Dunántúli Napló, 1981. augusztus (38. évfolyam, 209-238. szám)
1981-08-20 / 228. szám
1981. augusztus 20., csütörtök Dunántúli napló Németh Miklós metszete Berták László A játék vége Mert ide tették akadéknak, ő mondaná mea a keréknek, hogy mi a jó út, és mi végett hasadjon ketté a kerékagy? hogy három nap se több mint két nap, ha egy a vége a mesének, s elviselni a vereséget miért könnyebb, ha nyomorék vagy? ö, aki holnap benned él csak, mint abroncsba szorult idézet, mint stigmája a múló résznek, amelyet egy pillanat szétcsap? ö játszana el az egészet, veled? a„boldog maradéknak”? Makay Ida Csoda Nem a legendák, nem az űrmitoszok, a csoda e z: milliárdszoros egyszerűség, ez a csont, ez a hús, ez a szem, ez az agy, ez a romlásból épült testpalota. Arammal szóló, villámló idegek, ikerpályái a kinnak-örömnek. Főikéi naponta szememben a Nap, benne a Hold, a tenger, a mennybolt: porszem fogságában a boldog egész, S a csoda a z, mikor ebben a szemben kihűl s kialszik örökre a Nap, mely bennem virradt föl s nyugodott el, ellobban a Hold, kiszikkad a tenger, iszonyun zengve megindul az ég. S csak a csönd, jeltelen, megtöretetlen: néma Atlantisz névtelen éje fölött. Borsos Miklós rajza Egyszerre a múltból elém- tolakszik a Malac képe. Tekintélyes, köpcös figurája, ahogyan helyet fogíal egy székben, és rövid lábait keresztbe teszi. Jól szabott, szürke öltönyét csodálja a ház népe, ilyen anyagot nemigen látni a tipusöltönyök és lódenkabátok éveiben. Malac rózsaszínű és méltóságteljes arcán elömlik fontosságának tudata. Tudja, hogy tisztelet övezi, olyan tisztelet, ami bástyának is beillik, mert kőszilárd anyagból épült — irigységből. Malac nem tudja, hogy mi, gyerekek Malacnak hívjuk őt, van neki tisztességes neve, ő „Izé elvtárs" még 07 öreg viceházmesternének is, aki hályogos szemmel csoszog ide-oda a hátsó lépcső homályában, és azt hiszi, Magyarországon még mindig király uralkodik. Malac sokáig ott lakott a házban, még akkor is, amikor én először olvastam Párizsról. Vasfüggöny lógott a nyugati határokon, s ez számunkra természetes volt, mintha egy folyó folyna ott, ősidőktől fogva. Akinek nem volt híres ember ismerőse, mondjuk egy élsportoló, az nem találkozott élőlénnyel, aki hírt hozott volna e fügöny túloldalé-" ról. És amikor én Párizsról olvastam, megállt bennem a lélegzet. A könyv szerint ott is járnak vonatok, az orvosok gyógyítanak, a tanítók tanítanak, a gyerekek ordítozva rúgják a labdát és nyári estéken a poros aszfaltra hulló langyos esőben szerelmespórok csóko- lóznak. Igaz lenne ez? Izgatott lettem: hiszen itt van a Malac, bár sose figyeltem rá eddig, mert unalmas alak volt, de a felnőttek azt mondták, Izé elvtárs rendszeresen jár külföldre, Nyugatra is. üzleteket köt. Vesz ott valamit vagy elad, hogy mit, a fene se tudja, de ez a munkája, ezért kapja a fizetést. Aki nem hinné, nézzen az öltönyére, a karórájára, az is onnan való . . . Hát odaóvakodtam legközelebb, amikor Malac visszatért egyik ilyen útjáról. Járt-e Párizsban is, kérdeztem visszafojtott lélegzettel. Malac azt felelte, hogy „ajaj, nem is egyszer”. És. kérdeztem szorongva, mi van ott? Malac vállat vont, talán nem is felelt volna, de akkor a nagyok is ránéztek kérdően, mire ő összevonta a szemöldökét és azt felelte; kapitalizmus. A kapitalizmust tanultuk az iskolában, de ahogy Malac kimondta a szót, baljóslatú, fenyegető sötétség jelent meg a szemem előtt. Mégis összeszedtem minden bátorságomat: milyen Párizs? Nagy, felelte Malac kedvetlenül, nagy és piszkos. Később eszembe jutott, hogy talán nemcsak — ahogy akkor mondták — öntudatból válaszolt igy, hanem mert így is hitte. Nem látott mást, talán nem is érdekelte. S végtére nem hazudott. Párizs — aztán megláttam — nagy volt és piszkos. És persze ezer színben ragyogott. És persze rétegekben rokódott rá a történelem, az üledékek mindenütt láthatóak. Emberek lakják, millióféle ember, az orvosok gyógyítanak, a tanítók tanítanak, a gyerekek ordítva rúgják a labdát és a nyári estéken permetező esőben tényleg csókolóznak a szerelmespárok. Aztán elfelejtettem Malacot, alakja beleveszett a történelem újabbkori üledékeibe. Most mégis fölbukkant itt, 1981-ben a Balaton partján, ápolt rózsalugasok, vörösre sült németek, hegyes fülű frantia kutyák, windsurfös hollandok és farmergatyás magyar fiúk között, ebben a mézszínű féhy- ben, amely a Badacsorty lejtőin csordogál le és belefolyik az amúgyis szemkápráztáó vízWébez Imre Az emeleti folyosóról lekiáltanak az udvarra: — Wéber úr! Fáradjon fel.az EKG-ra! — Néhány perc az egész — mondja, aztán eltűnik az épületben, magamra hagy a siklósi kórház szűk kis udvarán, amelynek néhány bokrát, fáját és kerti padját szinte fojtoga- tóan körülveszik az építők elmaradhatatlan kellékei: tégla- és cseréprakások, cementes zsákok, vízszerelvényekhez szükséges csövek, állványzati csövek, szorítóbilincsek, deszkák, gerendák. Tatarozás vagy felújítás féle zajlik az öreg falak között. Rá is fér. Valaki a vízvezeték-szerelőket keresi, a konvha felől az asszonyok nevetése, zsírban sült hússzeletek sistergése és ételillat árad ki az udvarra. A szoba — amelyben Wéber Imre, a Borkombinát bólyi pincészetének vezetője gyógyulását várja — kétágyas kis sötét helviséa, az ablakra árnyékot vető fák miatt. Szomszédja kö- zéokorú férfi, akit a felesége látogat meg éppen, kisebb csomagokat rak ki az éjjeliszekrényre. A pincemestert villányi lakásán kerestem telefonon, mondta, másnap bevonul a kórházba, csak ott tudunk beszélaetni. Baj van o szivével, látogatóban volt Pesten, rosz- szul lett, nem mert a kormányhoz ülni. a fia hozta haza kocsival. Kivizsaálás. Az ötvenesek aenerációiához tartozik, akik sokmindent megértek már és akik közül — sajnos — sokan érkeznek mea a kórterembe, a túlhajtott évtizedek nem éppen szerencsés állomására. Amíg visszaér a vizsgálatról, nézegetem a jegyzeteimet, ötvenegy esztendős. Férjezett lánya van és egy nagy fia. Barcson született. Szigetváron jár polgári iskolába, Pesten az Egressy úti Kertészeti Középiskolába jár, aztán vissza Barcsbe. Köpcös figurája a megtestesült anakronizmus. Még szerencse, hogy csak én látom őt. Ezek a fiúk itt halálra röhögnék magukat rajta. Meg persze rajtam is, ha be- vallanám, valamikor nem voltam benne ' biztos, hogy Párizsban vajon .. . Nevetséges is. Nevetséges és szomorú. Kihevertük és mégse hevertük ki. Nemzedéktársam, aki az Itáliát járt fiúról mesélt, nem mutatta irigységét. Hangján mégis átsütött a fájdalom, az ifjúság, az így-úgy sikerült, de vissza- hozhatatlan utáni sóvárgás. Hálózsákban a puszta földön huszonévesen lehet csak jót oludni, az öregebb derék megszenvedi. A rágógumit nem bírják a lazuló, idegen anyagokkal pótolt fogalt« A windsurf- höz jó egyensúlyérzék kell, s azt bizony fiatalkorban kell megedzeni. Aki sokáig féloldalason jár, elbizonytalanodik. A pecsenyepiros német turisták még mindig eszik a bőle- vű, édes magyar barackot. A fiú már délcegen feszít az in- gotg széldeszkón. Puffatag gumicsónakban két kissrác evez orra, integetnek, a szörfös fiú visszainteget, és elsiklik a vízen. Hallatna Erzsébet ra, majd később Mohácson a mezőgazdasági szakiskolába irctkozik. Van munkahelye Budafokon, aztán Villányban: szőlészet, borászat — ez a szakmája, hivatása. — Az ötvenes években az Agrártudományi Egyetemre iratkoztam, a felvételim sikerült, nagy reményekkel indultam, de aztán nem vettek fel... — Miért nem? — Fogalmam sincs. Abban az időben nem volt illő kérdezősködni. — Sajnálod? — A mai napig is. Amit csak lehet, mindent meg akartam tanulni, ami a szőlészettel-bo- rászattal kapcsolatos. — Hogy-hogy a mezőgazdaságot választottad? — Azt hiszem az apám révén. Beleszülettem. Barcson, a Rinya-patak mellett öt holdnyi parlagföldön kezdtük. Kertészkedtünk, még dinnyét is termesztettünk apámmal, édesbátyámmal, Jánossal. Ö most a Szekszárdi Állami Gazdaságban szőlész. — Milyen gyermekkorod volt? — Szép. Még akkor is, amikor istállóban aludtunk egy rövid ideig, mert negyvenöt után még eléggé zavaros idők voltak, lopták a lovakat fs, vigyázni kellett rájuk. Egyébként hihetetlenül sokat dolgoztunk opám keze alatt. Még szombaton is tíz órát dolgoztunk a kertészetben, csak utána mehettünk el bólozni az Otthonba. Pesten elég rosszul ment a sorom, magas albérleti díj, kevés fizetés, volt úgy. hogy két hétig zsíroskenyeret ettem. De hát a szakma . . . szóval azt meg kell tanulni . . . A gyerekkori haverok közül felmerül egy arc, egy-egy név .. . Tordai Feri most Barcson, a fűrésztelepen osztály- vezető, Schier Géza a Mesterséges Megtermékenyítő Állomáson dolgozik, volt egy kőműves is a „bandában”, de ötvenhatban lelépett, a szintén kertészkedő Kólsai Béla sze- qény meghalt. Pandúr Karcsi Barcson egy üzemben dolgozik, Becsei Emil továbbtanult, nem tudni, mire vitte, Pozsegovics Gyuri katonatiszt lett. A széles soros magas szőlőművelésű rendszer az osztrák Lenz Moser nevéhez fűződik, ismerik a szőlőtermelő országokban jóformán mindenütt a világon. Rohrendorf bei Krems körnvékén mintegy 70 holdnyi szőlője van a Lenz Moser családnak. A „traubi soda” nevű — szőlőléből készült — üdítő italt Lenz Moserék dobták piacra azzal a céllal, hoqv a Coca-Cola céget kiszorítsák Ausztriából. (Részben sikerült is.) — Meghívtak téged is Lenz Moserék . .. — Igen. Úgy volt, hogy egy évig dolgozom náluk, de sokkal hamarabb hazajöttem, mert nem tudtam miből megélni. Tizennégyen voltunk - különböző nemzetiségű - fiatal szakemberek, köztük magyar én egyedül. De a többiek, például a nyugatnémetek, gazdag szőlész családdal a hátuk mögött, nem küszködtek anyagi gondokkal, így aztán kitartottak. Mindenesetre sokat tanultam a rövid idő alatt is. — Mondjál nagy neveket a szakmából. . . — Pettenkofferék. Európa hírű borász volt az öreg, egy időben a Borászképző Intézet igazgatója Budapesten. A fia, Sándor a villányi telepet vezette. Már az apjuk szinte „spártai" nevelésben részesítette a négy fiát és egy lá. nyát. Hajnalban keltek és dolgoztak: ami a szőlészettel-bo- rászattal kapcsolatos munkafolyamat létezik, azt meg kellett ismerniök. Jó borokról, borokhoz fűződő legendákról beszélgetünk. Hogy mennyi ideig tartható el a bor (általában egy-két évig, akkor éri el a bor szép „férfi korát”), persze mindig a fajta, a talajviszonyok, az időjárás ... stb. függvényében ... A föld olól hordóban előkerült és megkocsonyásodott, késsel vágható és fenséges zamatú bor — mese. Rossz legenda. — Mire esküszöl? — A vörös borra. Szerintem a jó és nemes vörös bor a természet egyik legszebb csodája. Pettenkoffer Sándor mondotta egyszer, hogy a vörös bor sze- retete bizonyos kulturáltságot tételez fel az embertől. Van is benne valami. — Manapság divatba jött a vörös bor ... — összefügg a kulturáltabb táplálkozással. Meg aztán azt hiszem, az emberek bizalma nagyobb a vörös bor iránt. Kezelése, készítése alapos felkészültséget igényel. Ezért érthetetlen, hogy nálunk még most is olcsóbb, mint a fehér, vagy legalábbis annyiba kerül. Bár az utóbbi egy évben a borárak kezdenek kiegyenlítődni. — Volt-e a szakmában valami, cmi számodra örömet jelentett? — Ne nevess ki; amikor az oportót a hivatalos borászati szervek elfogadták, mint önálló vörös bort. Ezt a fajtát valamikor gyengébb színű vörös borok festésére tartották alkalmasnak, más egyébre nem. Villánynak óriási szerepe van abban, hogy az oportó megkapta az őt megillető nagy rangját. Olyan bor ez, hogy szinte támaszkodni lehet rá ... Ezen jót nevelünk a kórházi kerti pádon, de nem is ezen: — Ennyit még nem beszéltünk borról — szárazon — egyezünk meg azonos gondolatainkban. — Egyszer a lakásodon láttam a pohárgyűjteményedet. Volt néhány száz darab . . . Mire jók? — Mondhatnám azt, hogy jó barátokra emlékeztetnek. Ez igaz is. De akár hiszed, akár nem, ha otthon beülök a poharak közé, akkor egyiket félig töltöm oportóval és gyertyafényben elnézegetem. Abban minden van, napfény, verejték, az ember minden fájdalma és öröme . . . Gyógyulj meg, Imre. Rab Ferenc
