Dunántúli Napló, 1981. január (38. évfolyam, 1-30. szám)
1981-01-25 / 24. szám
„ Beszélgetések” avagy az ész nyilvános használatának a szabadsága Ü lök egy jókora teremben, vaskos embergyűrűben. Szavak, mondatok, okfejtések érzékeny szövevénye vesz körül. Mozdulatlan székemen ülve néha rejtélyes, örvényekkel I teli ismeretlen víznek látom ezt a szövevényt, víznek, amelynek bizonytalanul messze van a túlsó partja . . Máskor meg furcsa növény- társulásokkal teli vadregényes erdőnek, amit mozdulatlanul járok be. Mindkét asz- szociáció mélyén fölsejlik a kaland torokszorongató izgalma: mi iesz, ha...? Pedig annak, ami itt zajlik, semmi köze a kalandhoz. Semmi 1<öze a romantikához, hiszen csupán beszélgetünk — a tudományról és a művészetről. Pbntosabban: magam csak figyelem és megpróbálom nyomon követni ezt a beszélgetést. Megpróbálom megfejteni, mi oz, ami valóban izgalmas ezekben a beszélgetésekben. Amikor először vettem részt a Doktor Sándor Művelődési Központ ilyen jellegű rendezvényén a pécsi Nevelők Házában, lépten-nyomon fölkaptam a fejem. Merésznek és olykor „meredeknek” tekinthető kérdések és válaszok hangzottak el. Ügy tíz évvel ezelőtt az ilyen kérdések hallatán körülnéztek egyesek, hogy megszámolják, hányán váltak sóbálvánnyá, kiknek az arca, mosolya, jó kedélye fagyott meg az elhangzottak hallatán. Rossz, régi beidegződés ez a körbepiMantós — állapítottam meg legutóbb, amikor Ancsel Éva filozófus volt jelen és a történelemről beszélt. A történelemről, amely „itt torlódik bennünk és körülöttünk", a történelemről, amit nem lehet megszüntetni, meg nem történtté tenni. Hát igen, akkor döbbenhettem rá, hogy még az ilyen kis fejmozdításoknak is, mint a „szentségtörő kérdések" hallatán való körbepillantás, történelmi rugók a mozgatói. . Mostanában vesszük észre magunkat és mostanában kezdünk leszokni ezekről a körbepillantásokról, hogy helyette megszokjuk „az ész nyilvános használatának a szabadságát" és fölismerjük az ész nyilvános használatának a kényszerét is. Mostanában kezdjük megtanulni föltenni azokat a kérdéseket, amelyek évtizedek óta bennünk feszültek, lapultak, amelyekkel nem tudtunk mit kezdeni, pedig a veszélyük így - magunkba zárva — olyan volt ránk nézve, mint a vasra a korrózió. Kialakult bennünk egy öncenzúrázó, áltekintélyre épülő áltapintat, ami harsány belső neszeket keltő figyelmeztetésként, merev sorompóként akadályozott meg bennünket az igazi kérdések föltevésétől, fosztott meg az igazi beszélgetésektől. Ez az áltapintat nem a tényleges embernek, nem a HÉTVÉGE 8. tényleges főnöknek, munkatársnak, barátnak szólt, hanem valami fiktív érzékenységnek, ami ugyanolyan történelmi háttér előtt teremtődött meg, mint annyi más rossz reflex, beidegződés. Mély igazságtartalma van annak, amit Ancsel Éva ezzel kapcsolatban úgy fogalmazott meg, hogy „elménk nyilvános használatának ott vannak bennünk is az akadályai". Bennünk, akiket per-' sze ugyancsak a múlt, a történelem, életünk adott valósághelyzetei formáltak olyanná, amilyenné végül is lettünk. Jó érzés volt ezeken a beszélgetéseken tapasztalni, hogy végre valahára kezdjük észrevenni magunkat, hogy végre talán leszokunk erről a valamennyiünknek ártalmas áltapintatról. Hogy végre kimondva és kimondatlanul is megfogalmazzuk: az ilyen áltapintat minden ízében regresszív magatartás. Gyakorlója nem meri nevén nevezni a dolgokat, mellébeszél, ködösít, eltereli a figyelmet a lényegről, zavarossá teszi az egyébként tiszta és világos értékrendeket, lehetetlenné teszi a tényleges, érdemi emberi kapcsolatokat. A valóság olyan, amilyen — tanítja a marxizmus. Attól függetlenül, hogy ezt, vagy azt gondolunk róla. A valóságot nem lehet lecsökkenteni, vagy eltúlozni — mondta a szóban forgó beszélgetés filozófusvendége, mert a valóság adott. Ennek megfelelően nekünk marxistáknak most már igazán csak egy kötelességünk lehet vele szemben, hogy „ne vegyünk föl több adósságot a csak a tudatunkban létező, nem valós tallérokra". Az a kötelességünk, hogy igenis merjünk. Merjük föltenni valós kérdéseinket, merjünk beszélgetni, gondolkodni, merjünk egymásnak egymásról véleményt mondani, merjünk tenni valamit azért, hogy a ma még esetleg izolált egyén megtalálhassa az őt valóban értékénél fogva tisztelő és értékénél fogva magába olvasztó közösségi közeget. Annak, amit most ilyen módon tanulunk, természetesen megvannak az úgynevezett „negatív velejárói”, itt- ott falsnak tetsző felhangjai is. A nyílt szó éles és kemény is lehet. A nyílt szóval sebeket is lehet adni. A nyílt szó csak akkor ér valamit, ha kölcsönösségen alapul. Ha én nyíltan beszélek valakiről, akkor azt is vállalnom kell ezzel, hogy ő is nyíltan beszél rólam. Ezen az úton járva a beszélgetés a szocialista demokrácia lendületét is megérintette. Vagy talán mindvégig arról volt szó? Több, mint valószínű . . . ültem egy jókora teremben, vaskos embergyűrűben. Szavak, mondatok, okfejtések érzékeny szövevénye vett körül. És jól éreztem magam. Bebesi Károly Vége az előadásnak — a nézőtér feltódul a színpadra HA ÉN KILENCÉVES LENNÉK... Mesejáték a Kamarában Mondják, hogy a főpróbán csupa kilencéves töltötte meg a Kamaraszínház nézőterét, szülők nélkül, kevés tanárral. S hogy a kilencévesek serege lelkesen végigkiabálta, suttogta, izgulta a darabot, majd a végén, amikor újra megindult az Élet Vize forrás és mindenki ihatott belőle, a kilencévesek serege elözönlötte a színpadot. Ugyanis, történetesen, ez a csodaforrás a színpadon találtatott. Viszont a színpadra néhány lépcső segítségével föl lehet mászni, így a csodaforrás birtokba vétele nem okozott különösebb gondot. Ha én kilencéves lennék, gondolja az ember, a felnőtt színházlátogató, és most járnék először színházban, de szép is lenne! Azt hinném, hogy az élet — beleértve a színházat is — mindig ilyen kellemes, ilyen felhőtlen és boldog játszóhely. Azt hinném, hogy a színházban mindig győz az igazság, leleplezik a ronda boszorkányt, énekelni és nevetni lehet, s az elátkozott Élet Vize újból buzogni kezd... Ámbár, néha talán igen . . . s miért is ne? Hiszen a premieren aztán, ahová felnőtteket is beengedtek, s a felnőttek megszokták, hogy ünnepélyesen ülnek a helyükön, nem beszélnek föl a színpadra, nem válaszolnak kórusban a bohóc kérdéseire (nem azért, mert bohóc, hanem egyáltalán), és az előadás végén nem veszik komolyan a meghívást az Élet Vize forrás elfoglalására — szóval, a premieren is benépesült végül a színoad, voltak, akik nem is a saját lábukon jutottak föl, mert a „mesehősök” lenyúltak értük és fölemelték őket, és konfetti is szállt a levegőben, meg víz- cseppek is. Vagyis, az a néhány felnőtt se zavarta meg az előadást, és a hangulat nyugodtan a tetőfokára hághatott, olyannyira, hogy a forrásfoglalók néhányunkat szépen le is fröcskö'tek. De senki se reklamált, a felnőttek se. Talán nekik is eszükbe jutott, hogy nem közönséges víz ez, hanem ez az Élet Vize. Ami mindenkit felvi- damit, és megold minden bajt. Lehet, hogv csak másfél órára, de az is nagy dolog. A három kecskék című mesejáték minden bizonnyal hosszú idő óta legsikeresebb előadása a Pécsi Nemzeti Színház ki- sebb-nagyobb zökkenőkkel üzemelő gyermekszínházának. A darabot Molnár Andrea állította össze magyar népmesék alapján, s nemhiába dramaturg, mert remek érzékkel tette az előadást egyrészt pergővé és izgalmassá, másrészt nagyon világos cselekményűvé, ami a tízen aluli, vagy legfeljebb éppencsakhogy tizenéves nézők esetében alapvető fontosságú. Maga a történet nem különösebben bonyolult, mondhatnánk szokványosnak is, ha a végeredmény — Szegváry Menyhért rendezői közreműködése révén is — végül nem győzne meg arról, hogy a siker számos apró momentum, ötlet és a nagyon pontos, színvonalas kivitelezés eredője lehet csak. A színpadismeret és a pontosság eredménye, hogy a tempó sosem marad el (vagy nem fut előre), a közönség mindig követni tudja (csúnya kifejezéssel: le is reagálja) a történéseket; hogy a cselekmény mindig jókor áll le, hogy teret engedjen a gyerekek reagálásának; hogy a gyereknézők bevonása se nem erőszakolt, se nem merev, ügyesen és természetesen épül be a mesébe. Valóban közönségcentrikus előadást láttunk, mintha az alkotóknak semmi se kerülte volna el a figyelmét: még a királykisasszony kezéért folyó vetélkedésben, ebben az ismert mesehelyzetben is ügyeltek olyan finom arányokra, hogy az első kérdést fejtse meg a hős, de a második találós kérdésben — omi mindent eldönt! — be tudjanak kapcsolódni a gyerekek is, a nehéznek tűnő kérdésre tudjanak válaszolni, segíteni a pásztorfiúnak (segíteni az igazságos döntést, a jó győzelmét!), és ezzel nőjön a feszültség, az aktivitásodé a jócselekedet kellemes érzése is. Az igazi színházi légkört idéző gyerekelőadás sikere persze kollektív munka eredménye. Szinte igazságtalannak .tűnik ilyenformán kiemelni bárkit is a színészek közül, akik - ez most tényleg így érződött — teljes szívvel, fölszabadulton játszottak. A premieren a három kecskévé vált hercegkisasszonyt Katona Ágnes és Raszter Ildikó mellett beugrással (Muszte Anna helyett) Unger Pálma játszotta, és jellemző módon mégis teljes összhang uralkodott játékukban. A szomorú királylány szerepében Mester Edit szép, kedves és mégis makacs volt, vagyis olyan, amilyennek lennie kellett. Az ő játékában is, és az egész darabban is, érezhető volt egy modern „plusz" a népmesék megszokott hangneméhez képest, egy kis groteszk, egy kicsivel több „érdesség", szóval az a megközelítés, ami segít a klasszikus népmeséi szituációt mondanivalóján túl stílusában is maibbá tenni. Sólyom Kati kitűnő boszorkánya mestermunka volt, ő pontosan hozta ezt a többletet, ellenszenves szerepében is. Vizi György pátosz nélküli, kedves, bohókás vándorlegényt alakított, Lukács József szófogadó robusztus boszorkányfit, kettőjük párbaja a darab egyik élvezetes jelenete volt. Sorolhatnánk a többieket is, akik szemmel látható lelkesedéssel oldották meg a feladatukat, de legalább Paál Lászlót, aki a jólelkű, de nem túl sok ésszel rendelkező király figurájában elragadóan esetlen volt, La- bancz Borbálát, aki a klasz- szikus anyaszerepben is tudott vidám perceket szerezni a nézőknek, és Bódis Irént, aki néhány mondatos szerepét is pompásan kidolgozta. Külön kell szólni a bohócról, aki valóban bohóc, Rajnai Lászlónak hívják, s aki szellemes megoldásként egyszerre szórakoztatta a színpadon ülő királyi udvart és a nézőtéren ülő gyerekeket. Legfeljebb néhány poénjét kellene mellőznie, amit inkább a felnőttek értenek vagy értékelnek. Szólnom kellene egyéb „szereplőkről” is, ezt részben már megtettem, legalábbis ami a forrást illeti . . . De van még például egy fontos „szereplő", egy habostorta, amely a klasz- szikus recept szerint el is röpül — ezúttal a főszakács arcába. Amikor az előadás végén (kissé falánk természetű) kilencéves partnerem megjegyezte, hogy „jó lett volna azért megkóstolni azt a tortát", végképp igazolva' láttam, hogy ez — igazi színház volt. Hailama E. Sólyom Kati a királynő-boszorkány szerepében
