Dunántúli Napló, 1981. január (38. évfolyam, 1-30. szám)

1981-01-01 / 1. szám

s Dunántúli napló 1981. január 1., csütörtök Pedagógushiány vidéken — túlképzés Pécsett Fölösleges vagyok? Bírálatok pergőtüze nyomán módosult a pályázati rendszer Ifciddíszno­hajtäs Puskás emberek toporognak a tűz körül. Lehetnek ötvenen. Vasárnap reggel van. Húsz cen­tire a kesernyés füstöt izzadó hasáboktól, fagyos a keményre taposott hó. A vadászok is fáz­nak, hát még én aki a várha­tó események miatt zaklatott lelkiállapotomban nem is alud­tam előző éjszakai Zengővárkony fölött vagyunk egy kisebb tisztáson, egyelőre rendezetlen alakzatban. Litter József, a Pécsváradi Zengő va­dásztársaság elnöke köszönti a helybeli és a meghívott vadá­szokat. Ezután a vadászmes­ter, Császár János, a vadász- terület és a vadállomány ala­pos ismerőjeként ismerteti a vadászat menetét. — Ma csak vaddisznót lövünk — mondja. És esetleq rókát. Fölhívja még a figyelmet etikai, biztonsági és sportszerűségi szabályokra, a szeszesital fogyasztásának mellőzésére. Szavaiba néha be­lefütyül a szél arcunkba vágva egy-egy marék havat. Számokat osztanak, ezek a lőállások helyét jelzik. Retith Henrik vezeti föl az első hu­szonöt vadászból álló puskás vonalat. Hosszú, egyes sor kí­gyózik fölfelé, a meredek szál­erdők közötti szurdokon. Egy­más nyomába lépve halad a li­hegő csapat. Persze csak én vagyok úgy oda .. . Már folyik a verejtékem kapkodva veszem a levegőt. Mindjárt kidől itt min­denki — gondolom. Holott még a vadászok öregebbjének se kottyan meg a „kis séta". Jó két kilométer után Pista, az én „puskás emberefc”, akinek a kaland kedvéért segédjévé sze­gődtem, hátrapislant, hunyorít. — Mindjárt odaérünk —mondja halkan, nehogy a1 többiek észre­vegyék, milyen hitvány segédje van. Színes karikák ugrálnak előt­tem, félig-meddig levetkezve a kezembe cipelem a nagykabá­tomat, sálamat. Néha a sapká­mat is lekapom egy pillanatra. Csatakos hajamból csavarni le­hetne a vizet, mint hajmosás után. Egyszer aztán a fölvezető int: itt a helyetek. Mutatja o lőirányt, és végre megállunk. — Na, most aztán öltözz föl — mondja Pista. És ahogy mondja, abból mindjárt megérték vala­mit a vadászok makkegészsé­ges sportjából. Látom, ő még csak sűrűbben sem szedi a le­vegőt. Nevet. - Na mi van kis barátom, így odavagyunk? Csiz­májával elkotorja a havat egy jó négyzetméteres területen, én pedig fogadkozom: ezután min­den nap fölmegyék gyalog a Misinára és vissza. (Azóta se gyalogoltam még két kilométert sem . . .) Állunk, figyelünk. Semmi. Fönt a szálfás tetején előbuk­kan valami. Én veszem észre az őzsutát. Nézelődik, aztán visz- szaugrabugrál az erdőbe. Va­lahol a távolban megszólal egy puska. Telnek az órák. Végre fölbukkannak a hajtok is. Sehol semmi. Illetve lent valaki lőtt egy kant. Ahogy jüttünk, libasor­ban levonulunk. A „Kárpáti-vá­gás” kezdeténél gyülekezünk. Isszuk a vadásztársaság forró teáját. — Hát ebben a részben nem sok disznó volt •=- mondo­gatják a vadászok. A második hajtás a „Kárpáti­vágásban” történik. Buzgón lép­kedek mesterem, Pista nyomába. — Ne félj, ez nem lesz hosszú út — nyugtat meg. Nem hiszek neki, de azért csak gyerünk. So­kat nyavalyogtam, míg végre el­hozott, most aztán nyugi. Látom, nagyon szurkol, hogy itt már történjen végre valami. Nehogy „élmény-nélkül" maradjak ... A mi kaptatónk tényleg rövid. Megállunk. Csizmánkkal elko­torjuk a havat. Előttünk szép, meredek szálas part. Mögöttünk lent csörgedező patak. Azon túl ismét hatalmas szálfák húz­zák a tekintetet a vaksi ég fe­lé. Jók ezek a szurdokok, véde­nek a széltől. Várunk, beszélgetünk halkan, szinte sugdolózva. Én hálálko­dom Nimródnak, hogy ezúttal megkönyörült rajtam. Ki sem iz­zadtam. Érzem, hamar belejön­nék az erdőjárásba, a vadá­szatba. A lényegét és az értel­mét talán máris kapisgálom. De minek nekem a háromszáztizen­negyedik hobby? Minek a drá­ga puska, a vadászok különös életmódja, szenvedélye? Van énnekem már így is elég szen­vedélyem — állapítom meg. Aztán itt a Pista. — Bármikor elvisz vadászni — bizonygatja. Én már igazi vadász nem igen lehetek — mondom neki. öreg vagyok hozzá. Hogy milyen az „igazi” va­dász? Nem tudom. De a teá­zásnál is láttam, minden vadász „igazi" szeretne lenni. Megy? Nem megy? Nem mindenkinek. Vannak, akik csak a külsősége­kig jutnak el. Ott feszül rajtuk a vadászruha. Ott mered a kés a derékszíjon. Ott szurkálja a puska a vállukon az eget. . . De nem. Valahogy nem hajlik rá a lelkűk a lényegre. Honnan veszem mindezt? Se­honnan. Kitaláltam. Itt azonban igazi vadászat folyik. Pista a vaskos fatörzs elé áll, kezében a puska, fi­gyel. Őzsuta ugrál a fák között. Puskás emberem „benézi" rajta a távcsövet. Az előbb vitáztak: kell-e nem kell-e? — Kell a távcső — állapította meg Pista és neki lett igaza . . . Már itt is jó két órája állunk. Legalább száz lövés elhangzott. A szurdok mentén egészen tá­volról dörögnek a fegyverek. A közvetlen közelünkben, Schadt doktor puskája durrog. .. . Ná­lunk ismét semmi. Vége felé jár a hajtás. A fegyverek azon­ban csak-csak ropognak — egy kisebb fajta valóságos háború csatazaját keltve. Hirtelen két vaddisznó buk­kan elő a szálerdős domb hajlatában. Pista úgy lövi meg őket, hogy, amikor az első még kapálódzik, már a másikat is megrogyasztja. Látom, milyen a vadász önmegvalósítás. A sike­res lövés a vadászt mámorossá teszi, az addig csöndben filozo­fálgató, észrevétlen alakot bol­dog emberré. Vége a hajtásnak. Fölmegyünk a disznókhoz. Két-két golyót kaptak. Leszánkáztatjuk őket a hóban. A délelőtti teázóhelyün- kön gyűjtik össze a zsákmányt. Látom van itt egy róka is. Kö­teleken, láncokon húzva szán- káztatják a disznókat. Kezdődik a zsigerelés. Innen már lovas szánon utaznak a „kis öregek" a reggeli gyülekezőhelyhez, ahol terítékre kerülnek. Este ismét a tábortűznél. Ke­serű füst, hideg. A vadászmes­ter megállapítja, hogy 118 lö­vést adtak le. 22 disznó került terítékre. A terítéken a kizsi­gerelt vaddisznók hason feksze­nek. A kihűlt állatokat fenyő­gallyakkal rakják körül. A va­dászmester szavára levesszük egy percre a sapkánkat, kala­punkat. Megadjuk a végtisztes­séget az elejtett állatoknak. tjs vadászmester ismerteti a vadászat eredményét: ki hány disznót lőtt... A többség egyet sem. Schadt doktor viszont hár­mat is. így a nap egyik hőse ő. Pista sapkájára két „töret" ke­rül. Ez is irigylésreméltó. A töret kis fenyőág, bemártva a disznó vérébe. Hazafelé végiggondolom a nap eseményeit. A társaságnak a vadászat — megyei szinten is — kiemelkedőnek számító ered­ményt hozott. Számomra mind­ez jelképes értelmű, mellbevágó élmény volt. Nézem a töretét. Nem véres. Persze, hogy nem. Hiszen akkor összevérezné Pista sapkáját. . . Jelkép ez is csu­pán. Jelkép, amit a magamfajta ember eltesz emlékül. Aminek tartalmán és jelentésén még majd sokáig töpreng, gondol­kodik. Bebesi Károly A színhely egy portásépület, valahol a Megyeri úton. A Ker­tészeti és Parképítő Vállalat szervestrágya telepén vagyunk. Teherautók gördülnek ki-be, ke­rekeik mély nyomot vágnak a földben. A portás biológia-test­nevelés szakos tanárnő, aki vé­telezi és kiadja a trágyával kevert földet, tőzeget. Dolgo­zott szakmunkásként is a válla­latnál, ásott, vermelt: nem akart teljesen elszakadni szakjától, a biológiától, és mint testnevelő tanár, a mozgástól sem. Pécseit maradni...! — Zalai lány vagyok, de Pécs­re jöttem férjhez a főiskolai évek alatt. Itt élünk a férjem­mel, itt van lakásunk, ezért sze­retnék Pécsett tanítani. Sikerült ez messziről idekerült egyedül­álló nőnek is. Mivel tanári ál­lást nem kaptam, voltam disz­pécser a Sopianában, selejt- analiti'kus a Műszergyárban, s nem egy volt diáktársammal ta­lálkoztam ezeken a munkahe- lyeken, Ök is Pécsett akartak tanítani, és velem együtt bíztak abban, hogy ez egyszer sikerül­ni fog .. Évát a lakásán keresem fel. Férjével együtt fogad kedves, sok melegséggel és ízléssel be­rendezett otthonukban. Amíg hármasban beszélgetünk, a két kisgyermeket a nagymama fog­lalja le. Éva beszél, belső re­megéssel, alig palástolható iz­galommal, s a szemét mindun­talan elfutja a könny. — Mindketten itt születtünk Pécsett, de vidéken is el tud­nánk képzelni az életünket, ha a férjemet nem kötné ide a munkája. Annyi mindent meg­tettem azért, hogy pedagógus lehessek, az volt a nagyapám is, de öt éve már. hogy végez­tem, és azóta is hiába keresek Pécsett állást. — Érettségi után mentem férjhez, István Pesten tanult, én pedig levelezőn elkezdtem a ta­nárképzőt. A konzultációkra — ki tudja, mi okból — Kaposvár­ra kellett járnunk. Hogy tanul­hassak, négyórás állást vállal­tam, emiatt aztán elestem a gyermekqgondozási segélytől, amikor hatévi házasság után megszületett a kislányunk. Min. dig bánt, hogy nem tudtam mel­lette lenni az első három évben. Talán ezért is labilis az egész­sége .. Ez a kétely már soha­sem hagy megnyugodni engem. — Megszületett a második gyermekünk is, vele aztán itt­hon maradtam. Miattuk ragasz­kodom Pécshez, bármilyen ál­láshoz. Azt mondják, nincs hely a városban, ugyanakkor pedig látom, hogy nyugdíjas pedagó­gusokat alkalmaznak szerződés­sel a megüresedő helyekre, pe­dig ők már igazán rászolgáltak a pihenésre, a nyugalomra, és itt vagyunk mi, akik szívesen munkába állnánk. — Lassan tíz éve dolgozom már, de úgy érzem, nincs szük­ség rám, nem vagyok hasznos. Most olyan munkát végzek író­asztal mellett, amihez elég len­ne nyolc általános is. Újra és újra elindulok, végigjárom az iskolákat, felmegyek a tanács­ra, de mindig úgy érzem, zárt ajtók fogadnak, én felesleges vagyok . . . Diplomával- képesítés nélkül... Pécsi származású az a fiatal­asszony is, aki képesítés nélküli óvónőként dolgozik tanári dip­lomájával — hogy a városban maradhasson. Férjemet szerződés köti pécsi munkahelyéhez, időközben la­kást is szereztünk. A gyerme­kemet diákfejjel szültem, így a gyes nem járt. Tizenegy hóna­pos kora óta bölcsődébe vi­szem, szüntelenül beteg, s így minden szabadságom elmegy az ápolására. Hogyan vállal­hatnék így kijárást, vidéki ál­lást? . .. — A jelenlegi munkámat nem érzem lealacsonyítónak, csak hát én nem erre készültem, öten voltunk pécsiek a csopor­tomban, s közülük csak egy szem fiú kapott végleges qllást a városban. Mert fiú, mert nem megy szülni, sem gyesre, sem táppénzre. Ö tehát tanít, a töb­biek pedig ingáznak egyik szer­ződéses állásból a másikba. Én ezt sem merem vállalni, mert szeretnék még egy gyereket, és ha éppen a szüléskor járna le a szerződésem, ismét elesnék q gyermekgondozási segélytől, ezt pedig másodszor nem koc­káztatom. * A szó mögött — munkaerő­gazdálkodás — ők állnak, te­hát. Diplomás fiatal nők, anyák, gondoskodásra szoruló gyermekekkel, családdal. Elhi­vatottak, tettrekészek vagy re­ményvesztettek; bizakodók vagy csüggedők. Mind Pécsett akar­nak tanítani, s adataikat pon­tosan számontartja, intézkedés­re készen a városi tanács mű­velődésügyi osztálya. 120 körül járt a sorszám a nevükkel teli nagy füzetben, és ebből a lét­számból máris sokakat sikerült megnyugtató módon elhelyezni. AnomáliÉk Térjünk azonban vissza a pá- lyákezdőkhöz. Bírálatok pergő­tüzében áll(t) a rájuk kötelezett pályázati rendszer, amit alap­jaiban rázott meg a pedagó­gus szakszervezetek kongresz- szusa. Valóban megérett a mó­dosításra, ezt már a minisz­térium is elismerte, hiszen a gyakorlatban eltorzult az az értékrend, amit a pályázatok­kal akartak felállítani. Világos­sá vált, hogy ezzel az eszközzel nem lehet ellátatlan helyekre kényszeríteni a fiatal végzős pedagógusokat, többségükben nőket. Abszurdum, mondják a művelődésügyi osztályokon, hogy a szülés, betegség követ­keztében megüresedő helyekre bárkit felvehetnek az utcáról, de a friss diplomást nem alkal­mazhatják, amíg annak pályá­zati kötelezettsége nem jár le. Ha megkérdezik a Pécsi Ta­nárképző Főiskola negyedéve­seit, szinte kivétel nélkül Pécset jelölik meg: itt szeretnének dol­gozni a diploma után. Saját szülővárosukat, falujukat is csak másodsorban említik. Indokuk általában a házasságkötés a pécsi illetőségű fiatalemberrel, a gyerekek, a pécsi lakás. A frissen végzők elhelyezke­désének ügyét évek óta nagy figyelemmel kíséri Pécs város Tanácsának művelődésügyi osztálya. 1980. tavaszán 52 he­lyet hirdettek meg számukra, s erre 285 pályakezdő jelentke­zett, s 197 idén végzett általá­nos iskolai tanár a 15 általános iskolai státusra. Hogy hányán vannak, akik pécsi állás remé­nyében egyelőre más pályán dolgoznak, ezt senki sem tudja. A pécsi állásokért minden eset­re sorba állnak, mig vidéken kénytelenek képesítés nélkülie­ket alkalmazni. A meghirdetett állásokra au­gusztus 20-án indult meg a vég­zősök áradata. Naponta 20—30 ember ostromolta állásért Pécs város Tanácsa művelődésügyi osztályát. E hatalmas társadal­mi nyomás mellett, a közfigye­lem reflektorfényében az osztály által összehívott bizottság vizs­gálta meg a frissen végzők ké­relmeit, az illetékes pártbizott­ságok, a megyei tanács és a szakszervezetek képviselőinek bevonásával. Jelen voltak az ér­dekelt intézmények vezetői is a döntésnél, ahol a politikai, szo­ciális érdek mellett elkerül­hetetlenül harmadik helyre szo­rult a pedagógiai érdek. És ezt a rangsort ugyan ki kérdőjelez­né meg egy háromgyerekes pedagógusnő esetében, aki évek óta vidékre járt tanítani? Vidéken, de Adminisztratív intézkedés he­lyett valódi ösztnözéseket tesz sürgetővé a helyzet, a vi­déki iskolákban levő pedagó­gushiány. Hirdessünk állásokat magasabb alapbérekkel, mond­ja a szakszervezet, ha már a vidéki lakás- és életkörülmé­nyeken nem tudunk lényegesen változtatni. Baranyában ugyan­is 2483 forint a kezdő tanár átlagbére, míg az ország más területein 2543 forint. A Bara­nya megyei Tanács művelődés- ügyi osztálya kész kijárni a 30 000 forintos kölcsönt a vidé­ken induló pályakezdőknek. Pe­dagógus házaspár számára ne­tán a dupláját is. Ki kellene használni a kedvezményes gép­kocsivásárlás, gépjárművezetői oktatás lehetőségét is a fiatal pedagógusok, népművelők ré­szére. Ami a pedagógus lakás- építési kölcsönt illeti, ezt kétke­déssel szemlélik az érintettek, mondván, hogy kedvező építési kölcsönhöz egyébként is hozzá­juthatnak, és akkor nem sújtja őket a húszesztendős helyhez kötöttség. A városiasitás eddigi folya­mata után nehéz megteremte­ni a falu megtartó erejét. So­ha még ilyen vonzó nem volt a városi életforma, minden há­tulütője ellenére is, mint nap­jainkban, mint az utóbbi évek­ben. A falun kialakítható élet­mód, értelmiségi életforma le- tőségei viszont lassan javulnak. Éppen ezért kell többet adni mindazoknak, akik vállalják a nehezebb körülmények között is a munkát, akik elmennek vi­dékre tanítani. Amint az orvosi pályán sem kétséges, miféle előnyökkel jár, ha valaki a kör­zeti állást vállal. Főiskolai kérdőjelek Fölteszik azt a kérdést is, va­jon az életre nevel-e a tanár­képző főiskola, esetünkben a pécsi. Minden városban, ahol felsőoktatási intézmény műkö­dik, telítettség áll elő az adott szakmából. így van Pécs is a tanárképzéssel, mégis sok bírá­lat éri a Pécsi Tanárképző Fő­iskolát: miért vesz fel olyan nagy számban pécsi jelentkező­ket? Miért nem figyel jobban a felvételnél a megye pedagó­gus szükségleteire? Miért nem érvényesíti a területi elvet? És miért képez olyan nagy szám­ban biológia-mezőgazdasági szakos hallgatókat, éppen a pé­csi származásúak közül? Külön­ben is nagy a dél-dunántúli nagyváros vonzása. Nem célunk szaporítani az állástalan vagy éppen portás­ként dolgozó diplomások szá­mát, s ugyanakkor a képesítés nélkül oktatók tömegeit. Ezt az ellentmondást pedig adminiszt­ratív mádon nem lehet felol­dani — ezt már bebizonyította a pályázati rendszer kudarca. A cikk megírását követő na­pon közölte a sajtó, hogy a Minisztertanács megtárgyalta a pályázati rendszer módosítsa- s át, és miniszteri rendeletben szabályozzák a művelődés-okta­tásügy területén a pályakezdők elhelyezkedési rendjét. A kor­mány úgy határozott, hogy a jövőben a felsőfokú végzettsé­get igénylő munkakörben az el­ső alkalommal elhelyezkedő pá­lyakezdőkre vonatkozik csupán a pályázati rendszer kötöttsége. A háromévi megkötést eltö rölték. Gáilos Orsolya ösztönzők

Next

/
Thumbnails
Contents