Dunántúli Napló, 1981. január (38. évfolyam, 1-30. szám)

1981-01-01 / 1. szám

1981. január 1., csütörtök Dunántúli napló 9 ° Grain András rajza A Szépvölgyi és a Zöldmá­li út kereszteződésénél két perc alatt összetorló­dott a forgalom. Egy fehér Sko­da állt az út közepén, tetején tanulóvezető-tábla. A volánnál szőke asszony ült, mellette Tass, az oktató. A kocsi bal hátsó gumijában lehetett volna egy kicsit több levegő. Négy óra tíz volt. A Skoda mögött olajfoltos Fiat várakozott, ablakában zöld overallos fickó könyökölt. A Fiat mögött kék szemű férfi ült egy Volkswagenben, borostás állát tapogatta és a tanulóvezetőt nézte. — Akár egy ólommadár — morogta. Az overallos elvigyo- rodott, és behúzta a kéziféket. Mindenki a szókét bámulta, még a baloldalon épülő társas- ház tetőfedői is: egyikük töröl­közőt csavart a fejére a nap el­len. Hátul dudált valaki. Az asszony egy pillanatra az oktatóra nézett. — Csak nyugodtan — mond­ta Tass. — A sarok után bal­ra fordulunk. Az asszony gázt adott. — De eressze ki a kéziféket — morogta Tass. Az asszony kiengedte, a kocsi gurulni kez­dett hátrafelé. — Ez mindjárt elgázol min­ket — vigyorgott az overallos. ű is kiengedte a kéziféket, hagyta a kocsit hátra gurulni — a kék szemű ugyanúgy. A harmadik kocsiban szemüveges tanárnő ült, aki mozdulatlanul figyelte az eseményeket. — Csak nyugodtan — mond­ta Tass. Egy pillantást vetett az asszony fehér shortjóra, amely megfeszült fenekén az erőlkö­déstől, és látszott alatta az asszony bugyija. Lila, gondolta. Na persze mindegy. Nekem is mindegy, meg ezeknek is ott hátul. Tudta, hogy mindegyik ide képzeli magát most az ő helyébe, és találgatják, mit mond az asszonynak, aki már tizenkét órát vezetett, de nem tudott többet, mint más az első napon. Azért se mondott neki semmit. ^ — Ide figyeljen — kezdte az asszony; gyorsan beszélt, de minden második szó után be­szúrta az alsóajkát. Fehér volt a foga, és úgy harapta vele az ajkát, hogy az is elfehéredett. — Nem vinné át a kocsit a kereszteződésen? — Nem — mondta az okta­tó. — Maga viszi át. — Elegem van az egészből! Nem akarok levizsgázni! — Dehogynem akar. A sarok után megállunk. A tetőfedő röhögött odafent. A turbános előre hajolt — köz­ben meglökött egy tucat egy­másra rakott palát. A lábujjá­val fogta meg, amely kilógott a tornacipőjéből: egy pala így is lecsúszott és a járdára poty- tyant. A kék szemű még mindig az asszonyt nézte. — Fantasztikus! — morogta. Hátul ismét dudáltak. A szőke asszony rángatni kezdte a biz­tonsági övét, ki akart szállni a kocsiból, de Tass megfogta a karját és visszahúzta. Olyan vé­kony csontja volt, hogy átérte ujjával a könyöke felett. — Induljon! — parancsolta. Az asszony engedelmeskedett. A kocsi elindult, de három mé­ter után ismét megállt. — Én is elbajlódnék vele — mondta az overallos a kéksze­műnek. __ Imádom a szörnyű felada­* A Központi Sajtószolgálat 1980. évi novellapályázatán dijat nyert alko­tás. tokát. Ismertem egy ilyen asz- szonyt, új Audija volt, ezerhetes. Azt mesélte, hogy a barátja küldte neki Rómából. Nem hit­tem el egy szavát sem. Soha egy büdös szavát, el tudja kép­zelni? Másfél évig vele jártam, és azalatt soha egy szavát el nem hittem. A Skoda végre keresztülju­tott a kereszteződésen. — Itt megállhat — mondta Tass. — Iszunk egy kávét, jó? Az asszony a fejét rázta. — Akkor iszik egy szőlőlevet. — Ügy kéne beszélni vele, mint egy gyerekkel, gondolta Tass. Amit az isten se fizet meg. Ebéd után legurított egy fél barackot, mert úgy érezte, romlanak az idegei. Nézte az asszony kezét. Hosszú, barna ujja volt, a kör­me holdalakú. Nyaka és a vál­la nagyon barna. Víz mellett volt a nyáron, gondolta Tass. Biztos, hogy nem dolgozik. Ak­kor vette csak észre, hogy az asszony sír; behúzta a kézifé­ket, kikapcsolta a motort, és a volánt markolászta, Tass pedig arra gondolt, milyen vidám volt reggel, ruganyoson lépkedett, és vissza-visszanézett a válla felett. Úgy ment a kocsi felé, mint aki vezetni akar. Tass mindjárt ész­revette a változást, és egyálta­lán nem örült neki. Nem szeret­te a váratlan dolgokat, különö­sen nem a nőknél. Egyébként sem szerette a szőke nőket, már repülős korában ugratták ezért a többiek. Nézte kicsit az asszonyt, várta, hogy felé for­dul, vagy mond valamit. Ha megint hisztizni kezd, letolom, gondolta. Ha kétszer egymás­után ráhagyom, akkor ezt csi­nálja egész nap. Lehet, hogy én is az oka vagyok, gondolta. Szombaton, amikor ugyanígy megálltak keresztben a villamos sínen Újpesten, és kiszállt a vil­lamosvezető, Tass letekerte az ablakot és elküldte a fenébe a fickót. Az tovább kiabált, er­re Tass kiszállt a kocsiból, és megindult felé. A villamosveze­tő visszaugrott o peronra, és volt valami furcsa az arcán. Tass maga sem értette a dolgot. Ép­pen eléggé utálta ezt a szak­mát ahhoz, hogy bárkivel is ve­szekedjen miatta. Utoljára ak­kor fordult elő ilyesmi vele, ami­kor még repült, és megmutatta a szerelőnek azt a rozsdás ka­rabinert. A szerelő visszapofá­zott, mire Tass felvett egy paj- szert a földről, és kihajtotta a fickót a hangárból. Végül is ő húzta a rövidebbet, mert a sze­relőnek valami kapcsolata volt a parancsnokságon — egy hét múlva a vitorlázórepülőkhöz küldték Tasst, négy évig húzkod­ta a vitorlázógépeket, és ak­kor kezdett inni. Harmincéves korában leszerelték. Mire mindezt végiggondolta, az asszony jól kibőgte magát, és Tassnak volt annyi esze, hogy ne szakítsa félbe. Az a legjobb, ha bőgni tud valaki, gondolta. Az asszony elővett egy papír­zsebkendőt, gondosan megtö­rölte a szemét, és megnézte ma­gát a visszapillantó tükörben. — Az ég szerelmére, mond­jon már valamit! — szólalt meg váratlanul. — Mit mondjak? — kérdezte Tass. — A nyavalyának ül itt, hogy­ha nem mond semmit? — kiál­tott ró az asszony. Na tessék, gondolta Tass. De nem gondolt haraggal az asz- szonyra. — Menjen fel balra — mondta. A kőkerítésre sandí­tott, amely az utca túlsó olda­lán emelkedett, és amely ugyanolyan volt, mint harminc évvel ezelőtt, amikor átmásztak rajta hátul a kert felől a srá­cokkal. Egy gróf lakott a villá­ban. Hatul a kertben márvány férfiszobor állt. Tass emlékezett rá milyen éles pittyenésekkel pattogott le a kavics a szobor­ról, amikor megdobálták. öt fiatal nő járt a grófhoz. Azt be­szélték róla, hogy fotós és akt- képeket csinál a nőkről. A fiúk elhatározták, hogy betörnek hozzá, és ellopják az egészet. Egy szuroksötét este indultak el négyen, Tass ment elöl, ő volt a legbátrabb közöttük. De ami­kor a kőfalhoz érlek, amelyen mozdulatlanul lógtak a vadsző­lő indái, ő is félni kezdett. Olyan volt az egész, mintha egy kriptába lopóztak volna be, vagy olyan házba, ahol csak halottak laknak. A kert szaga is furcsa volt. Tass azt mondta a többieknek, hogy otthon hagyta a zseblámpát. Vala­mennyien tudták, hogy hazudik, de látszott a fiúkon, mennyire örülnek a dolognak, és tovább- iG is Tass maradt az, akit a legbátrabbnak tartottak. — Na, menjen már! —mor- Gull az asszonyra. Az asszony bólintott, és gázt adott. A mo­tor bőgött. Tass ösztönösen előrekapott a jobb kezével, mintha a botkormányt akarta volna elkapni —, ugyanakkor hátrcpillantott a tükörben, es látta, hogy éppen az ő helyük­re áll az a Volkswagen, amely mögöttük állt a kereszteződés­ben is. Látta a hegyek felett li­lára színeződött cumulusokat, és azt is, hogy a bal oldali ház ablakán, ahol Perlakiék laktak harminc éve, felhúzza valaki a redőnyt. Tudta, hogy az asszony túl egyenesre vette a kanyart, megfogta hát a kormánykere­ket. Még azt is látta, hogy az asszony hátranéz o visszapil- Icntó tükörben. Olyan erősen fogta a kormányt, hogy Tass nem tudta félrerántani. — Az istenit! — morogta, és már benne is voltak a kőfal­ban, a kocsi eleje összerop- pont, a szélvédő kitört, és Tass érezte az arcán, hogy eltalálja egy szilánk. A motor leállt és egy pillanatra nagy csend lett. Por szállt a kocsiban, az a rej­télyes, átkozott por, amely ilyenkor előjön valahonnan. Tass az asszony karja felé ka­pott. Érezte, hogy ott van, érez­te, hogy milyen vékony a csont­ja, és valahogy azt is tudta, hogy nem történt baja. Kicsit meghökkent, amint az asszony arcára nézett: átkozottul nyu­godtan ült ott a porban. Mi­előtt még szólhatott volna, mel­léjük kanyarodott a Volkswagen, kiugrott belőle a kék szemű fickó, feltépte az ajtót, és ki­rántotta az asszonyt a kocsi­ból. Nem kérdezett tőle sem­mit, csak rángatta jobbra-bal- ra, megnézte elöl-hátul, ahogy a műtárgyakat szokás, de úgy látszik, hogy ő se talált rajta sérülést. T ass kimászott a kocsiból és kipróbálta, hajlik-e a térde? A férfi közben be­ültette az asszonyt a Volkswa­genbe. — Hé! — mondta Tass. — Hová viszi? — Haza —; mondta a kék szemű. Az asszony az összetört Sko­dát nézte — csaknem derűs volt az arca. Tass akkor már tudta, hogy soha nem fogja megérteni azt, ami történt. Ha­bár a jegyzőkönyvbe úgyis mást kell írni, gondolta. Nézte a fér­fit, amint hátratolatott, hogy megforduljon. Szóval a férje, gondolta, és már rémlett neki,- mintha látta volna kint a gya­korlópályán, amint az asszony­ra várt egy délután. Idejöhe­tett volna előbb is, gondolta dühösen. Lukovszky László: Álomlesők Csörsz István: Elsőbbség* Csorba Győző: • • Ünnep felé A napok órák és a percek e hires és jeles időszakában már annyiszor ismétlődnek hogy joggal várhatom legyenek szinültig tele sőt csorduljanak is ki hogy ne kényszerüljek szivszorongva lesni a szűkmarkú jelent ne kényszerüljek o nehéz reggeleken kövéredő alkonyokon üres zsebekkel csinálni számadást hogy ebből is,ne újra-újra növekvő elszegényedésem hullafoltjai tűnjenek ki Feledy Gyula rajza Keresztury Dezső: Újévi hajnal Fölrebben egy csapat sirály: a hajnalhozó Napba száll, mely lassan emelkedik a lengő láthatár fölé, s bár méq párák fedik a világ már az övé. Fölhajnallanak frissen újévi gondjaink. Bár alakulna minden napfényes kívánságaink szerint! Weöres Sándor: Könyörgés Láthatatlan kör-Tzántokon keringő égi tüzek! alattatok, mint a hangya, egyetlen morzsát viszek, az is súlyos, a hozományomtól összeroskadok, bár jutna egy sugár a hatalmatokból, kör-pályás csillagok. O ismeretlen teher súlya! ti öröktől ismeritek, öröktől örökre körbe vinni nem restelitek, így forgatjátok az egész világot, bátran, könnyedén! de ércetekből egyetlen szilánk: mire megyek én?

Next

/
Thumbnails
Contents