Dunántúli Napló, 1981. augusztus (38. évfolyam, 209-238. szám)
1981-08-02 / 210. szám
Hnzai TÁiaKOM Kecskemét- avagy a Hírős Város ízlelgetése n K ecskemét kettő van. Az egyik a hír Kecskemétje, a Hírős Város; a másik a homok városa, az igazi Kecskemét. A Hírős Város megízlelésére egy napot ír elő az útikalauz az idegennek, és ez az egy nap elegendő is. Minden érzékszerve gyönyörűségekkel telik meg, zsongító mámor ringatja estére és úgy érzi, ennyi tűz még nem melegítette soha. Színekkel és izekkel ékes ez a Kecskemét.. ■" (Erdei Ferenc) A minap jómagam is ízlelhettem as Hírős Várost, s amit Erdei Ferenc leírt, igaznak tanúsíthatom. Legutóbb 1971- ben jártam ott, akkor óriási bontások folytak a Petőfi Sándor út mentén, az épülő néhány épületből sejteni lehetett, hegy nagy dolgok vannak készülőben. A városon átvezető út nyílegyenesen átnyargalt a főtéren, a Lechner-féle városháza és az öregtemplom között. Emlékszem, akkoriban komoly szemrehányás érte Kecskemétet, amiért olyan nagyarányúi?) városrekonstrukcióba fogott. De az elmarasztalástól függetlenül azért csinálták a dolgukat és lám, 1976-ban a Hild-érem formájában megjött az elismerés az eredményes városfejlesztésért. Egy részlet az indoklásból : „jelentős előrelépést tett a város a városközpont-rekonstrukció megvalósítása érdekében. Kialakított hangsúlyos létesítményei, mint pl. a pártszékház, a megyei és járási tanács épülete a jövő Kecskemét építészetileg legjelentősebb létesítményei. Városközpontja ma még csak részben érzékelteti a jövő kecskeméti városközpontot, rekonstrukciója folyamatosan valósul meg". Ma ez a városközpont lényegesen többet érzékeltet az 1976-osnál. Milyen is? Ezt vesz- szük most szemügyre, mert ezt volt módomban közelebbről megismerni — az Erdei-féle „egy ncp"-ból ennyire futotta. Először is: az út nem nyargal át a főtéren. A Szabadság tér igazi tér lett, díszburkolattal, gazdag növényzettel, szökőkút- tal, minimális célforgalommal és rengeteg ötlettel. Kis hazánknak e majdnem közepén egy kőből emelt halom van ,a tetejéről lefutó nyilakkal, amelyek körbe-körbe tudatják: e ponttól melyik városunk milyen messze van. A térnek sok látványos épülete van a városházától (aki teheti, belülről is nézze meg!) a cifra palotáig (sok-sok Zsolnay-díszítéssel) és a Michelangelo-szobormásola- tokat őrző, zsinagógából lett Tudomány és Technika Házáig. Nagyon izgalmasnak és szépnek találtam azt, amit a Kodály Intézet és egy középkori kápolnamaradvány ürügyén tettek a térből leágazó Kéttemplom közzel. A Kodály intézet önmagában is élményt ad, a kópolnamaradvány pedig romkertté lett. És a köz? Bűbájos sétautca csorgókúttal és kőpaddal, pár asztalos terasszal a Kodály Intézet tövében és takaros üzletekkel, múltat idéző cégérekkel. A főtér előtt a másik tér — s lám csak: tér térbe öltődik, mintha ott nem lenne értéke a területnek. Vagy talán úgy vélik: az is az értékét növeli, ha nem zsúfolnak egymás hegyére- hótára házakat, hanem hagynak bőven helyet az emberek mozgásának, a zöldnek. Milyen szép park az „előszobája” a pártszékház-megyeháza-műve- lődési központ együttesnek. Velük szemben (ahol 10 éve az a nagy szanálás volt) az Alföldáruház és az üvegezett nyaktaggal hozzákapcsolt Domus Áruház, ezekkel szemben pedig (de milyen messze!) Kecskemét legfiatalabb szerzeménye, az országos hírű UNIVER szövetkezet üzletháza. A földszinten élelmiszeráruház, az emeleten presszó, hatalmas terasszal. Megérkezésem estéjén kiültem oda, egy pohár hideg sör mellett élveztem — dehogyis, ízlelgettem — a város látványát. És ekkor ott, szemmagasságban méltóságteljes szárnycsapásokkal elrepült egy gólya. Másnap láttam, hol szállt le: a naiv művészek múzeumának, az ún. qólyásháznak a kéményén tollászkodott a gólyacsalád. A gólyák őrzik az Alföld ízét, a gólyákat őrzik a kecskemétiek. Mesélték, hogy a pártszékház mögött valamelyik épület mély kéményébe belezuhant egy gólyafióka. A pártszékházban éppen voltak szemtanúi az esetnek, riasztották a tűzoltókat, akik kimentették a kismadarat. Utóbb persze gondoskodtak arról, hogy hasonló beleset ne fordulhasson elő. Az igazi városteremtő igényességgel (ami egyébként is jellemzője Kecskemétnek) a Petőfi Sándor utcában találkoztam. Egyik oldalon két hosz- szú szalagház, a születő nagyváros első hírnökei. Hosszúságuk nem zavaró, hiszen ívben kanyarodnak, földszintjükön végig remek üzletek vannak, a homlokzat pedig parádésan változatos. Az első szalagházon egy márványtábla tudatta velem, hogy a város fennállásának 700. évfordulójára építette a város, és hogy a tervezőt és a kivitelezőt az ÉVM nívódíjjal jutalmazta. (A pécsi Szalai András úti „pizsamaházak" nívódíját nem kellene titkolnunk.) Az út másik oldalán fűrészfogas elrendezésben kilenceme- letes épületek sorakoznak elegáns üzletekkel. Széles, sétányszerű járda a házak előtt, aztán egy dús zöldsáv, s ettől valamivel lejjebb egy másik járda. Az út közepetáján mindkét oldalon széles lépcső — a zebrához vezető hídfők. Igaz is, az út kétszer két nyomú, mindkét oldalán parkolósávval. És ha a járdákat is hozzáveszem ... A Szabadság tér túlsó oldalából nyíló széles Rákóczi út keletkezéséről mesélték: amikor dönteni kellett róla a városi közgyűlésnek, az egyik városatya elkezdte mondani, hogy 90 méter széles utat kell építeni, mint a párizsiak is teszik. A többi városatya1 egyre görbébben nézte, mire a polgármester azzal mentette meg a helyzetet, hogy „csakugyan, minek nekünk egy 90 méter széles út, amikor elegendő egy 45 méter széles is . . ." Amit aztán meg is szavazott a közgyűlés. Tán ez a szemlélet munkál ma is Kecskeméten? Városteremtő igényességet említettem az előbb. Ez legkevésbé talán attól vitatható el, ami a városközpont-rekonstrukció második vonalában éppen most készült el: a játékháztól. (A második vonalat egyébként a már meglevő új városközpont hátországára értem— ez bizony többségében ma is a „homok városa”. Ennek a legelavultabb részeit igen merész szanálási politikával tüntetik el, helyet szerezve a jövő Kecskemétjének.) Szóval a játékház. Ez óvodások, kisiskolások háza lesz, ahol mindenféle alkotó játékra tanítják majd őket. Tulajdonképpen nem létszükséglet, mai viszonyok között különösen nem. Annál dicsérendőbb, hogy megcsinálták és olyannak, amilyen. A várost formáló építészek legjelesebbjének, Kerényi József Ybl-díjasnak az alkotása és az egész maga is egy játék, egy szép játék. Hogyan is tudott megalkudni önmagával a kivitelező, hogy megcsinálta olyannak, amilyennek az építész elképzelte? Vagy talán nem is megalkuvás, hanem az együttműködés szülte? Mint mindent ebben a szépre sikerült új városközpontban. Hársfai István
