Dunántúli Napló, 1981. május (38. évfolyam, 118-147. szám)
1981-05-01 / 118. szám
... ......... .............. ■ ■. .;..; ;........ ...: .7,. . ■. ...... ...... ..., ?............... ■■,■■■■■■■',■— ^ ■'■ ^... I .' , ■.............. ■ ......'• ■ ■'.'■. ■ ' ' ’.''. ■..'' .» , • ■»:- ,.•,,. ................... .................. ................- ..........................^■T”' -'. "T:''! '; 11 T VT1 ■ | ? ? - -.,., ',.■ :;:.: ■ ; -y.', .. y......... ......-1..... ,■■..!.. -------— É ljen és virágozzék szeretett hazánk, a Magyar Népköztársaság! Csohóny Kálmán rajza Ünnepteremtő erők Nyakkendő, virág, sötét ruha, fennkölt szavak ... ünnepek. A külsőségek nyilvánvalóak, szóbeszéd tárgyai, a bennünk lezajló folyamatok azonban nem ilyen egyértelműek. Pedig az ünnep igazán ott ünnep. Bennünk. Akik az ünnepek kihívására belső passzivitással válaszolnak, emberileg elszegényednek, kiürülnek. Az ünnep az élet alapvető emberi adománya, megkülönböztetett alkalom az egyén számára, hogy átélje nembeli mivoltát. Hogy önmagában szinte tapasztalatilag érzékelje az emberiséget. A megkülönböztetettség sokféle lehet. Vannak egyéni és közösségi ünnepek. Mind a kettőnek az egyén az élet- rekeltője és mind a kettőben ott van a tágabb értelemben vett emberi, a társadalmi mozzanat is. Egyéni ünnepeinket társadalmi tradíciók fogják körül, közösségi ünnepeink társadalmiak eleve, de csak annyi lehet az értékük, amennyit ebből az egyén is képes átélni, elsajátítani. Az emberben munkáló sokféle erők egyik leghatalma- sabbika a boldogság utáni vágy. Beteljesülése ünnep. Az ünnepek egy része tradíció, örökség, egy része .jelenbéli, belső átélés. Az ünnepek bennünk zajlanak, velünk és általunk nyerik el külsőleg is megmutatkozható, megragadható értelmüket. Vannak világos színű és sötét tónusú ünnepek. Mások az örömünnepek és mások a szomorúság súlyos emlékünnepei. A legtöbb ünnepben mindkét tónus jelen van, hol ez, hol amaz erősödik föl. Az embernek sokféle ismérve van, ilyen például az is, hogy az élőlények között egyedül ő tud ünnepet tartani. Az az ember, akinek nincsenek ünnepei, boldogtalan. A boldogság utáni vágy beteljesülése lehetővé tette az ember számára, hogy átélje önmagában a nagy egészet, egyedi voltában az általánost, hogy átélje embervolta totalitását. Kiapadhatatlan ünnepteremtő erők munkálkodnak az emberben. Ha nem örököltük volna ünnepeink sokaságát elődeinktől, magunknak kellene élet- rehívnunk őket. Az ünnepek nem spontán teremtődnek, nem úgy követik egymást, mint a hétköznapok. Az ünnepek kényesek, föl kell készülni rájuk, újra kell teremteni őket ünnepteremtő erőinknek. Ha ezek az erők visszájukra fordulnak, alapvető emberi tartalmakat sújtó kórok keletkezésének lehetünk tanúi. ünnepelni tanulni kell. A gyermek elsősorban szüleitől tanul meg ünnepelni. Ha a tanulnivaló csak forma, külsőség, akkor az ünnep tartalmilag előbb-utóbb kiürül vagy átalakul. Átalakulnak a régi ünnepek is. Üj ünnepeinket sem ünnepelhetjük régi módon. Az ünnepek tartalmi átalakulásával, formaváltásaival lépést kell tartanunk. Ha az ünnep nem él bennünk, hiábavalóak a külsőségek. Sokan aggódnak: „kihűlőben vannak ünnepeink". Nem hiszem. Ha az ember hagyja, hogy ünnepei kiürüljenek, önmagát veszti el. Van, aki azt mondja: rendkívül fontosak a külsőségek. Méltóan kell viselkedni! Fontos a torta, az öltözet, a zászló! Így van. De közben ott bent is meg kell keresni az ünnepet. Ott bent, önmagunkban. Mert. ha ott nem látok semmit, hiába lesem a másik száját, hogyan énekel az . . . Aki nem érzi húsbavágóan az ünnep tétjét, tartalmát, akiből hiányoznak a megkülönböztetett alkalom tárgyi ismeretei, annak nyomhatjuk a kezébe a zászlót. Az ünnepek óriási élő tudásanyaga éppen olyan elsajátítandó ismeret, mint a nyelv, a közlekedési szabályok vagy az alapvető állampolgári ismeretek. Csak ezekre az ismeretekre támaszkodhatnak. csak ezekkel együtt érvényesülhetnek az egyénben és a társadalomban feszülő ünnepteremtő erők. Bebesi Károly H ogy, hogy nem, de a falu kocsmája tizenkét év óta állandóan elnyerté a válla- lalat kiváló egysége címet. Igaz ugyan, mindenki- r.ek volt szőlője, s a Kishegyen, Velétén vagy a Fekete-hegy oldalában húzódó pincékben egymás mellé simulva-magasodva olajos barnán álltak a hordók, ez azonban senki emberfiát meg nem akadályozott abban, hogy a napi munka és az czzal járó pincézgetés után el ne látogatott volna a kocsmahivatalba, ahol aztán egymás szőlőjére, no meg a lisztharmat ellen annyit ittak, amíg Ildiké, ez a szelíd, alig tizenhét esztendős szeplős lány ki nem terelgette őket a rácsos ajtón. Nem, azt azért túlzás lenne állítani, hogy bolondos emberek lakták a hegyek közé zárt falut. Még akkor is, ha volt olyan, aki egy kortyot sem ivott esténként, csak beült a kultúrotthon szálkás padlójú termébe, bekapcsolta a televíziót, és sóvárogva leste, hogy Kudlik Júlia mikor köszönti a Delta Tudományos Híradó nevében a nézőket. Idős Böröcs- kei Antal ilyenkor felállt, mélyen meghajolt, megköszörülte a torkát, és az izgalomtól kissé mutáló hangon megszólalt: — Kezitcsókolom, Juliska. A fiatalabb Böröcskeit viszont sem a televízió, sem Kudlik Júlia nem érdekelte. Ö traktort akart magának csinálni. Igaz, jó téeszkeresetéből, meg szépen, talán legszebben gondozott szőlőjéből könnyedén megvehette volna a legújabb típusú amerikai motoros kapát vagy a hasonló, de kétütemű japán masinát, ám neki nem az kellett. Az első traktor elkészülte nagy sikert aratott. A hegyszomszédok mind ott állták körül, amikor a kis Böröcskei beindította gépét, felült rá, és a széles kordonos szőlő között pöfögve végighaladt, porha- nyósra forgatva a földet. A nagy örömre jó néhány lopóval ki is szippantottak a legjobb borból. Úgyannyira, hogy a motor közben járt, valahogy elindult, s meg sem állt addig, amíg le nem zuhant a tábla végén a szakadékba. A második traktor félrobbant. Valószínű a gyújtással lehetett boj — közölte egyszerűen Böröcskei, aztán lesétált a pincé* be, onnan meg a kocsmába, hogy alaposabban is megtárgyalják a dolgot. Egyszóval itt sok , minden másképpen történt, mint akár csak a nyolc kilométerrel lejjebb fekvő Kolostorberényben. Ott például a nagy történelmi változások nagy eseményeket hoztak a falu életébe. Negyvenhatban példának okáért szétszedték és felgyújtották a folut nyúzó Nándor György kastélyát, őt» magát elüldözte a nép. Itt, Bércesapátiban, amikor eljött a földosztás ideje, két paraszt felsétált a kishegyre, a Kávássy-kúriához. Az öreg lent iszogatott a pincében, és kedvenc kutyájával folytatott éppen eszmecserét a világ forgandósógáról, amikor a két zsellér mellételepedett. Beszélgettek erről is, arról is. Hogy a Fekete-hegyen állítólag táltost látott hajnalban egy gombaszedő asszony, meg hogy Oláh Dezső majdnem belefulladt a permetlébe, aztán csak úgy futólag megemlítették, hogy holnap szétosztják a falu népe között az öreg Kávássy földjét. — Osszák csak nyugodtan — mondta az öreg, aki mellesleg jó középkorú volt. de hosszú szakálla, no meg az illendőség okáért mindenki által bácsiztatott. Ezzel az ügyet meg is beszélték, másnap pedig Kávássy egy pesti elvtárs jelenlétében — mivel annak fogalma sem volt a földmérésről — kiparcellázta a Valló-völgyben elterülő földjeit, majd az új gazdákkal együtt útbaejtették a Kishegyet, ahol hajnalig igen tetemes mennyiségű bor fogyott el, sőt a történelmi eseményre való'tekintettel Kávássy felbontott egy féltve őrzött hordót, amelyet valamilyen alkalomra tartogatott. Még az apja tett el sompálinkát eperfa hordóban a fia esküvőjére. Ami nem is késett sokáig, mert az öreg hamarosan meg is nősült. A fekete, negyvenévesen is sudárkarcsú özvegyasszonyt, Kéri Máriát vette el feleségül, s olyan lakodalom volt, hogy még évekig arról beszéltek az emberek. Ká- vássyból pedig közben tanító úr lett. Persze egyéb híres-nevezetes embere is akadt Bércesapátinak. Ott volt például Medvés Győző, becsületes nevén Vetró Győző. A medvés hősi előnevet az ötvenes évek elején kapta, amikor egy vándor- cirkusz érkezett, és felütötte sátrát a Valló-völgy rétjén. Tódult is a nép a lámpafüzérekkel kivilágított sátorba megcsodálni az arra érdemesült dolgokat. Vetró azonban nem pazarolta ilyesmire az idejét, hiszen az őszi estéken olyan kellemesen el lehetett üldögélni a kocsma zugában, a kályha mellett. A cirkuszból pedig csak jöttek a hírek. Hogy egy nő körültekeri magát kígyóval, meg hogy minden este kiáll a cirkusz igazgatója, maga mögé mutat, a láncon tartott, kétlá- bon járó medvére, és azt mondja, egy láda pezsgőt kap, aki megbirkózik a barna óriással. Vetró Győző eleddig sem medvét, sem pezsgőt nem látott. Nem is hiányolta különösebben egyiket sem — a törkölynél jobb ital úgysem lehetett —, csak az motoszkált a fejében, lehetséges-e az, hogy ö valakit ne tudjon földhöz teremteni. így történt, hogy az utolsó előadáson, amikor az igazgató mosolyogva rámutatott a rettenetes fenevadra. Győző felállt, levetette magáról a kék ceig zubbonyt, és azt mondta: ő megbirkózik a medvével. Az igazgató szemügyre vette a felé tartó két méter nyolc centis férfit, és érezte, hogy baj lesz. Hiszen legendás barna medvéjét úgy könyörögte ki az állatkertből, ahol a szegény párát meg akarván kímélni a végelgyengülés hosszú folyamatától, le akarták lőni. Egyszóval az igazgató rosszat sejtve, ecsetelni kezdte azokat a borzalmas vérengzéseket, amit a havasokban végzett ez a jószág, de Győző akkor mór odalépett a medve elé, átfogta karjával, jobb tenyerét rábilincselte saját bal csuklójára, és egyetlen mozdulattal úgy vágta földhöz a havasok zordon rémét, hogy a nyekkenés még a sátor ponyváján kívül is hallatszott. Az igazgató jól érezte, hogy baj készül, de azt nem, hogy ekkora. A medve ugyanis olyan szerencsétlenül zuhant, hogy a produkcióhoz szolgáló vasasztal éle a gerinc két utolsó csigolyája közé vágódva megszakította az atlasz és az episztró- feusz közötti összeköttetést, amely az élettel való fonal elvágását is jelentette a derék bundás számára. Az igazgató az atlasz és episztrófeusz közötti anatómiai összefüggés ismeretének hiányában is tökéletes biztonsággal meg tudta állapítani, hogy a medve már az örök vadászmezőkön keresi a lépesmézet. A szervezés idején a téesz- agitátor egy fiatal, szürke szemű férfi volt. Napokon keresztül csak járkált a faluban, beszélgetett ezzel is, azzal is, míg végül felment a Kishegyre, ahol az öreg Kávássyval levonultak a pincébe, és ott Novák István minden kertelés nélkül megkérte Kávássyt, hogy esiSZIGETHY ANDRÁS Valóságos mese nálja meg a termelőszövetkezetet a faluban. — Miért? Novák hosszasan, de egyszerűen beszélt. Azt mondta, hogy ő maga abban hisz, hogy ez majd évek múlva meghozza az eredményét. Termésben is, de ami fontosabb, könnyebb, emberibb életekben. Persze eleinte nehéz lesz, nagyon nehéz. — És addig is engem szidjanak az emberek a faluban, ne magát, igaz? — tűnődött Kávássy egy lopó bort a vállához támasztva. — Nem. Nem ezért kérem. Ebben a faluban vagy maga tudja megcsinálni ezt, vagy senki. Megcsinálta. Az öreg Böröcskei az első zárszámadás után — amikor kerek tizenhat forintot kapott, odaállt elé, és inas karját rázva ezt kiabálta: — Maga, tanító úr, rosszabb, mint a kommunisták. Medvés Győző pedig köszönés nélkül fordult el mellette a kocsmából hazafelé menet. De azért ötvenhatban, amikor három si- heder jött valahonnan, hogy Kávássyt elvigye, vállát nekivetette a pinceajtónak, kikapta az egyik suhanc kezéből a karabélyt, mint a gallyat kettétörte a térdén, és rájuk bömbölt: — Takarodjatok az anyátokba, piszok népség. Idős Böröcskei Antal 1968. április negyedikén kapta meg a Munka Érdemrend bronz fokozatát, azért a gyomrot, vesét lerázó traktorosi munkáért, amit tizenöt éven keresztül végzett a termelőszövetkezetben. Amikor kiszállt a kocsma előtt a fia Skodájából, nem az ivóba fordult be, hanem felsétált Kó- vássyhoz, köszönés nélkül megállt előtte, és ennyit mondott: — Bocsásson meg, tanító úr. így legalább nyugodt lelkiismerettel állhatott két esztendő múlva a koporsó felett, amelyre ez volt írva: Kávássy Márk élt 75 évet. Ott volt az egész falu. A lelkiatya lelkierejét jócskán meghaladta a minden irányból áradó részvét; ki akarván tenni magáért, a kelleténél többet hörpintgetett a borból, s el- szenderedett a sekrestyében. A ravatalozó körül toporgó emberek vártak egy darabig, aztán Kovács Márton, a termelőszövetkezet párttitkóra előlépett és azt mondta: — Rendes ember volt. Mindannyian köszönettel tartozunk neki. Nyugodjék békességben. Amikor kérdőre vonták, hogy mit keresett az egyházi temetésen, s ráadásul még ő is búcsúztatta az elhunytat, Kovács Márton megsimogatta a homlokát és megszólalt: — Tudják, van úgy az életben, hogy nem úgy van. De attól az élet még élet marad, meg mi is azok maradunk, akik voltunk. Kerényi Jenő; Május 1-én Fazekas Lajos Veletek vagyok FÖLDIJEIM Itt jámok a metropolisban, olcsó aktatáskájukban hordják — országhatártól országhatárig — s pályaudvar-zugban falatozzák útravalójukat: kenyeret, szalonnát. A MUNKÁS... A munkás reménnyel ébred. Szerszámai közé befogja megmunkálni a vad anyagot, arcába a vas tüze ragyog, — gyönyörű, mert alkotás a dolga. VELETEK VAGYOK Veletek vagyok: ember, nélkületek: semmi. Vágyainkért tenni kell, egymásért cselekedni! AZ ÖREG Öreg ember. Arca csupa ránc. Ul a kispadon, botjára dőlve, a Nap járására föl se néz kalapja alól, csak árnyékára néz, — időtlenül néz a földre.
