Dunántúli Napló, 1981. február (38. évfolyam, 31-58. szám)

1981-02-15 / 45. szám

Arcok — Dukits alezredes Miért akar szinte minden gyerek tűzoltó lenni? És aztán mégis miért lesz olyan kevés fel­nőttből tűzoltó...? Dukits Károly alezredes mo­solyog és rázza a fejét:- Hogyhogy kevés? Hát nem tudod, hogy csak Baranyában tízezer körül van a tűzoltóság önkéntes segítőinek a száma? Gondolj bele: Tízezer ember! Persze, hogy tudom, tőle tu­dom. Nem is tűzoltót akartam én mondani, legalábbis nem a szó foglalkozást jelentő értelmében. Az mitől van, hogy oly kevés szó esik manapság a szolgálat­ról, arról a valamiről, ami egy. szerre jelent egyfajta munkát, s valami egészen mást. . . Nem tudom elmondani ennek a szó­nak a mélységes gazdag tar­talmát szépségét; ha kiejtem, ha meghallom, nekem nagy­apám jut eszembe. Nagyapa, a kopott-zubbonyú kis vasutas, aki hetvenévesen is fejből tudta a menetrendet, s fél napokat zsör­tölődött, ha késett a vonat, ha elhanyagolt szerszámot, vagy :eliből-harmadából elvégzett munkát látott... Tűzoltót mondtam, s közben valami olyasmire gondoltam, □ mi egyszerre jelent pontossá­got, fegyelmet, áldozatkészsé­get, hűséget... Kisfiam is jön velem Dukitsék- hoz. A tűzoltó az ő számára sem egyszerűen egy szakma, egy Foglalkozás képviselője — íqy aztán őszintén meg is lepődik, □ mikor mondom: Karcsi bácsi nyugdíjba ment... — Na, ne!- De igen. Fiam eltűnődik, lehet hogy egyszerűen csak a kétkedés né. ma folytatása ez, de az is le­nét, hoqy megértett valamit az élet könyörtelen rendjéből. Minden elmúlik egyszer. .. Minden? Dukits Károly róbólint, de az insajnálat leghalványabb jele sincs az arcán. — Minden. De nem nyomtala­nul... Elővesszük a búcsúztató ké­néit: ez tényleg felejthetetlenül jyönyörű este volt. Az ünnepelt fehér zubbony­áén, borospohórral a kézben najtársai gyűrűjében. Ez a fe­lér zubbony is! Hogy jutott va- on az eszébe? Egész élete kül- ;őségek nélkül zajlott, azt is nondhatnám: minden kemény­lége ellenére egy kicsit civi- esen. És most talpig egyenru- lóban talpig díszben! Kézen- ekvő lenne rögtön hozzátenni: i siklós-környéki cipész mezít- ábas fia - de ez egy életút özhelyszerű leegyszerűsítése olna. Dukits Károly alezredes váló­ján onnan indult, ahonnan nemzedékének annyi tagja — a társadalom perifériájáról, a leg­szegényebb szegénység mélysé­geiből, de ennek felemlegetése önmagában ma már csak keve­sek számára dicséret. Beszédes fotó, kitűnően el­kapott pillanat. Egy érett, kiteljesedett férfi derűje van az arcán; az olyan emberek öntudatos nyugalma, akik nemcsak éltek, tettek is. Fehér tiszti zubbony, arany- vállapokkal . . . Vajon kinek és mit akart üzenni ezzel a hangsúlyozott ün. népi dísszel? A fiataloknak, a holnap tisztjeinek? Vagy egysze­rűen csak tisztelegni akart oz egyenruha, az összetartozás, az elkötelezettség, a bajtársi egy­másrautaltság szimbóluma előtt? Mindegy. Szép volt. A dal elszállt, a fehér zub­bony a szekrényben. Nincs több riadó, nincs több éjszakába nyúló délután. Va­sárnap reggelenként nem jön többé a szolgálati autó, hogy az önkéntesek gyakorlataira, rendezvényeire vigye. És remél, hetőleg, ezután már nem riad fel szinte minden éjszakán ... Pihenni kell. Sokat és okosan — feltéve, ha még nem késő. Dukits Károly donátusi pincé­jében vagyunk: a saját kezűleg épített házacska tenyérnyi „eme­leti" szobájában. Saját termé­sű borát ízlelgetjük, pontosab­ban ízlelgetem .. Hát, ez a helyzet. Mellkasát mintha szét akarná feszíteni a szíve. — Odavan a motor ... — Sohasem említetted . . . — Most se szívesen. Lemegyünk a pincébe. A „pince” • legfeljebb háromszor- három méteres, betonozott, kis helyiség, egy sor aprócska hor­dóval, egy betonkáddal, sok-sok játékkal és egy falra erősített feszültségcsökkentővel. — Ez meg? — öregem itt minden 6 Volt­tal működik; 6 Volt a legna­gyobb feszültség tehát vizes kézzel is hozzáérhetsz a mez­telen dróthoz... — És a játékok? — Az unokáké óm ez a ház! Ha megjön a jó idő, megszáll­ják, s attól kezdve ők az urak ... Képzeld, két cserfes kislány ... — Mindig szeretted a gye­rekeket. — Igaz. — Ezért volt a sok úttörő-tűz­oltó is? — Minden mozgalom, szerve, zet a gyerekeknél kezdi. Marika jön, a háziasszony. — Ugyan apa, valid csak be, hogy életed legszebb napjait Csillebércen töltötted. Tudod, a nemzetközi versenyen! — 1975-ben én voltam a nem­zetközi zsűri elnöke. Nem mon­dom, akadtak olyan kollégák, akik rangon alulinak érezték, hogy gyerekekkel foglalkozza­nak, de olyanok is mindig szép számmal voltak, s remélem, lesznek is, akik éppen a fordí­tottját vallják ... Egyszóval: ez volt az úttörő-tűzoltók első nem­zetközi versenye, s a mi rózsa­fai gyerekeink lettek az elsők ... Dukits Károly állami tűzoltó volt, azaz hivatásos. 1949 tele óta, amikor is tiszti esküt tett a budapesti Tass vezér téri lakta­nya udvarán, minden elhatáro. zását és tettét a szabályzatok determinálták. De lám, mennyi minden múlik az emberen! Meg­szelídül, az emberhez simul még a legridegebb rendelet, szabály­zat is - ha érzőn, gondolkodón, mindig a célra és sohasem az eszközre figyelve nyúl hozzá oz, aki alkalmazza. — Keveset mesélsz a tüzek- ről. Pedig nagy tüzek is vol­tak . .. — Az én számomra a fel nem lobbant tüzek az emlékezetesek. Azok, amiket meg tudtunk előz­ni. S azok, akik ebben segítet­tek. El tudod képzelni, micso­da öröm volt tapasztalni, ho­gyan változnak a jó szó, meggyőző érvek hatására az emberek? Igazgató is volt, aki először csak azt mondta: ne ma- ceráljanak mindig .. . Aztán vé­gül ki kellett tüntetnünk, mert a legjobb segítőik egyike lett.. . — Egyszer elvittél Majsra, ahol két gyermek elégett . .. — Na látod, ez az, amit so­hasem tudtam csak úgy egy­szerűen tudomásul venni. Nem­csak megrendítettek az ilyen tragédiák, fel is háborítottak, hisz minden gyermekhalál mö­gött ott volt a felnőttek, a szü­lők felelőtlensége. Maga elé mered: igen, az értelmetlen, oktalan halálnál nincs rettenetesebb. Aki ismeri őt tudja: bátor volt és megfon­tolt minden tűzesetnél — a szak. szerűség, körültekintés és len­dület egyszerre volt jelen ott, ahol ő volt, igazi erényeit még­sem a tűzesetek jegyzőkönyvei őrzik. Dukits alezredes, a tűzoltó — mindenekelőtt pedagógus volt. önkéntes tűzoltócsapatokat szervezett, parancsnokokat ne­velt, előadásokat tartott, kiállí­tásokat rendezett, vetélkedők so­kaságát — sőt könyveket is nyomtatott. — Mire vagy a legbüszkébb? Elmosolyodik. — Mit mondjak erre? És ebben a mosolyban valami ilyesmi van: természetesen o munkámra, azokra, akik a ke­zem alatt lettek jelentős szak­emberek; a bajtársak bizalmá­ra; az önkéntesek ezreire: azok­ra a gyerekekre, akik számára én voltam a tűzoltó, s mo ők is azok, valamelyik községi egye­sületben; rátok, újságírókra, akik megértettetek és segítette­tek; s persze a családomra: a feleségemre, akinek o kitartá­sa, türelme, segítsége nélkül mindez nem lehetett volna, no és a fiamra, a menyemre, az unokákra .. . Dukits Károly nyugalmazott tűzoltó-alezredes kiegyensúlyo­zott, boldog ember. Ez o riport egy barát tisztelgése, az idő­sebb barát előtt, akinek az éle. te, eredményei és az ezeken ki- teljesedett nyugalma arra tonít, hogy derék ember, aki jól dol­gozik, de legkülönb az, aki szá­mára a munka szolgálattá tu­dott nemesedni. Békés Sándor ebrecenben tartott bemutatót az olasz Fiat-Allis földmunkagépeket gyártó cég. A gyárnak je- nleg közel kétszáz, különféle típusú erőgépe üzemel hazánkban, amelyeket elsősorban az út- sitéseknél, a vízügyi munkáknál és a mezőgazdasági üzemekben használnak. Orháék jubileuma Az éjszakai műszakra érke­zők jó estét biccentenek a por­tásnak, majd becsapódik mö­göttük a lengőajtó. Végigsiet­nek a sötét gyárudvaron, hogy néhány perc múlva maguk áll­janak délutános társaik helyére a cserző- és festőhordók, a fa­ragógépek mellé. A sertésbőr- gyárrészleg ablakaiból csontfe­hér fény szűrődik a deres éj­szakába, kihallatszik a bőrgyári gépek monoton zúgása. Jó ide­je figyelem a faragókat, akik szinte félpercenként újabb bő­rért hajolnak a gépek mellé készített „bálákhoz". És ez így megy nyolc órán át kisebb-na- gyobb pihenők közbeiktatásá­val. A „RIZZIK", azaz a faragó­gépek a csarnok déli oldalán egymástól egyenlő távolságban soiakoznak, s akik előttük áll­nak, hogy megfelelő egyenletes vastagságra vékonyítsák a ru­házati bőröket nap mint nap csak egymás hátát látják. Természetesen mindez túl egyszerű és sematikus lenne, mert hiszen műszakkezdés előtt és után nemegyszer találkoz­nak az Orha János vezette szo­cialista brigád tagjai. Legutóbb a jubileumi brigódgyűlésre in­vitáltak, ahol a vállalat Kiváló Brigádja címmel büszkélkedő kollektíva vezetője adott szá­mot az elmúlt tíz esztendő munkájáról. — Éveken át úgy éreztük, hogy észre se vesznek bennün­ket. Ma már tudjuk, hogy ez nem így van. Elismerik a mun­kánkat és az évek során jól összekcvácsolódott a brigá­dunk. A közös munkának kö­szönhetjük a tulajdonképpeni közeledést. Egymást segítettük az otthonteremtésben: ott vol­tunk a Pataki Gyula, a Nagy Lajos, a Lőrincz Jóska, a Farkas Miska házépítésénél. Valószí­nű, hogy ez adott erőt és ön­bizalmat számunkra a további­akban is. No meg a négy évvel ezelőtt történt tűzeset. A régi kikészítőműhely mielőbbi hely­reállítása érdekében felhívással fordultunk a gyár többi brigád­jához, hogy az együttes hely­reállítással mielőbb beindul­hasson a termelés. Eszembe jutnak a brigádve­zető néhány héttel ezelőtt em­lített gondolatai, ami ugyan­csak az összefogás szép példá­ja. A tímárhiány pótlása érde­kében felkeresték a baranyai, somogyi és tolnai községeket, hogy ezzel is segítsék a pálya- választás előtt álló fiatalok döntését. Senki sem kérte tőlük, mégis: mindezt azért tették, hogy a gyár gondjain enyhítse­nek. Az akkori „körutak” része­se volt a többek között Tarr Béla is, aki a következőket mondja. — Tizennégy éve szabadultam mint tímár és a mi generációnk volt akkor az utolsó osztály, egy jó ideig, akik szakmunkás- tanulóként végeztek. Éreztük, a vállalat problémáit és ezért vállaltuk, hogy a tímár szakmát az iskolákban népszerűsítjük. Végigjártuk Nagybajom, Böhö- nye, Segesd, Görcsöny, Baksa, Vajszló, Kémes, Harkány álta­lános iskoláit természetesen sa­ját gépkocsikkal. Két alkalom­mal csináltuk meg ezt a kör­utat és megérte. A szülők je­lenlétében minden bizonnyal több gyerek írta volna alá a szerződést. De már az is öröm volt számunkra, hogy kezdemé­nyezésünket felkarolták és ma már a gyári oktatási felelősök, a szakoktatók végzik a tobor­zást. A faragók munkája nem tar­tozik a legkönnyebbek közé. A kereset a teljesítménytől függ, emellett a minőség legalább annyira meghatározó szereppel bír, mint a műszakonként meg­dolgozott bőrök száma. Lőrincz József, aki 1965 óta bőrgyári, miközben leemlei a lábát a RIZZI „pedáljáról,", munkájuk lényegéről a következőket emlí­ti.- A faragóknál nincs különb­ség az alapbérben. A norma teljesítése esetén huszonnégy ötven az egy órára átszámított bér forintban. Természetesen ezt az exportképes velúrbőrre értem. A ruházati bőröknél a norma műszakonként hatszáz­harminc darab, de ennél álta­lában négy százalékkal többet csinálunk. Amire nagyon figyelnünk kell — szúrja közbe Orha János —, az a bőrvastagság, a fölveré­sek, az esetleges kivágások. A munkánk minőségét persze az is befolyásolja, hogy a körké­seket hogyan köszörülték meg. Farkas Mihály csoportvezető miközben megjegyzi, hogy az itt dolgozó faragók havi átlag- keresete öt, illetve öt és fél ezer forint között mozog, arra hívja föl a figyelmemet, hogy az első gépnél dolgozó Masz­lag Géza ugyan két esztendeje szabadult, de már teljes értékű tagja a brigádnak. A barna fiatalember néhány percre le­állítja a faragógépet, aztán el­mondja, hogy az egyik barátja révén került a Pécsi Bőrgyár­ba. Pellérdről jár be naponta, a reggeli és délutáni műszak­ban nincs gondja a menet­rendszerűséggel, de ha éjsza­kás, mint most, már este fél ki­lenckor érkezik az üzembe, mert később egyszerűen lehe­tetlen az utazás. Addig is az öltözőben tölti el az idejét, ol­vasással, amíg háromnegyed tízkor a gépe elé állhat. Orháék néhány évvel ezelőtt, mikor a sertésgyárrészleg bein­dult, külön kimutatást vezettek a brigád teljesítményéről. Ab­ban az időben több százalék­kal szárnyalták túl társaikat. Mára ez a különbség össze­zsugorodott, ami egyben azt is jelzi, hogy a társbrigádokban dolgozók szakmailag szinte ugyanolyan szinten vannak, mint ők. Mindezt nem azért je­gyeztem meg, mintha őket ez zavarná, hiszen munkájuk eredménye a nagy hírű pécsi gyár, az itt dolgozó tímársóg hírnevét öregbíti és ez a leg­fontosabb. Erről győződhettem meg, mikor a brigád vezetőjé­vel a készáruraktárban egy­másra simított varrásra kész ru­házati bőröket nézegettem. Persze, mindez nem jelenti azt, miszerint a tízesztendős szo­cialista kollektíva beérné azzal, hogy napi munkájukon túl ne törnék újabbnál újabb dolgo­kon a fejüket. Mert — és ezt senki se tartsa fellengzős kije­lentésnek - éreznek magukban annyi erőt, hogy a szakma ki­váló brigádja címet megpá­lyázzák. Tisztában vannak az­zal, hogy ehhez többet keli nyújtaniuk a cipő- és ruházati bőrök jobb megmunkálásával, és ez már csak magától érte­tődő, mennyiségben isv A brigád elmúlt évi munkájá­nak értékeléséből; érdemes tal­lózni. A nagyjavításra került faragógépek kapacitáskiesését úgy igyekeztek pótolni, hogy szabadnapi termeléssel csök­kentették a munkatorlódást. Se­gítséget nyújtottak az új kísér­leti műhely létesítéséhez. Az or- fűi horgásztanyán kétszáz tár­sadalmi munkaórát dolgoztak. A nyersbőrraktárnál meglevő munkaerőhiány mérsékléséhez, a több milliós értékű és feldol­gozásra váró bőrök tartósításá­ban ők is részt vettek, s tegyük hozzá, mindezt fizetség nélkül vállalták. Salamon Gyula HÉTVÉGE 5.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents