Dunántúli Napló, 1981. április (38. évfolyam, 90-117. szám)
1981-04-19 / 107. szám
A Dunántúlt Tlciplö 1981. április 19., vasárnap Hazánk Kelet-Európa (10.) A veszély és fogadtatása Az 1917-1923-as forradalmi fellendülést követően a nemzetközi munkásmozgalom baloldala az elmaradt világforradalom konzekvenciáinak megemésztésével volt elfoglalva. Érvényes ez a megállapítás — pro vagy kontra - mind a baloldalra, mind a centristákra, mind pedig a hagyományos és munkás- mozgalmi értelemben jobboldalivá váló szociáldemokráciára. Az 1919 elején megalakult Kommunista Jnternacionálénak az akkor kezdődő korszak egészéről adott alapvető elemzése mai napig helytállónak bizonyult, ám a korabeli konkrét lehetőségekről vallott aktuális felfogása is evidenciának számított az egyes szekciók (a nem- zetileg szerveződött pártok) között. Csak ennek hangsúlyozásával érthetők meg igazán jelentős kommunista csoportok baloldali gyermekbetegségei, elkeseredett türelmetlensége, offenzívaelméletei, a proletár- diktatúra közvetlen elérésének az új korszakban már nem aktuális hiperradikalizmusa, az „osztály osztály ellen” leegyszerűsítő felfogás, a reformizmus fő veszéllvé emelése. Vagyis a lenini figyelmeztetéssel: az állóharcra való felkészüléssel szembeni ellenállás. Természetesen a Komintern, a korabeli kommunista mozgalom működésében azért a pozitívumok a döntőek. A forradalmi hagyományok továbbvitele és védelme, a proletariátus közös hazájának tekintett Szovjetunió szocialista lehetőségeinek megőrzése, az egyes pártok létrehozása és vigyázó tekintettel kísérése a kor színvonalának mindenben megfelelő volt. A fasizmus jelentkezésére, a veszélyre is színvonalas elemzésekkel hívta fel a figyelmet. S ha történelmileg a két világháború közötti baloldali munkásmozgalomban a győzelem feltételeinek megteremtése nyomta is rá bélyegét (vagyis a háború megnyerésének előkészítése), mindez nem változtat azon, hogy a fasizmus elleni „csatát" a demokrácia, a szocializmus, a társadalmi haladás hívei akkor elveszítették. Különösen a munkásmozgalom szakadásából, az egyes irányzatok egymás elleni harcából származtak olyan súlyos következmények, amelyek megkönnyítették a fasiszta mozgalmak térhódítását, a fasisztoid uralmi vonások terjedését, egyes országokban pedig a fasizmus uralomra jutását. S majd - csak a nácik németországi sikere tette lehetővé — nem csekély vajúdás után — egy új típusú, népi egységfronton alapuló antifasiszta stratégia kidolgozását, a munkásmozgalom elméleti hozzáidomulását a helyzethez, a követelményekhez. v A kommunista mozgalom intranzigens szocióldemokrata- ellenessége mindenesetre érthető, ha teljesen nem is elfogadható volt a 20-as években. A szevezeti szakítás után a különállás, a forradalmi „másik út” hangsúlyozása, a saját különösség bizonyítása, az új típusú pártok alakítása és ezek bolsevizálása volt a legfontosabb feladat. A győzelmek fényében egyszerűbbnek tűnt a kudarcok jó részét (a dolgok bizonyos leegyszerűsítésével), a másik, a hagyományos oldal nyakába varrni. (Mindebben például jelentős szerepet játszott a Tanácsköztársaság tanulságait elemző magyar kommunisták felfogása. (Ám, a később súlyos hibának minősült túlzások előzményei is megtalálhatók például a bolgár kommunistáknak a parasztpártot „agrárfasisztónak" bélyegző epithetonjában, amely mellett, hogy jelző volt, értékelést is kifejezett. Mondhatnánk persze, hogy a szociáldemokraták „vörös fasizmus” vádjára nem a „szociálfasizmus" zinovjevi ter- mionlógiája lett volna a megfelelő válasz. Persze ez az utólagos felvetés történelmietlen. Zinovjev, a Komintern elnöke, á korabeli kommunista mozgalom elkeseredését összegezve fogalmazta meg ugyanis* azt a szektás-dogmatikus tételt, amely a szociáldemokráciát a fasizmus szárnyának, a baloldali szociáldemokratákat pedig a fő ellenségnek titulálta. E minősítés értelmében az egységfrontért folytatott harcot ellenükre kellett megvívni, alulról, a vezetőkkel való mindennemű tárgyalás nélkül. Ez a taktika azonban sem akkor, sem azóta nem bizonyult sikeresnek, és csupán a kommunisták elzárkózását, vagy kirekesztését eredményezhette. A fasiszta német hatalomátvétel, 1933 és főleg kelet-európai következményei többé vagy kevésbé a munkásmozgalom valamennyi osztagának felnyitotta a szemét. Franciaországban, Spanyolországban időleges sikereket, Ausztriában és Olaszországban közös akciókat eredményezett az új, antifasiszta munkásegységfront gondolata, amelynek másutt is komoly csírái, majd hajtásai jelentkeztek. ' Kelet-Európábán egyes nagy tekintélyű régi vezetők ellenállása miatt a szektás elzárkózás leküzdése már nehezebbnek bizonyult. Mindenesetre a bolgár Dimitrov nevéhez fűződik az az 1935-ös VII. Komin- tern-kongresszuson elfogadott irányvonal, amely megváltozott alapokra helyezte a demokráciát és a társadalmi haladást valaha fenyegető legnagyobb veszéllyel, a fasizmussal szembeni küzdelmet. Az el nem hanyagolt szocialista végcél mellett megfelelő súllyal kerültek előtérbe a tötnegek mindennapi követelései, közvetlen érdekei, a nemzeti kérdés és a szövetségre számító parasztpolitika elemei is. A népfrontpolitika kidolgozása, a látványos, vagy időleges sikerek, a háttérben folytatott aprómunka és a nagy közös demonstrációk azonban nem tudták megakadályozni a világháborút, a fasizmus pusztításait. Léteztek és egyelőre erősebbek voltak az imperializmus erői, sikereket ért el a népeket megosztó nacionalista hangulatkeltés. Az egységfront, a szocialista és szociáldemokrata vezetők ellenállása folytán végül is világméretekben nem jött létre. A harmincas évek második felének koncepciós sztálini perei, maguknak a kommunistáknak a sorait és kádereit tizedelő tisztogatások, a belső bizalmatlanság légköre sem segítette elő a megváltozott politika új megítélését. A német- szovjet szerződés körüli burzsoá propagandakampány sem hajtotta az antifasizmus malmára a vizet. Majd csak a nagy világégés hozta létre a fasisztaellenes koalíciót, államok, osztályok, rétegek közös (és természetesen ideiglenes) egységét. Dérer Miklós Talán utoljára virágzik a japánbirs Már nem lehet jóvátenni. Az idős ember elfordul. Tapintatlan volt a kérdés. Az asszony bizonytalanul válaszol, aztán csak hallgatunk. Megkísérlem követni az öreg vájár tekintetét: a konyhaablak mellett néhány deréknyi gerenda támaszkodik a háznak, talán máris megmozdult itt a föld. Néhány méterrel távolabb patak csordogál, túlsó partján merede"- ken emelkedik a hegy, gondosan nevelt szőlőtőkék állnak díszsorfalat. Sipos néni még az előbb behozott egy nagy csokor japánbirs virágot, a lilarózsaszín díszcserje az asztalon hever, mellette egy üveg fehér bor, valamilyen piros szőlő egészen kicsit megfestette. Még amikor bejöttünk elgyönyörködtünk a virágerdőben, fotóriporter kollegám azonban az életdús színeiben pompázó japánbirs mögött meglátta a pusztulást is: ágas- bogas, de már kipusztult gesztenyefa figyelmeztetett a valóságra. „Hova lettél drága völgyünk?". Csak néhány pillanat jut Croninra Istenáldásvölgy- ben, aztán elfeledem a csodálatosan szép regényt, amint Sipos József visszafordul az ablaktól. — Ne haragudjon. Nekem ez volt az életem. Hogy sajná- lom-e? Csaknem két évtizede élek itt, ezerszáz négyszögöl földdel küzdöttem meg. Nekünk megtermett itt mindenünk: eper, zöldség, franciabarack... A piacról semmit sem vettünk. Kóstolja meg, istenáldási bor, tizennégyféle szőlő van benne. Sipos József Széchenyi-ak- nán volt csapatvezető vájár, a munka mellett mindene volt ez a földdarab, miként a többi harmincvalahány családnak is. Istenáldásvölgy Fekete-hegyen túl, András-aknánál fut az erdőbe. Meghatóan kedves mondának köszönheti nevét. Az erdőszélen élt egy nagyon szegény, de szorgalmas csalód. Tizenkét gyerek állta körül az édesanyát, amikor az megszegte a verejtékkel megkeresett kenyeret. Egyszer azonban az asszony elkezdett köhögni, fogyott. Éppen amikor a szelidgesztenyefák kivirágoztak a domboldalon, visz- szafogadta a föld. Akármeny- nyit dolgozott is ezután az Istenáldásvölgy apa, nem volt képes eltartani a családot. Koldustarisznyát akasztott a gyerekek nyakába, a legkeserűbb kenyérért küldte őket a városba. A legkisebb azonban nem volt hajlandó koldulni, záporozó könnyekkel könyörgött, hogy apjával mehessen a szőlőbe dolgozni. A kisgyerek a tőkék között bóklászva segített, amikor elébe pottyant egy kavics. Ilyet még nem látott a Mecsek. Utánakapott, de a furcsa kő gurulni kezdett, míg beszorult egy szőlővessző mellé. A gyerek kaparni kezdte a földet, csillogó aranyak kerültek elő. Nem volt többé gondjuk, két kosár megtelt arannyal. Az öreg a szomszédoknak csak annyit mondott: aki dolgozik, annak megadja a szőlő a magáét. A munka után nem maradhat el az istenáldás. El is nevezte a nép a völgyet Istenáldásvölgynek. Feljebb, a domboldalon kapaszkodik fel az Aligvárom-dű- lő. Jó néhány pince van arra is, van aki arra esküszik, hogy a felszabadulás után osztották ki itt a szőlőket, azért nevezik így. Mások szerint a telekkönyvekben is „Aligvárom" néven szerepel ez a terület. Felmegyünk az erdőig, egyre szűkebb itt a völgy, a végén a domboldalt borító erdő szinte satuként szorítja meg az autót. A fák között előbújik az egykori sifer, árulkodva az egykori bányaművelésről. Amott meg autóalváz, aztán régi csikótűzhely. Amott még művelik a zöldséges kertet, egy telekkel lejjebb azonban már visszafoglalta a természet az ember kezemunkáját. Lehetséges, hogy ezek a földdarabok sosem voltak tulajdonosra telekkönyvezve, az erdőtől hódította el az ember szorgalmas munkájával. Valamikor ebben a völgyben teheneket is tartottak, disznó még most is jó néhány házban van. Néhányban a szerény'jövedelem kiegészítésére is szolgál az állattartás. Cservenka Lukács, akit itt Istenáldásban, de Pécsbánya-szerte Luxinak hívnak, 6 szomszédban segít, többnyire családias környezetben él itt a százötven-kétszáz ember, bár régi keservek időnként feltörnek, miként a régi házasságokban is. Az altáró valahol a régi Vasgyármező környékén szaladt a hegybe. Valamikor is vasat is véltek találni, kibányászásra is hasznosnak találták. Luxi szeme valahol megsérült — talán éppen a bányánál. Jó néhány évet húzott ő is ott le. Hirtele- nében nem is tudom honnan támadnak indulatai: „A táróban bújtattam el. Onnan lentről jöttek pisztollyal a legényotthoniak, a kommunistákat keresték. Pedig ő nem volt kommunista, eztán mégis belőle csináltak hőst." Talán nem is szabadna felelevenítenem a történetet, hiszen oly rég volt 1956 októbere, de itt, ahol a bánya, ahol a műszak utáni szorgalmas munka kétszeresen polarizálta az embereket, itt tovább élnek az indulatok, különösen most, amikor majd szétszakad a völgy, százfele költöznek a családok. Néhány éve még azt mondták a kutatók: Istenáldásban már nincs szén. Én még emlékszem a tervekre, amelyek szerint legkésőbb 1973-ig eltemetik az utolsó pécsbányai külfejtést is. Igaz, Istenáldásban akkor is találtak néhány pincében tüzelhető szenet, csak jól meg kellett faragni a falat. Kiszaladunk a völgyből, fel a külfejtés peremére. Ügy tárja magát elő itt a hegy, mintha késsel kanyarítottak volna belőle ki egy katlannyi lyukat: agyag, homokkő, szürkepala, szén, aztán ismétlődnek a színek. Mint egy intarzia. Kék- és sárgatestű, gémnvakú gépek eszik a hegyet, sárga dömperek, óriási teherautók hordják el a szenet, évtizede innen táplálják a pécsi erőművet. Olyan sokszor leírtam: hiába az olcsó, olaj, szénre mindig szükség Tesz! Aztán amikor ez már túl olcsó szózat volt, arról volt ésszerű beszélni, hogy minden dekagramm gazdaságosan kitermelhető szenet kötelességünk a föld mélyéből kiszedni. Itt, a pécsbányai külfejtésben pedig megéri hasznosítani a föld kincsét, amely talán a mondában is eredetileg szén volt, később módosították vassá, aztán arannyá .. . Sipos Józsefék még nem hallják a hegyen túli gépek dübörgését, de a robbantások detonációját már érzik. Néhányon már elköltöztek. A „központban”, ahol Siposék háza áll, ugyan még vidáman játszadoznak a gyerekek (többnyire unokák lehetnek, hol is tölthetnék szebb helyen a tavaszi szünetet), százméternyire ózonban most is bontanak egy házat. Igaz, nemrégiben még fóliát építettek itt Istenáldásban, a primőr zöldség is megterem. Visszamegyünk Siposékhoz, kollegám a vidáman ugráló kutyát fotózza. Játszanak. A fakamrában aprófa, látszik, hogy bányász vágta, ezzel szoktak leginkább az asszonyok kedvében járni. Még fűtőnek, a sparhert mellett ök- lömnyi csillogó feketeszéndarabok. Ez is rangot adott valamikor a bányásznak: milyen porció szenet tud szerezni. Persze az is: milyen a szőleje, földje. Búcsúzunk. Amikor kezet fogunk, érzem tenyeremben, hogy egy, vagy talán két ujját is elvitte a bánya. Ű meg váratlanul azt mondja: már hárman meghaltak azok közül, akik elköltöztek innen. Kifele megyünk a völgyből, Istenáldásból. András-akna fehérszürkére festett tornya úgy látszik a régi palahányót betakaró fák között, mint terefere az angol parkokban. Feljebb, úgy tűnik szinte az aknára nőve, a pécsbányai templom téglapiros tornya, kicsit keletebbre meg az egykori Széchenyi- akna monumentális tömbje... Bennem meg a közgazdász, az újságíró, a nosztalgia vitatkozik, tereferél, az istenáldási emberekkel. Igen, a gazdaság agresszív, néha mit sem törődik az otthonukért könnyező emberekkel. 1981. április 12. Lombosi Jenő
