Dunántúli Napló, 1981. június (38. évfolyam, 148-177. szám)
1981-06-07 / 154. szám
Álarcosba! Verdi operája Pécsett „Fülesek" nyomán némi szorongással ültem a nézőtérre, enyhe föl lélegzéssel hallgattam az előadást a vártnál jobbnak bizonyult —, mégis vegyes impressziókkal távoztam. Verdi Álarcosbálja felújítás. A Pécsi Nemzeti Színház 18 év. vei ezelőtt játszotta egy méltatlanul „tartalék-állományba” helyezett nagy művész rendezésében. Ez a művész dr. Németh Antal volt valamikor - s a színháztörténet egyszer talán igazságot tesz és leírja, hogy — Hevesi Sándor mellett a XX. század első felében a magyar színházművészet és színházelmélet legnagyobb alakja. Művészi és emberi tragikuma, hogy a 30-as évek derekától (mint a Nemzeti igazgatója is) a német kultúra elkötelezettjeként nagyon későn vette észre, hogy az a szekér milyen irányba száguld... Nem bántott senkit, amikor ez divatba jött, s végső fokon őt se bántották 1945. után. Csak éppen az éltető színházi levegőt vonták el tőle, csaknem teljesen. A hatvanas évek első felében Pécs juttatta szóhoz még néhányszor, halála előtt. (Miközben a legnagyobb magyar színháztudós amatőr szakkört vezetett a Doktor Sándor Művelődési Házban .. Eck Imre mostani Álarcosbál- rendezése egy kicsit „In memóriám Németh Antal" jegyeket is hordoz, tudatosan vállalva, amit a műsorfüzet is idéz az 1963-as bemutató rendezőjétől. Vagyis Eck Imre is a partitúrából indul ki, a legfőbb hangsúly az operahősök érzelmi világát árnyalatoson kifejező zenén van, mozgás, játék alig; csak a legszükségesebb. Művészi alázattal lemond sajátos eszközéről, a táncelemekről, (a III. felvonás imitált báljelenete kivételével sehol nincs táncra utaló gesztus vagy mozdulat az előadásban.) Fontos viszont a lel kiál la pót-kifejező testtartás és a mimika. (Például az I. felvonás végén a néző Ulrika jósnőnek — a tragikus végkifejletre utaló — súlyos pillantását viszi magával). Mindez határozottan előnyére válik a rendezésnek. Az is, nagyobbára, amit Eck önmagából ad hozzá. Színpadképe (a díszletet és a jelmezeket is ő tervezte) tökéletesen szolgálja a koncepciót. Ennek megfelelően a játékteret a korábban is alkalmazott nyersszínű fagerendák fűzére övezi háttérként, bizonyos helyszíneket jelző belógatott fekete drapéria-formákkal kombinál, va. Itt játszódik le az ösztövér cselekményű történet, lemeztelenítve, hol grófi udvarban, hol akasztó-hegyen vagy bálteremben. A rendező mai öltözetben játszatja a darabot —, ezt elfogadom. Azt már kevésbé — amit a műsorfüzet állít —, hogy mindez a jelenkori Olaszországban volna, ama célzattal, hogy a mű visszanyerje eredeti politikai időszerűségét, illetve a kor kérdéseiről beszéljen. Bennem inkább — általánosabb kicsengéssel — „valahol Nyugat- Európában” érzetét keltette. Annál is inkább, mivel semmi sem utal benne olaszokra (még sajátos „gesztusnyelvükön" se), ha csak az nem, hogy az összeesküvők csoportját hippi-jelmezekbe öltöztette a rendező. Dehát ami az 1850-es évek végén egy királygyilkosság kapcsán sokat mondhatott a „risorgimento” Itáliájá- ban, az itt és most, ebben az operában csupán egy tized- rangú és motiválatlan összeesküvés-szál. A tragikus gyilkosság végső fokon nem politikai jellegű, hanem szerelem- féltésből egyéni bosszú a rugója. (Pontosabban rúgóskése.). Mindezzel együtt: a rendező mai környezetben, a lebilincselő Verdi-zenére, azaz egyedül erre építkezve bontja ki az emberi szenvedélyek, érzések, indulatok fogaskerekein át a ka- tartikus befejezést. Ez tehát az elképzelés. A megvalósulás — hullámzó. Művészi értékekben, azaz énekes teljesítményekben s egészében véve egyaránt. A zenekart (a május 31-i előadáson) Hirsch Bence vezényelte tökéletes biztonsággal; az együttes muzsikája zenei élményt adott. Jó és biztonságos kontaktusban álltak az énekesekkel, s ahol picit hangosabbnak bizonyultak, arról nem a fúvósok tehetnek. Ellenben az énekes szereplők a vezető szerepekben nem értek fel a zenekarhoz. Egy-két kimagasló „zárt szám" (pl. az I. felvonás kvintettje szólókkal és kórussal vagy a harmadik összeesküvő-tercett- je és négyese) kivételével a három főszereplő közül zeneileg csak pillanatokra jutott túl a szürke középszeren Richard és Amália megformálója. Albert Miklós (Richard) alapjában szép hangja utóbb sokat finomult. Előadásából azonban hiányzik az érzelmek belülről fakadó átadása, ezt jobbára orgánummal, külső eszközökkel, olaszos „csuklásokkal” igyekszik pótolni. S még valami. A közönség szívesen elnézi a pl. „mily nagyferű”-szövegkiejtésf, ha a szép hang hiteles kifejező erővel párosul. Vagy az egyiket vagy a másikat kellene csiszolnia. Németh Aliz (Amália) rutinos kultúráltsága szép pillanatokat is teremtett olykor. Ez a stílus azonban belső tüzet, átélést követel, egy- végtében. Tamás Endre (René) kisebb szereppel talán jobban megbirkózott volna. A hanganyaggal itt sincs baj, ám éneklése a beszédkultúra teljes csődje. Olykor azon töprengtem: ugyan milyen nyelven énekel?... Kővári Anikó alakítása (Ulrika) zeneileg, színészi- lég egyaránt hiteles, élvezetes. Pécsi Sarolta Oszkárja bájos, könnyed, muzikális. Egyetlen apróság: „mondjam vagy mutassam?” kérdésében Hevesi nézetét osztom. Ha egyszer „Oszkár tudja (De nem mondja...)" — ezt elegendő olyan kedvesen elénekelni, ahogyan tette. De mutogatni is a nemet, mint egy kacérkodó félszűz? ... Harmath Albert (Silva- no, matróz) villanása is magával ragadott. Kór, hogy feladatát ennyire kurtára szabta Verdi. Nagy Gábor értékeiről többször szóltam már. Gyönyörűen zengő basszusa a picit halványabb, de méltóképp társuló Deák Mihállyal együtt (Samuel, Tom összeesküvők) az előadás legélvezetesebb vokális perceit nyújtotta. A kórus (karigazgató: Witterle Gábor) olykor kisebb, máskor nagyobb átütő erővel énekelt, az I. és a III. felvonás záró- kórusában nagyon szépen hangzott. Wallinger Endre Húsz év után ülünk egy aprócska tan- I teremben — huszon-valahány I hajdani diók — húsz év utón I újra együtt. Ki változott? Ki nem? Miben és mennyiben? Lessük egymást. Lelkűnkben — minthacsak a bőrünk közvetítette volna hozzánk valahonnan kintről, a falakból, a falak mélyéből — fölérzi'k a régi, ismerős és sokaknak talán az utolsó — maradéktalanul és fenntartások nélkül vállalható — igazi közösség melege. Tartoztunk valahova ... Valakikhez. És most? Most is ... De az más volt. A melegség közeleg, de már nem ér el soha bennünket. A múlt illúzió, torkunkban a húsz év gombóca. Legalábbis az enyémben. Hót élünk! A legnagyobbhatású tény már csak ez marad a továbbiakban. A megilletődöttség elillan- tóval ki-ki elmondja, mi történt vele a tizenöt éves találkozó óta. Itt született egy gyerek, ott egy diploma. Van, aki állást változtatott, a többség ma is ott dolgozik, ahol húsz évvel ezelőtt, 1961-ben elkezdte. A beszámolók mottója: nem történt semmi különösebb, eltelt az idő ... Valamire fölfigyeltek. A betegségek óriási tömegére. Egyikünk máris nyugdíjas . .. Még nincs közöttünk senki, aki betöltötte volna a 39-et, de már minden másodikunkat operáltak. Valakinek a veséjét, a másiknak a gyomrát, a harmadiknak daganata volt. Tanáraink a régiek. Ök mintha nem öregedtek volna, szinte változatlanok. Jóska bácsi ránkszól: hagyjuk már a betegségeket, mert még rájuk is átragad a fájhatnék. Megalapozott aggodalom — állapítom meg magamban József A. „meglett emberének'' hűvösségével. „A meglett ember az életet a halálra ráadásul kapja s mint talált tárgyat visszaadja bármikor — ezért őrzi meg" — jut eszembe. De .. . bármikor? Nem. Erre mi még nem egyhamar leszünk képesek. . Miért jogos a nálunk is idősebb, „meglettebb" emberek velünk szembeni viszolygása? Mert még ők is ijesztőnek találnak bennünket — így egy rakáson. Mi ugyanis a háború alatt leltük még azt a bizonyos tárI gyat, az életünket. A háború alatt vetődött erre a lelkünk és választotta ki — alighanem „eszi, nem eszi, nem kap mást” alapon — azt a testet amit íme máris annyi sére. I lem ért, hogy lám az öregebbek is féltik tőle a fülüket. Elgondolom, mi lenne, ha egyszer az egészségügynek valamiféle ágazata, vagy a szociológia fölmérné, mit jelent háborúban, világháborúban születni. Mit jelent az az emberi élet szempontjából, hogy vala. kinek még az anyja hasában sem lehetett nyugalma, optimális biológiai állaga? Vajon teljes értékű-e a háborúk idején az apák nemzőképessége és az anyák szülőképessége? Vajon lehetséges-e, hogy háborúk idején egyáltalán szülessen akart gyerek? Vajon nem a frontra induló hajdani apák önbizto- sítása-e csupán ez a nemzedék? Csontjában a háborúval ... ülünk csöndben, kedélyesen beszélgetünk. Alapjában véve vidámak vagyunk. Mert azok is akarunk lenni. Tovább figyelem az arcokat. Mit árulnak el tulajdonosaik „talált tárgyáról". Mi történt ezekkel a talált tárgyakkal? Hogyan őrizték őket? Semmi általános tanulság ... Azaz, valami mégiscsak föltűnik. Volt osztálytársaim nem ugráltak az elmúlt húsz évben. Nem hagyták el a feleségüket, a munkahelyüket, nem disszidáltak, nem törtek föf és neb zuhantak le sehova — igaz: nem is nagyorr volt honnan. Akad közöttünk főmérnök, tudományos kutató, őrnagy, tanár, művezető és jó- néhány — az eredeti szakmájában dolgozó — technikus. Gondolom kitűnő technikusok lehetnek, hiszen ma már egyre többfelé adnak hangot szavahihető szakemberek abbeli meggyőződésüknek, hogy a j régi technikusok aranyat értek. Elhiszem, és még azt is hozzáteszem, hogy némely régi iskola is ugyancsak aranyat ért. A miénk a hajdani gépipari ezek közé tartozott. A „talált tárgyak" amelyekkel nem történt semmi különösebb, az arcokon keresztül is sok mindekit elárulnak. Hányadszor vonták meg ki- sebb-nagyobb hatalmasságok ettől a nemzedéktől a szót, amit jaazából talán még sem kapott soha? Mennyi nyelésbe, fogcsikorgatásba került ezeknek a „talált tárgyaknak" az eddigiek során történt szolid megőrzése? Hány nő suhant el erre-arra e szívósan megőrzött házasságoknak a peremén, hogy éppen- csak csorbát ejtett a „tárgy" felületén, nyílt sebet nem? Este aztán koccintunk, megtáncoltatjuk egymás feleségét és a hirtelen ránkszakadó záróra sem tudja szétrobbantani együttlétünket. Együtt maradunk. Talált tárgyaink betegségeivel és szívósságával. bizonytalanságai, val és hitével, „különösebb események nélküli” múltunkkal, lassan önmagába záruló jövőnkkel. Mikor hazafelé megyek, már rózsaszínű a kelő naptól az ég alja. Valamikor ilyen rózsaszínű életről beszéltek, nekünk a tanítóink és a könyveink. Valamikor ilyen rózsaszínűnek volt kötelező látni a jövőt. Régen volt. Azt a ró., zsaszínt egyikünk sem találta meg ott,. ahol kereste. Most mégis jó tudni és érzékelni, hogy azért valahol mégiscsak létezik. Bebesi Károly Galambosi László Lovász Pálnak* Lebegsz a bölcsek hajnalában, töprengsz a vajúdók felett. 'Dúdosz a derű lugasában, Írod o győztes könyveket. Rózsákra hajló lapjaiddal mevengve száll a Boldog Angyal. Tükrös betűkre hajladozva mentő hatalmad sokszorozza. Fognám a kezed. Homlokomra szorítanám a galambszárnyat. A kökényből is láng süvíthet. • Zászlóznak baljós balladákat. Segíts fölnyergeit csillagomra. Harangoznak a túlvilágon. Fogd a madaras kantárszárat, ringhassak át a pusztaságon. • Lovász Pál, születet! 1896. máj. 28. Most lenne 85 éves. Németh Alice és Kővári Anikó Albert Miklós és Németh Alice Kálmándy Ferenc felv.
