Dunántúli Napló, 1981. április (38. évfolyam, 90-117. szám)
1981-04-19 / 107. szám
1981. április 19., vasárnap Dunántúlt napló 9 /V |/'9i\/ici‘ó 1^- A Magyar Nemieti Galériában még megtekinthető a százodelő két jelentős művész-csoportjának, a NyolIMyUIOaK K LIVI O Lel Iv caknak és az Aktivistáknak alkotásaiból összeállított kiállítás. A Nyolcak — Berényi Róbert, Czigány Dezső, Czóbel Béla, Kernstok Károly, Márffy Ödön, Orbán Dezső, Pór Bertalan és Tihanyi Lajos— kiállított képei közül Tihanyi Lajos Fülep Lajosról lestett portréját, az Aktivisták — Kassák Lajos, Uitz Béla, Nemes-Lumpért Jó. zsef, Bortnyik Sándor, Mácza János — művei közül Uitz Béla Harc cimü képét, és a Nyolcakhoz csatlakozó Fémes Beck Vilmos Térdelő nő című szobrát mutatjuk be. A kisfiút reggel bezárták a lakásba. A büntetést még előző este kiszabták rá, de nem hitte el, mivel még soha nem zárták rá az ajtót. Aimában meg is feledkezett a büntetésről. Reggel azonban nagy csöndre ébredt. Még aludt, amikor az anyja meg az apja elmentek otthonról. Lassan ocsúdott fel, s kezdett emlékezni az apja méltatlankodó, vörös arcára, de utólag is úgy látszott: ő se veszi komolyan a büntetést, a szigorú szavakat valamiféle színpadiasság mögé rejtette, és a kisfiú ilyenkor nem félt tőle. — Holnap szobafogságban töltőd a napot — ráncolta a homlokát. A kisfiú cinkosan elvigyoro- dott. — Győző! — utasította rendre az apja. A kisfiú felült az ágyban, kissé még kábult volt a mély alvástól. — Győző, Győző... — utánozta az apja hangját. Mérgesen visszadobta magát _az ágyra, fejét a párnába fúrta. Nem volt kibékülve a nevével. Úgy gondolta, ’hülyeség egy tízéves fiút Győzőnek nevezni, esetfeg majd felnőtt korában, de akkor sem illik mindenkire. — Anya ötlete volt ez a hülye név, meg a bezárás is — gondolta haragosan. Maga előtt látta az anyját: kissé görbe lábait keresztbe vetve ül a játszótéri pádon, a könnyű, virágmintás ruha alatt feszülnek a fiatalos formák, a nagyobb fiúk nem is hagyják megjegyzés nélkül. Kezében a Bovaryné. Távolabbról nézve olyan az anyja, mint egy festmény, de amikor magas fekvésű, fenyegető hangján élesen rákiált Győzőre, ez a szép, néma illúzió azonnal szertefoszlik. — Hogy te mit akarsz, az engem nem érdekel! Most pedig hazamegyünk, ha nem akarod, hogy megmondjalak az apádnak. Mert amit majd tőle kapsz!... Győző az anyjára sandít. Képzeletében megjelenik az apja: dühösen hajol fölé, a kezét ütésre emeli, borgőzös leheletét is magán érzi. lassan elhatalmasodik rajta a félelem, amiből még a legmeghit- tebb pillanatoTcra is jutott. Most is épp oly éber, mint amikor azt figyeli: mikor szűkül össze az apja szeme, mert ez a kezdődő harag biztos jele. Győző megsajnálja magát. —-' Mit fenyegetőzöl mindig? — kiáltja sírás hangon. Az anyja ütésre emeli a kezét. — )Hogy beszélsz velem? — Csak azt mondtam, amit gondolok! És egyszer úgyis el- szökök, és itthagylak benneteket! És soha többéi nem jövök vissza! — Aztán hova mennél, te kis szerencsétlen? ... A kisfiú hanyattfordult az ágyon, a plafont bámulta. Nem volt kedve fölkelni. — Ha börtön. akkor börtön... — gondolta durcásan. A nap áttűzött a sárga lakótelepi függönyön. A kemény fény még jobban ingerelte. Kilenc óra télé, amikor már nagyon éhes volt, mégis fölkelt, kiment a konyhába. A reggeli elkészítve várta az asztalon. Evés után megmosakodott, felöltözött, elrángatta a napfény elől a függönyöket, beágyazott. Amikor végzett, megállt a szoba közepén. — Mi a fenét fogok csinálni egész nap egyedül? — morfondírozott. Szobáról szobára járt, mérgében belerugdosott a bútorokba, az erkélyajtó mellett a körmével belekapott a tapéta szélébe, és hasított rajta egyet. Legszívesebben mindent össze, tört volna, ami a keze ügyébe került, de tudta, hogy nevetségesen gyönge ehhez. Tehetetlen dühében sírva fakadt. Előszedte kedves könyveit, de elég volt a bezárt ajtóra gondolnia: ismét heves düh fogta el. A könyveket a sarokba dobálta. Az egyik megsérült, levált a borítója. Győző megijedt. Gyorsan ragasztót keresett, próbálta megjavítani a könyvet, de csak összemasza- tolta. Mérgében megint sírva fakadt. Lent a játszótér tele volt gyerekekkel. Az orditozásuk felhallatszott hozzá, egyik-másik barátját a hangjáról felismerte. Egész eddig erős akarattal távol tartotta magát az ablaktól, hogy senki meg ne tudja, legfőképp a barátai, a vele esett szégyent. Egyik pillanatról a másikra azonban elfogyott az ereje, odament az ablakhoz és lepillantott. Mielőtt visszahúzta a fejét, észrevette, hogy egész közel az ablakhoz, a fal mellett egy vasrúd vezet föl a tetőig. Ficsodálkozott, mintha csak most fedezte volna fel. Behúzódott a szoba mélyére, bedugta a fülét, hogy ne hallja a barátai ordítozását, de hasztalan, mert oly erős vonzása támadt az ablaknak, hogy nem bírt magával. — Csak kinézek — engedett, s valóban, csak lepillantott, de egy percig se bírta ki, már megint az ablaknál volt, és a játszótérre bámult. Időnként a vasrúdra pillantott: — A másik szobában az erkélyről könnyen elérhetném — gondolta. Átment az erkélyes szobába, odasandított a vasrúdra, mely karnyújtásnyira se volt tőle. Megborzongott. Ügy találta, elég távol van a faltól ahhoz, hogy mászni lehessen rajta. — Félek — ismerte be bánatoson. Lebámult a-»játszótérre, majd megint a vasrudat vette szemügyre. — Azért annyira nem lehet nehéz —, biztatta magát. Belekapaszkodott az erkély vasrácsába, és átmászott a korláton. Megmarkolta a vasrudat, amely a nap melegétől átmelegedett. A rögzítövasra lépett, aztán a másik kezével is elkapta a vasrudat. Mászni kezdett fölfelé a tetőre. — Odanézzetek, a Győző! — üvöltötte lent egy rémült hang. A kisfiú anélkül, hogy lenézett volna, megállapította: Ez a Polónyi volt. . . — Le fog esni! — sikoltott egy nő. — Győző! Győző! Győző! — kiáltották lent a fiúk kórusban. A kisfiú felhúzódzkodott a tetőre,' átmászott a védőkorláton, hogy mielőbb biztonságban érezze magát. Letérdelt, kinézett a korlát mögül. A gyerekek a mutatvány végeztével zajongva rajzottak szét, á néhány felnőtt is napirendre tért a váratlan esemény fölött. Győző a győzelem biztos tudatában lépett a lépcsőházba nyíló vasajtóhoz, de zárva volt. Még egyszer lenyomta a kilincset. Csalódottan, sőt, szemrehányással pillantott a zárt vas- ajtóra. Meleg volt, a kavicsszemek között olvadozott a kátrány. A kisfiú a liftakna árnyékába húzódott. Hátát a «falnak támasztotta, lehunyta a szemét. Élvezte a szabadságot. — Nem volt ez olyan nehéz — gondolta fölényesen, mit sem törődve ^ többé a ragasztóval összekent könyvvel és'a beszakított tapétával. Később megéhezett. Feltápászkodott, odament a korláthoz. Átnyúlt, megfogta a vasrudat, de gyorsan el is engedte. — Piszok meleg — állapította meg. Csüggedten nézett körül. Először jutott eszébe, hogy mi lesz, ha nem tud visszamenni a lakásba. — Legfeljebb megvernek — rántotta meg a vállát, de abban a pillanatban beléhasítottak az anyja fenyegető szavai: — Még egy, és mész a javítóintézetbe!... A kisfiú megborzongott. Úgy tűnt föl neki: varázsütésre né- mult el az alatta elterülő világ, olyan volt, mint egy kiszáradt tengerfenék. A fülledt hőségtől mindenki, az árnyékba igyekezett, a játékok elárvulton- tüzesedtek az égő napon. És ebből a különös, kilátástalan és forró csendből, mint apró madarak szárn/verdesései rebbentek föl a második emelet háromból Mozart négykezesének, oz f-moll fantáziának az akkordjai. Győző föleszmélt: — Mór megint a kormester klim- pirozik a fiával! — utánozta az apja becsmérlő hangját. Lepillantott a tetőről, s úgy tetszett: távolabb van a földtől, mint valaha. — Hogy a csudába fogok lemenni? —té- pelődött. — Nem olyan sok ez — biztatta magát. — De mi lesz, ha nem sikerül? — riadt meg. — Fölfelé nehezebb volt — reménykedett. Megmarkolta a vasrudat, átmászott a korláton. Letérdelt, majd óvatosan leereszkedett. A vasrudat a térdei közé szorította. centiről centire mászott lefelé. A kezét egyre jobban égette a vas, a fejét kíméletlenül bombázták a napsugarak. Nem is tudta, van-e még ereje, amikor leérkezett a rögzítővashoz. Rá akart lépni, de lecsúszott a lába. — Segítség — suttogta rémülten. Kiabálni akart, de hang nem jött ki a. torkán. Meddig tartott ez a szörnyű lebegés, nem fogta fel. Kalimpáló lába újra megtalálta a rögzitővasat. 'Légtornászokat megszégyenítő, naiv nyugalom szállta meg, és hatalmas, de maradék erejével markolva a vasrácsot, ^átmászott a lakásuk erkélyére. A zajra az apja ugrott ki a szobából. Falfehéren meredt a most már minden ízében reszkető Győzőre. A remény, vagy inkább az áltatás, hogy a felesége a saját lelkifurdalásától hajtva már korábban hazaszaladt, és kieresztette a lakásból Győzőt — szertefoszlott. Még nem fogta fel, csgk sejtette, hogy mi történt. — Megőrültél? — üvöltötte. — Bezártatok. — Mert rossz voltál! A kisfiú a lóba elé szögezte a tekintetét. — Engem nem lehet bezárni. — Mindenkit be kell zárni, aki rosszul viselkedik — torkolta le az apa ellentmondást negi tűrő hangon. — Te mindig csak azt nézed, hogy én mit csinálok. — Mit nézzek ezen kívül? ’ A kisfiú nem válaszolt, öklével a szemét törölgette. Megnézte a tenyerét, amiről alqpo- san lehorzsolódott a bőr. Az apja tanácstalan volt. Az ijedtségtől felocsúdva nem tudta eldönteni, hogy az ölébe kapja-e a fiát, vagy pedig szigorú képet vágva állítsa helyre_ köztük a szokásos viszonyt. — Mit nézzek ezen kívül? ‘ A kisfiú felsírt, fokról-fokra mind hevesebben hajszolva bele magát a keserves zokogásba. Hatalmasakat hüppögött, a melle vadul hullámzott. — Mert igen! Mi még sose klimpiroztunk, ugye!? — bömbölte, vádlón mutatva előre görbült ojjával, mint aki egy jóvátehetetlen igazságtalanságra döbbent rá. Thíery Árpád: Négykezes Arató Károly # Költészet Élesen látlak partodon, cserzett arcú! Rádforrnak ellazult körvonalaid — alkonyba csobbanóan hálód merül; kiemeled a Napot, elvakit Figyelem pontos mozdulataid. A hömpölygő homályon ki-ki-küldte papírhajók ide-oda dőlve sodródnak feléd — hozzanak hírül neked valami jót! Várod, mint minden ember várja, ' míg hálód emelgeted, ázol-fazol — Csak Nap legyek, ne Hold, ha sötét folyódból engem is kihalászol! Pálinkás György 4 Csontváry . Kosztka Tivadar: Sétakocsikázás újholdnál Athénben majd lasten fordul a menet mint ama ritmus vált a slow-foxban a hintó nem igyekszik túlságosan az ember a bakon mered nem olyan ez az élet a piros rolettás ablakok vakon de belső fényt növesztenek feszes a tér mondhatnánk a táj - noha a hintó döccen akár a kisasszonyok fején a holdfény s alámerül aztán a képkeret szélére vetett pillantás mélyén de ugrik a gyeplő a zablán s a hölgyek közül szól szól az egyik drágám az az encián-kék a körme végén miért nem tetszik soha vissza a haja fényén óra-órára múlik el így s a hold-áradat mint köröm-udvara tántorodik és szól a másik a hölgyek közül igen a tavaszi új hold bája szeretetre méltó valahány illemszabály mulattat ugyan mint puszta tény s megoldás lehet talán a vallomás az hogy megértő mosollyal nézik ó a mester hazudik hogy* hazudik
