Dunántúli Napló, 1981. április (38. évfolyam, 90-117. szám)

1981-04-19 / 107. szám

Dunántúlt napló 1981. április 19., vasárnap KÉT JUBILEUM Két jelentős, egymással szorosan összefüggő, kerek évfordulóhoz érke­zett idén a pécsi kulturális élet. Júniusban lesz ötven esztendeje, hogy meg­alakult a Janus Pannonius Irodalmi Társaság, s április 16-án múlt negyven éve, hogy megjelent a SORSUNK, a társaság folyóirata. A SORSUNK negyedik szá­mában, 1941 őszén, Lovász Pál, a Janus Pannonius Társaság fő­titkára a sikeres munka jóérzé­sével és öntudatával emlékezett az első évtizedre, s ugyanabban a számban egy fiatal pécsi kői. tő, az akkor 25 éves Csorba Győző, aki a társaság által ad­dig kiadott 16 könyvről írt, az „életképesség" jelének minősí­tette már magát a fönnmara­dást. Évtizedek teltek el azóta, de megállapításaik ma is iga­zak, a társaság és folyóirata reá került a magyar irodalom- és művelődéstörténet fényes lap­jaira, és máig ható eleven erő a helyi irodalom-művészeti élet. ben. A Janus Pannonius Társaság 1931. június 10-én tartotta ala­kuló közgyűlését az akkori Nem. zeti Kaszinó (ma Helyőrségi Művelődési Otthon) dísztermé­ben. Az alakulás nem volt pél­da és előzmény nélküli, mert a múlt század utolsó évtizedeitől kezdődően Kecskeméttől Kolozs­várig és Kaposvárig, szinte min. den magyar városban létrehoz­ták a helyi művészeti-irodalmi társaságot. Hogy a korábbi si­kertelen próbálkozások után 1931-ben, a világgazdasági vál­ság kellős közepén végre Pécsett is életképes társaság alakulha­tott, abban nagy szerepe volt az 1923-ban ide helyezett egye­tem bölcsészkarán összegyűlt szellemi erőknek, a megye és a város irodalmi érdeklődésű ve­zetőinek, az itt élő íróknak, s nem utolsó sorban egy lanka­datlan szorgalmú szervezőnek, Lovász Pál költőnek. A Janus Pannonius Irodalmi Társaság nem kevesebbet tűzött ki célul.i mint azt, hogy a vidé­ki szellemi erők összefogásával csökkenti „a mértéktelen köz- pontosítás .. . káros hatását", hogy „a gazdasági válsák kö­vetkeztében" mostoha helyzetbe került íróknak kiadót, társadal­mi tekintélyt szerez, hogy az irdtlalom és a művészetek új reneszánszát, a Dunántúl szel­lemi központját teremti meg Pé­csett. NyilvánvalóX tehát, hogy Janus Pannonius nevét vették föl, akit ferrarai tanulótársai „hegyen túli barbárnak” láttak, de aki költészetével az iroda­lom „irigyelt szülőhelyévé” tet­te hazáját, aki valaha nemcsak pécsi püspök, hanem „pécsi író” is volt. A sok szempontból máig idő­szerű program készítői, nem tár- saságosdit akartak játszani, ha. nem irodalmi életet teremteni Pécsett. Ebben a törekvésben Lovács Pálnak kezdettől fogva társa Várkonyi Nándor, egyete­mi magántanár, könyvtáros, iro. dalom- és művelődéstörténész, a SORSUNK majdani főszer­kesztője. Velük együtt tevékeny­kedik többek között Tolnai Vil­mos nyelvészprofesszor, Birkás Géza a francia tanszék, Hala- sy Nagy József a filózifiai tan­szék vezetője. A vállalkozáshoz szükséges társadalmi súlyt és anyagi támogatást a megyé és a Dunántúl néhány, tiszteletbeli taggá választott közéleti tekin­télye adta, illetve szerezte, min­denekelőtt a művészeteket pár­toló, az irodalomért önzetlenül fáradozó Fsicher Béla alispán. Országos rangot viszont, kü­lönösen a kezdeti időkben, azok a Pécsről elszármazott írók je­lentettek, akik nevükkel és ta­pasztalatukkal a helyiek mellé álltak. Babits Mihály a társa­ság alakuló ülésére jött — har­minc év után — ismét Pécsre, hogy a Kisfaludy Társaság üd­vözletét elmondja és verseiből olvasson föl. Surányi Miklós, a korszak Pécsről indult, népsze­rű írója, már a szervezésben részt vesz, s haláláig, 1936-ig, mint a Janus Pannonius Társa­ság elnöke tevékenykedik, szinte minden rendezvényre ide utazik Budapestről. De ugyanilyen lel­kesedéssel dolgozik a későbbi társelnök, Kodolányi János is. A társaság az eleven irodalmi életet a negyedévenként ismét­lődő „felolvasó ülésekkel”, a Janus Pannonius Társaság Könyvtára sorozatban megjelen­tetett kiadványokkal, majd a SORSUNK című folyóirattal te­remtette meg. A régi vármegye- háza dísztermében tartott fel­olvasó üléseken rendszerint vers, elbeszélés, tanulmány hangzott el, s a mór említett Babits Mihályt követően töb­bek között olyan idősebb és fiatalabb hírességek szerepel­tek, mint Móricz Zsigmond, Fü- lep Lajos, Illyés Gyula, Németh László, Szabó Lőrinc, Veres Pé. tér. Erdélyből Dsida Jenő, Kós Károly, Tompa László. A társa­ság kiadványsorozatában jelent meg például Huszti József híres Janus Pannonius-monográfiája, Weöres Sándor, Csorba Győző két-két-könyve, Bárdosi Németh János, Takáts Gyula, Lovász Pál, Várkonyi Nándor könyve. A társaság működésének mi­nőségileg új szakasza kezdődött el 1941-ben, amikor a SOR­SUNK megindult. Érezve-tudva ezt „tagjai sorába választotta mindazon írókat, akik Dunántúl lakói, szülöttei, vagy akiknek munkásságában ezzel a tájjal való szellemi kapcsolatuk és együttérzésük kifejezésre ju. tott.” Az új tagok között ott van. nak már azok a fiatalok is, akik a társaság tűzhelye körül nevelődtek, Weöres Sándor és Csorba Győző a vezetőségben és a SORSUNK szerkesztőségé­ben is helyet kap. A SORSUNK szellemi karak­terét Várkonyi Nándor főszer­kesztő érdeklődése és igényes­sége határozta meg. de méltó társakra talált a társszerkesz­tőkben, Lovász Pálban, Makay Gusztávban, Weöres Sándorban, később Bárdosi Németh János­ban és Csorba Győzőben is .A tetőpontjára hágó népi-urbá­nus vitában nyilvánosan nem kötelezte el magát egyik tábor­nak sem, de a SORSUNK min­den számából látszott, amit Várkonyi Nándor később maga megvallott, hogy a haladást vállaló népiek oldalán állt. Nem ok nélkül írta neki Veres Péter 1943. október 30-án, hogy „a között a néhány lap között, amelyikkel szellemi közösséget és kötelességet érzek, a SOR­SUNK is ott van ...” Igen, a SORSUNK a Dunántúlon, s ki­váltképpen Baranyában meg­erősödő némettesítő törekvések, kel szemben a „Magyar Dunán, túl” eszményét őrizte és szilár­dította. „Egy nemzetnél sem va­gyunk alábbvalók”, hirdette a Zrínyi idézet a folyóirat minden számának borítóján. S a nívós szépirodalmi közlemények mel­lett sorra helyet kaptak a lap­ban a társadalmi kérdésekkel, a magyarság helyzetével, jövő­jével foglalkozó, sokszor német­ellenes, antifasiszta, polgári de. mokratikus alaphangú szocio­lógiai, közgazdasági írások, ta­nulmányok is. Ilyen tárgyú mű­vével lett munkatárs például Erdei Ferenc, Veres Péter, Dar. vas József, Jócsik Lajos. A SORSUNK főszerkesztője jó arányérzékkel döntött a pécsi­dunántúli, illetve az ország más részében élő, vagy budapesti írók szerepeltetésének kérdésé­ben is. A munkatársak között súlyuknak megfelelően jelen vol­tak a helyiek és a dunántúliak, s különös figyelmet élveztek a pályakezdők. Számos, azóta or. szágos hírűvé lett írónak, pél­dául Simon Istvánnak, Mészöly Miklósnak, Fodor Andrásnak a SORSUNK közölte első írásait. S szívesen jelentek meg itt a nem a Dunántúlon élők is, mert a SORSUNK-ban való megje­lenés egyenértékű volt a buda­pesti folyóiratokban, a Magyar Csillagban, vagy a Válaszban való közléssel. A Janus Pannonius Társaság a német megszállást megelőző1 hónapokban még tágítani igyev kezett addigi m’űködési körét, vasárnap délelőttönként a mun­kások számára rendezett irodal­mi műsorokat a Pécsi Nemzeti Színházban, de 1944. március 19-én tulajdonképpen megszűnt, s munkáját 1946-tól a Batsányi János Társaság folytatta. A SOR­SUNK új száma viszont féléves szünet után 1945. májusájoan, mint a „dunántúli magyar írók munkaközösségének” lapja, 1946-tól minta Batsányi Társa, ság folyóirata továbbra is meg. jelent, fontos szerepet vállalva a romokban heverő ország szel­lemi újjáépítésében, új írók el­indításában. 194B-ban a Bat­sányi Társasággal együtt szűnt meg. Nehéz idők jöttek megint, de az írók itt maradtak; s legfel­jebb elhallgattak. S akik még­sem, azok 1948-tól a Magyar írók Szövetsége helyi csoportjá­ban tevékenykedtek, az 1949- ben három számot megért első, majd az 1952-től 1956-ig élő második Dunántúl című folyó­iratban, 1958-tól pedig a Jelen/ korban^ közölték és közük írá­saikat. Közben persze sokan el­mentek, és sokan ide jöttek, de a folyamat immár fél évszázada1 megszakítatlan, s néhány évet leszámítva, negyven esztendeje van már Pécsnek irodalmi-mű­vészeti folyóirata. Amikor visszatekintünk az időben, szép elhatározásokat, felelős döntéseket, és nagyszerű eredményeket látunk, s nyilván, valóvá válik, hogy lefeljebb egy szeme vagyunk a láncnak, amely hátra, s reméljük, hogy előre is elnyúlik az időben. S nyilván­valóvá az is, hogy az ötven évvel, és a negyven évvel ez­előtt itt nemes célokért szövet­kező elődöknek múlhatatlan ér. demei vannak abban, hogy Pé­csett ma is országos rangú fo­lyóirat jelenik meg, hogy orszó. gosan elismert írók. is élni, al­kotni tudnak itt. Berták László Erdélyi József rajza Lovász Pálról és Weöres Sándorról (1942) Egy letűnt írófejedelem nyomában Herczeg Ferenc: Bizánc „Itt fekszik az utolsó bizánci császár, aki addig élt, mig vak volt." Ha megkérdeztünk volna bár­kit is nagyapáink és apáink ko­rában, hogy ki írta ezeket a so­rokat, valószínű, hogy. minden­ki tudta volna. Hiszen Herczeg Ferenc neve fogalom vök hosz- szú évtizedeken ót. Kötelező olvasmány, iskolai, színházi él­mény. Mi már csak a legen­dákból ismertük a nevét, eset­leg kíváncsiságból olvastunk tőle valamit, de fiaink kérdően ütik fel a fejüket, ha netalán valahol hallják; Herczeg Fe­renc. „Az ki?" Herczeg műveit 1945. utón nem adták ki, darabjai nem ke­rültek bemutatásra. Életművét kétes értékűnek ítélték, elköny­velték, mint a régi úri osztályok szórakoztatójót, a konzervatív szemlélet írói megtestesítőjét, „a dzsentri-bűvölettel megvert szerencsétlen milleneumi pol­gárság” íróvezérét. Két teljes nemzedék rajon­gott érte. Hihetetlenül gyorsan és tömegével hullott rá a siker. Még Gyulai Pál fedezte fel, majd Osvát Ernő és Ady is el­ismeréssel írt róla. (Nincs negy­ven éves, amikor már az Aka­démia rendes tagja, Felsőházi tag, az Új idők főszerkesztője, és ezen kívül híres sportember, párbajhős, színésznők kedven­ce.) A harmincas években író- fejedelemmé emelték, Nobel- díjra jelölték, és színházak, tankönyvek munkálkodtak klasz- szikussá avatásán. Már tudjuk, eredménytelenül. Legendája köddé vált, homályba veszett. A kérdés most csupán az, hogy jogosan-e? Évtizedeken ót fél­revezették, orránál fogva az olvasókat és a nagyérdeműt? Lehet, hogy így van, de ezt ak­kor olyan ügyesen kellett csi­nálni, hogy azok ne vegyék ész­re, és kaviárként egyék a tar­honyát. Valamit nagyon kellett tudnia Herczeg Ferencnek, aminek zajos dicsőségét, ra­jongóinak tízezreit köszönhette a kegyelmes uraktól a borbély- segédekig. Kosztolányi Dezső már 1907-ben ezt írta róla a Budapesti Naplóban; „Herczeg Ferenc ma a legnépszerűbb A Pécsi. Nemzeti Színház április 25-én mutatja be Herczeg Ferenc 'Bizánc című darabját. magyar író, s nagyon jól tudja, mi kell a mi felemás, gondol­kodni nemigen szerető és akaró közönségünknek." Ignotus azt mondta róla, hogy „mondani­valója nincs, de azt jól tudja megírni." És talán ez volt sike­rének titka. De nemcsak ez: ki­apadhatatlan változatossággal szolgálta a kor közízlését Irt vígjátékot és szomorújátékot, történelmi regényt és tárcano­vellát. Mindig közérthetően és közélvezhetöen szólt a páho­lyoknak és a kakasülőnek, a hetilap-előfizetőknek és könyv­olvasóknak. Mondanivalójában mindig volt valami, amivel meg­lepte az olvasót és a színházi nézőt: az újdonság és a töké­letesség benyomását keltette.' Botrányokozás, ízlésficom, al- póriság és színfalhasogatós nélkül tudott lenni szenzációs és népszerű, modern és akadé­mikus, a fennálló rend őre és ostorozója. Megbízhatóan és mértéktartóan szolgálta a kö­zönséget, így az soha nem csa­lódhatott benne. Leglátványosabb és legzajo­sabb sikereit drámáinak kö­szönhette. Darabjainak bemu­tatóin megjelent az egész ural­kodó osztály, a kormányzó csa­ládjával, a Nemzeti Casi­no, az Országos Casino, a Magyar Tudományos Akadémia és természetesen a Singer és Wofner könyvkiadó, amely az éppen bemutatott drámát a premierrel egyidejűleg könyv­alakban is megjelentette. A több tucat és sok-sok neveze­tes bemutatót megért színmű­ve közül a Bizáncot többször felújították és külföldön is ját­szották. A háromfelvonásos tör­ténelmi tragédia ősbemutatója 1904. április 22-én volt a Nem­zeti Színházban. Beregi Osz­kárral és Jászai Marival a fő­szerepekben. A Bizánc egy nemzet elzüllé-. sét és pusztulását mutatja be valóban lendületes és nagyará­nyú kompozícióban. Bizánc úgy vész el Konstantinnal, mint a hun birodalom Attilával. Az író a tizenötödik századba nyúl vissza példáért. A dráma egyetlen napon pereg le, a bi­zánci császárság összeomlásá­nak napján: 1453. május 29. reggelétől éjszakájáig. A vele­jéig rodhadt Bizáncot viszi szín­re, a léha, erkölcsileg lezüllött, üres és elpuhult udvari világot, a főúri haszonlesőket, a hará­csoló, aljas kalmárságot és a hazafiadon köznépet. Bizánc bűnei elrettentő pél­dául szolgálhattak a korabeli századeleji Magyarországnak, milyen sor vár rá, ha olyan, amilyen. Lerohanja az ellen­ség, vérben-tűzben pusztul el és .dicstelenül. A darab, nem zárja ki az allegorikus értelme­zés lehetőségét. Nem tudjuk, és nehéz elhinni, hogy Herczeg ebben a művében a hazugsá­gon épülő, nemesi-polgári ma­gyar úrivilág összeomlására akart volna célozni. Egyetlen rejtett utalást sem találunk erre vonatkozóan, de ugyanakkor a lehetőség kizárását sem. Min­denesetre a korabeli kritika szinte egyértelműen hódolt a Bizánc előtt. Az Újság, a Pesti Hírlap tökéletes műnek tartot­ta, a Budapesti Hírlapban Alexander Bernát mint klasszi­kus drámát elemezte, és kulcs­drámát látott benne Bródy Sándor is. A Bizánc hatásos volt Her­czeg Ferenc életében, de nem érdektelen ma sem. A gyáva­ság és árulás, a politikai csel­szövések olyan kóros társadal­mi tünetek, amelyekben minden kor találhat magára vonatko­zót. A mai olvasó sem tud kibúj­ni a dráma hatása alól, amely kétségtelenül jól előadható, há­lásan játszható és Herczeg egyik, ha ugyan nem legjob­ban sikerült színpadi műve. De a Bizánc, mondanivalójától függetlenül is jelentős írásmű. Gondos szerkesztésű, feszülten egymásba kapcsolódó jelene­tekből felépített, sodró erejű dráma, a századfordulós sze­cesszió dekadens, fülledt deko- rativitásával. Nem Jdasszikus mű, de mestermunka. Lukács György szerint is az író „rész­leteiben legszebb darabja”. Le­gendás híre megkopott ugyan, de arra érdemes, hogy magyar színpadon helyé legyen. Egyetlen felújítás természete­sen nem határozhatja meg Her­czeg Ferenc helyét a magyar drámairodalomban: ez még várat magára. Lehet, hogy vég­érvényesen igaza lesz Ady End­rének, aki 1902-ben ezt írta a Nagyváradi Naplóban: „Kez­detben való Szigligeti és elmú­ló. Utána jött Csiky és elmúló. Jött és dicsőségben úszik Her­czeg Ferenc, és el fog múlni. A jámbor filiszter elmék ne rö- könyödjenek meg, mert ez ám igaz.” Sólyom Katalin PAPACHRISTOS ANDREAS KIÁLLÍTÁSA. A Budapesti Képzőművészeti Igazgatóság Vas utcai sza­badtéri galériájában a napokban megnyílt Papa Christos Andreas görög származású szobrászmű­vész kiállítása. A szabadtéri tárlatot D. Fehér Zsuzsa művészettörténész nyitotta meg. A képen: részlet a kiállításból.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents