Dunántúli Napló, 1981. június (38. évfolyam, 148-177. szám)
1981-06-07 / 154. szám
Felvidéki András rajza II Jelenkor júniusi száma A Pécsett szerkesztett irodalmi és művészeti folyóirat új számának lírai rovatában többek között Békési Gyula. Kelemen Lajos, Parti Nagy Lajos, Pákolitz István, Pál József és Rába György verseit olvashatjuk. A szépprózai rovatban Albert Gábor és Békés Pál elbeszélését, valamint Mészöly Miklós regényrészletét közli a folyóirat. A tanulmányok, esszék sorában Pomogáts Béla Jé- kely Zoltán felszabadulás utáni költészetéről, Rónay László Juhász Férenc lírájának szintézis-törekvéseiről ír. A „Versről versre" sorozatban Jékely Zoltán Madárapokalipszis c. költeményét elemzi Domokos Mátyás és Lator László. — Figyelmet érdemel Tüskés Tibor: A képíró, Nagy László c. írása, valamint Németh Lajos képzőművészeti tanulmánya. A kritikai rovat élén Sétád/ Miklós Gabriel Garcia Marquez: Száz év magány c., világhírű regényét méltatja, az új kiadás alkalmából. Fenyő István Németh László: Utolsó széttekintés c. I kötetét, Futaky Hajna Gáli J István: Vaskor c. elbeszélés- gyűjteményét elemzi. Pákolitz István Muzsika A gyerekkori öreghorang föltámadás-körmeneti ujjongó-allelujás dallamával — a kamaszos várakozás gyönyörű kalandokra hivő vadászkürtjelével — a hadifogolynémaságban lamentáló tücsöknépség zsongitó litániájával — sétatéri gesztenyefáink alatt a vissza-visszamerengés égi-földi fuvolazenéjével — az idegen üdülővároskán 'keresztül vágtató-tomboló vizesés orgonazúgás-morajával naponta kimuzsikáltatom magamat o loppal közeledő bealkonyulásig Pál József . A berzencei erdőnél mindig megállunk miért magam sem tudom már a fékre taposó Jáb a mozdulatláncnak amely a képzelt válamikortól kezdetien kiválthatatlan láncszeme s önkéntelen - mindig és minden utunknál megtörténik . s begördülnek.a fák felszíne alá csak járni egyet a fennakadt napfény alatt csak megfürdeni a zöld hűvösében ahol a fájdalom fájdalma is lehatárolt '■ végeredmény és átmenet még szinében is csak járni egyet a döbörgő úttól távol csak járni egyet mégis az úthoz kötötten az úthoz utunkhoz az időhöz időnkhöz miért az útidő az időút kikapcsolhatatlan még a fennakadt napfény alatt még a zöld hűvösében de az elzuhant fa ága között már látszik az út S okan voltak. És egyre többen lettek. A pincében laktak, s csak ritkán merészkedtek a lépc$őház- ba; a kiismerhetetlen lakók hol ajtó elé helyezett tejestálkákkal kedveskedtek nekik, hol pedig váratlan dühvei rúgtak beléjük: „Megint egy, a hétszentségit!" Odalent mindig sötét volt, s a mandulametszésű zöld szempárok úgy fénylettek az örök éjben, ahogy a szentjánosbogarak és hulló csillagok világíthattak valaha az augusztuséji mezőkön, egy rég letűnt világban, melyre már csak a legöregebbek emlékeztek, a vénséges vén, sok mindent megért kandúrok. Tíz éve éltek egyre szaporodó törzseikkel és nemzetségeikkel a lakótelepi pincék betonfalai közt, kopott, valaha televíziókat és fridzsidereket tartalmazó kartondobozokban telepedtek meg, s a négyszögletes, homokszín papundeklihá- zak éppen úgy sorjáztak, akár a házak a Rákos-patak menti laposon. Sokan voltak. És egyre többen lettek. Egymásba értek a természettől fogva lopakodó léptek, a pincerekeszekhez vezető folyosón nemcsak úgy hé- behóba settenkedett át egy-egy macska: falkákban jártak, hullámzott velük a sötét. Mind nehezebben jutottak élelemhez, s mind kevesebbé váltak a közért lapos, aszfaltozott tetején folyó csatározások és üzekedések, melyeket forró nyáréjszakákon a lakók heves káromkodással tarkított üveg- és konzervdobozössztüze kísért. Egyszer két egymásba akadt szeretőt agyonütött egy, a tizedikről lezuhin- tott borospalock. Suttogás indult a pincében: — Nincs ez így jól — mondták a macskák —, rosszul van ez így. — A szerelmespár kandúrja ugyanis köztiszteletben állt. Sokan voltak. És egyre többen lettek. Néha, amikor egy- egy negyedórára felgyulladt a légypiszokkal bepermetezett, széles porcelánfoglalatba ágyazott villanykörték gyér fénye, a macskák riadtan húzódtak vackaikba, a fénytől csak ritkán várhattak jót. Ha csőrepedés volt valahol, vízvezetékszerelők érkeztek nagy dérrel-dúr- ral, és mindent felforgattak. Ezeknek sietős volt a dolguk, s így csak belerúgtak az útjukba kerülőkbe vagy meghajigálták az arra járókat a magukkal hozott sörösrekesz kiürült üvegeivel. De ha elérkezett a nyári karbantartás ideje, egész hadsereg szállt le a mélybe és kazántisztítás ürügyén hetekre megszállta a pincét. Ezek az ebédszünetben unaloműzésből időnként megnyúvasztottak egy- egy macskát, vagy elkapták és felakasztották valamelyiket a csövekre, majd célba dobáltak tetemére, a kazánból kikotort vízkődarabokkal. - Nem jól van ez így - háborogtak a macskák az ilyen túlkapásokat követően, s ezt még azok sem tagadták, akiknek személyes ellensége volt az akasztottak között. Legendák terjedtek, az öregek egy letűnt, egerészős, tejes- tónyérkás, átugorható kerítése- ' két kínáló, virágzó vidékről meséltek, mely valaha a lakótelep helyén állt, s egy másik, har sonló és mégis létező világról, túl a telep végeérhetetlen házerdején, túl a vízen, melynek neve Rákos-patak, messze- messze, a Tíz Percen Túl is Zárva Tartható mögött. Az ifjak ámultán hallgatták a véneket és a merész kalandorokat, már azon keveseket, akik épségben visszatértek, s nem estek áldozatul az utakon gyilkoló négykerekű ámokfutóknak. Egy sokat látott fekete kandúr elmondta, miként tett ártalmatlanná egyet: hazatérőben átszaladt az úton, s a felé tartó ámokfutó, megpillantván őt, sebesen vissza akart fordulni, de rosszul vette a kanyart és ösz- szetörte magát az útmenti árokban. — Lepedőben vitték el — tette hozzá elégedetten a veterán. Ha a villanygyújtás nagyritkán örömteli következményekkel járt, azaz néhány családapa szuszogva újabb papun- deklidobozt tolt a pince valamelyik rekeszébe, valóságos tömegverekedés tört ki az új, kényelmes lakás elfoglalásáért. Ilyenkor a megalkuvók megha- tottan bólogattak: lám, azért mégis fejlődik, épül a mi pincénk. De az öregek meséitől elkábított ifjak közt, akik egyre nehezebben jutottak kartondobozokhoz, élelemhez és szerelemhez, forrt az elégedetlenség. Ők már itt születtek-nőttek fel a pincében, tudták magukról, hogy ingerszegény környezetben élnek, sorozatos stresszhatások közt, s ez egyre szo- rongóbbá tette őket. Szájról szájra jártak a történetek a vízen túli világról, s lassanként úgy tűnt fel előttük, mintha Atlantisz nem süllyedt volna el, ott virágozna a sorompó mögött. Egyesek felelevenítették az egerészés rég elfeledett szokását és egér híján elméleti tanulmányokat folytattak e tárgyban, ezt mások, a hulladékevés korszakában anakronizmusnak és szűklátókörű sovinizmusnak tartották. És ekkor új házmester érkezett. Első útja nem a lakókhoz vitt, hanem a pincébe. Szétterpesztett lábbal állt meg a menekülők közt a betonpadlón és belerúgott egy lassan visszavonuló álmodozó terhes anyába, majd bosszúsan távozott és lakógyűlést hívott össze másnapra, az első emeletre. És mondó a lakótársaknak: imé a macskák többen vannak nálunknál, hát ki lakja ezt a házat, ők vagy mi? A lakótársak helyeselték és megbízták a házmestert, hogy foganatosítson hathatós intézkedéseket. .Csak azok az idősebb, egyedül élő asszonyok tiltakoztak, akik nagynéha tejestálkákat helyeztek el a folyosó linóleumpadlóján, és olykorolykor a lakásukba' ís beengedték a macskákat. Egyikük az Állatvédő Liga igazolványát is meglobogtatta, de leszavazták, mivel a fontos dolgokban mégis a többség akarata érvényesül. Az új házmester pedig hozzálátott feladatához, melyet immár többségi akarat támogatott. Azzal kezdte, hogy lelakatolta az eddig tárva-nyitva álló pinceajtót, gondolván, hogy így a macskák éhen pusztulnak. De a pincelakók eddig ís többnyire az üvegezetlen, alacsony ablakokon közlekedtek, s a házmester alapkérdésekben való tájékozatlanságára, hogy ezt csak egy hét múltán vette észre. Ekkor azonban betömte a pinceablakokat. A macskák feltalálták magukat és a vízvezetékcsövek számára lefektetett szűk betonfolyosókat vették igénybe, ezután erre jártak élelemszerző kőrútjaikra. Mivel ez a hálózat át meg átszőtte a lakótelepet, a házmester nem tömhette el a nyílásokat. Ekkor a macskaabajgató új, minden eddiginél förtelmesebb módon akarta megkeseríteni a föld alá kényszerültek életét. Rettentő elhatározásra jutott. Mivel a felnőttek csodálatos tettekre képesek, ha az életükről van szó, őket nem merte megtámadni. Védtelen kölykeikre vetette magát. Hetenként körbejárt s a síró anyákat elverve vackaikról, összeszedte, majd a Rákos-patak vizébe fojtotta a vak apróságokat, hogy még az irmagjukat is kipusztítsa. így sanyargatta őket hosszú heteken át, s ez idő alatt a korábbi erjedés forrongássá nőtt. És támadó vezér közülük, kinek neve: Sanoár. Sanoár a telep legősibb családjának leszármazottja volt, feketébb az éjszakánál s mint ilyen, a szűk elit tagja. A többiek félték és irigyelték a feketéket, hiszen még az emberek jó része is óvakodott tőlük, s a négykerekű ámokfutó is kevésbé fenyegette őket. A többség vör- henyes, fehér vagy cirmos bundát viselt törzsenként váltakozva. Sanoárt az isten is vezérnek teremtette, koromszín szőrének fénye a földalattiság idején sem kopott meg, s szeme úgy villámlott, oly észbontó zöld fényeket szórt, hogy még a kutyákat is visszarettentette. Mindenki tudta róla, hogy egyszer kivájta egy rárontó boxer félszemét. Félték, irigyelték és tisztelték. Sanoár tanácsba hívta a törzsek vezéreit, meg is jelentek mindahányon. Eljött a vörhenyesek vezére: Kaczor fia Kac. Eljött a fehérek vezetője: Félix fia Fél. Eljött a cirmosok feje: Katzen fia Jammer. És tanácskoztak. — Mit tegyünk? — kérdezte Kaczor fia Kac simulékony mozdulattal egy furnirdoboz falához dörgölőzve. — Ha ki nem engeszteljük a házmestert, kiirtja gyermekeinket egy szálig. — Engesztelni? — hördült Félix fia Fél, egy hatalmas hófehér albinó, s rubinvörös szeméből veszett düh sugárzott. — A végsőkig harcolunk! Az utolsó csepp vérünkig! Egy macskáról senki se mondja, hogy fél! — Ajjajjaj — szólt Katzen fia Jammer —, ne olyan heve.sen. Ha egy macska gondolkodik, még nem biztos, hogy fél. Hányjuk, vessük meg alaposan, hogy mit tehetünk. Ebben mindnyájan egyetértettek, majd hosszú hallgatás következett. Végül Sanoár emelkedett szólásra. — El kell mennünk — jelentette ki. — Hová? — dorombolta Kaczor fia Kac. — A vízen túlra. — Ajjaj — jegyezte meg Katzen fia Jammer — az én törzsemből senki sem tud úszni! — Miért ne? — dörögte Félix fia Fél. — Egy macska a vízen is átkel, ha kell. Ki meri állítani, hogy egy macska bármitől is fél? — Üqy van - tüzelte higgadtan Sanoár a cél érdekében — mindennel megküzdünk. Ügy döntöttek, hogy másnap ■kivonulnak. Szétszéledtek és győzködni kezdték övéiket, a Sanoár leírta, tejjel folyó, egérrel bőven termő földről beszéltek nekik, leendő hazájukról, ahol nincsenek betonpincék, annál több a padlás, sem házmesterek, ám vannak házinénik. De addig hosszú és fáradságos az út, ki tudja meddig tart. A macskák lelkesedtek, az ígéretek magukkal ragadták képzeletüket, sürögtek-forogtak, készültek a másnapi éjszakára. Csák Kaczor fia Kac egy vörhe- nyes rokona kérdezte: na jó, de hogyan kelünk át a vízen? — Majd csak átdoromboljuk magunkat valahogy - biztatta a törzsfő, de ez a vigasz meglehetősen bizonytalannak hatott. — Magunk alá gyűrjük, nem dorombolunk! — vicsorogta Félix fia Fél törzsének egy bátor leánya, s a bizonytalankodók elhallgattak. A dolog tehát elhatároztatott, mindenki a kivonulás lázában égett, nem volt visszaút. És lön reggel és lön este, a kivonulás éjszakája. Is elindu- lának a macskák, mintegy ezren gyalog. Sanoár vezette a menetet, népe végtelen libasorban követte őt a vízvezetékcsövek hosszú betonágyában. Elöl, közvetlenül Sanoár nyomában a feketék haladtak, mögöttük a vörhenyesek, élükön Kaczor fia Kaccal, majd Félix fia Fél népe lopódzott vezére nyomában és a sort Katzer) fia Jammer törzse zárta reszketeg óvatossággal tömörülve a törzsfő mögött. — Ajjajjajj — nyafogta egyikük —, megint mi vagyunk az utolsók. A vízvezeték egy szerelőnyílásán értek a felszínre, itt a néma csoport bevárta a többieket, pem. indultak, míg valamennyien össze nem gyűltek. Akkor azután sorokba rendeződtek és ,az, iménti rendben nekivágták az éjszakai vidéknek. Hatalmas sötét dobozok közt haladtak, melyek falán itt- ott sápadt fény égett, de ez csak még sejtelmesebbé tette őket. A sereg óthullámzott a házak előtti parkolókon, a széles fekete-vörös-fehér-tarka szőrszőnyeg álló autók kerekei között hömpölygött előre az éjszakában. Az élen magasba emelt figyelő, fekete fejek, s egy kimondhatatlan erőt sugárzó szempár: Sanoáré. HÉTVÉGE 9. BÉKÉS PÁL Kivonulás (Lakótelepi mítoszok) — részlet — Felvidéki Andás rajza
