hogy odalépnek az elektromos kemencéhez, bekapcsolnak egy kapcsolót é^... Hozzá vannak szokva ahhoz, hogy a laborból a legtisztább vegyületeket hozzák ki és keverjék a mázba. Mindennek az a veszélye, hogy a túlságos kényelem és sterilitás a kerámiakészités élményét is sterilizálja. Szerintem nincs elfelejthető és nincs mindenható technológia. Egy művésznek mindig mindenről tudni kell . . Nézem az udvaron sorakozó alkotásokot. Kísérleti tárgyak? Maradandó művek? A kérdés eldöntése csak látszólag nehéz. Az idei munka eredményeit legtömörebben Schrammel Imre fogalmazza meg beszélgetőpartnereim közül.- A feltett kérdésekhez, az elénk tűzött programhoz képest az eredmény messze felülmúlja várakozásainkat. Ez mindenekelőtt abból adódik, hogy iáén egy várakozáson felülien jól összeállított csapat dolgozott itt, Siklóson. A Balaton ametiszt-színű vizén messze vitorlák fehérlenek. Emitt, a sivalkodó fürdőző-had közepette szörfözni tanul egy fiatalember. Öt nézi szakértő szemmel a parton ülő három. — Ez is ronggyá ázik, mire végre fönn tud maradni — sajnálkozik az egyik. — Ö beszél! — nevet a másik. - Képzeld, a múltkor egy holland vontatta ki. Kékre- zcldre verte magát és félig megvolt fagyva. Ha nem jön a holland, ott nyúlik ki a tó közepén ! Mind nevetnek, az első meg- jegyzi: — Akkor volt alattam másodszor deszka. — Egy holland húzott ki? — Az. Rendes pasas volt. És piszokul tud szörfözni. Odébb, a fa alatt pecsenyevörösre égett német család falatozik. Magyar szalámit, zöldpaprikát, a maszek pékségből való foszlós fehérkenyeret, csörgő levű magyar őszibarackot. Túl a strandon, a sétányon ott megy a francia kislány a hegyes fülű kutyájával, körülötte egész testőr-sereg. Ide- vöröslenek a lugasok rózsái. Arról a fiúról, aki ott a széldeszkával viaskodik, épp teg- ncp mesélték — egy ilyen Ba- laton-parti nyári faluban sokat tudnak egymásról az emberek —, hogy most jött haza Olaszországból. Farmerbon, tornacipőben, vízhatlan hátizsákkal („már nálunk is kapható. sátor, hálózsák elfér benne”) három hétig csavargott egy barátjával, mikor merre volt kedve. így utaznak a mai fiatalok, tette hozzá a mesélő, de a hangjában nem volt elmarasztalás, csak fájó irigység. A fiú, akit a holland húzott ki, meg a másik kettő, akik barátságosan kinevették, már elballagtak. Az Itáliát járt fiatalember pedig, lóm, most éppen hosszan siklik a vizen. Meg fogja tanulni a fiú, ezek a gyerekek . mindent megtanulnak. Farmer, hátizsák, rágógumi, spanyol nyelv — miért éppen a windsurf állna ellent. Holnapután talán ő húz ki egy hol lendot . . . Bebesi Károly Vera és Fritz Vehring
