Dunántúli Napló, 1981. január (38. évfolyam, 1-30. szám)
1981-01-25 / 24. szám
Leszkó Margit / * • Ellesett párbeszéd Alig hogy az autóbusz megindult, Török vállára egy kéz esett: — Ré'g láttam, Feri bácsi! Amint megfordult, a nagyorrú Kalikó magasodott fölé. Átült a másik székre, hogy helyet adjon neki, de mert a busz rán- dult egyet, a kovács valósággal lezuhant mellé. — Az Isten!... tett ismétel- hetetlen megjegyzést a sofőrre, aki ugyan nem hallotta meg a fülkében, de az utasok visszanéztek. — Tán nincs igazam? — tette tel nekik a kérdést, ám senki nem válaszolt rá, mire Törökhöz fordult, s szeme megakadt annak ósdi formájú táskáján. — Csak nem dolgozik megint? — nézett rá színlelt meglepetéssel. Török bólintott: — A régészekhez járok fel Jcrkabhegyre. — Vénségére csapott fel sírfosztogatónak? - viccelődött Kalikó Török fanyar mosollyal bólintott: — Úgy talicskázgatunk. — Porló csontokat, pii? — Volt már olyan is. — Aztán érdekli az magát? — Őszintén szólva, nem mindig. — Mi az istennek csinálja hát? Kevés nyugdíjat állapítottak meg, vagy az asszony zavarja? Török az útmenti erdősávban futkározó gyerekeket nézte az ablakon át: — Te megülnél a fenekeden annyi markos év után? — kérdezte, aztán társára szegezve a szemét. Kalikó könnyed mosollyal válaszolt: — Ilyesmin eddig nem törtem a fejem. Legalább van benne fantázia — dörzsölte össze újjai hegyét —. vagy csak a napi litérre való? — Tudod, hogy én nem iszom. — Nem is él akkor — nevetett a kovács —, sarokházra meg nem munkával gyűjt az ember. — Arról én ígyis lekéstem — legyintett Török, próbálta másra terelni a szót —, azt mondd meg, te hogyan élsz? Úgy nézel ki, mint valami téesz-elnök. — Fele annyi súllyal —emelte fel az újját Kalikó. — Annál könnyebb. Mi újság van odalent? „Nem vagyok büdös?” „Nem, dehogy." Kórházszaga van. Amikor megcsókoltam az arcát, hajának fertőtlenítő szaga, bőrének egyenszappan íze volt. Egyik vezérlő eszméjének megfelelően az intézményében a társadalom az emberek egyenlővé tételéhez mindenkit a saját szagától foszt meg, és - mindennemű megkülönböztetés nélkül — mindenkit átitat a maga hatásos és főleg olcsó klórszármazékainak illatával. „Olyan büdösnek érzem magam.” Kezei vékonyabbak és csontosabbak lettek. Három nappal ezelőtt ugyanilyen mímelt nyugalommal fogtam párás tenyerembe az ő száraz, kórházmeleg kezét, és azok a kezek még ismerősek voltak. A kézfejen levő apró anyajegyek májfolttá élősködtek. Az elapadt párnácskák gödreiben kitapinthatóak az erek,’ mint megannyi göcsörtös, kék ceruzabél. Bőre felpuhult, az inak megereszkedtek, erőtlen, védtelen kezek, úgy roppanthatnám össze őket, mint egy tojásból most kikelt csibét. Tudtam, mindent tudtam előre, megmondták, utánanéztem könyvben, de csak most érzem meg, talán pórusainkon át, mi is történt vele valójában’ az elmúlt negyvennyolc óra alatt. Megszívom az orrom: önkénytelen, felelősségem elől gyermekbetegségbe való visszahátrálá- som mozdulata ez, biggyesztés- re> méltóan butácska. Kitanult tudatommal, kulturált önfegyelmemmel a megmásíthatatlan történésekhez képest olyan érzékeken maradtam, mint egy múzeumi rinoceroszbőr. Ordítoznom kellett volna, végig- * A Központi Sajtószolgálat 1980. évi novellapályázatán dijat nyert alkotás. — Jó helyen tudakozódik — böffent vidáman a kovács —, két hete már nem láttam a munkahelyemet. — Szabadságon vagy tán? A kovács kitárta tenyerét: — Másra tartogatom én azt! — s közelebb hajolva megsúgta: — A Balaton mellett üdülök. — SZTK-beutalóval? — Én kilincselnék beutalóért? Lehet azt másképpen is. Török fáradt volt, semmi kedve a faggatózóshoz, mondja Kalikó magától is, ha úgy tetszik neki. Azt valóban nem kellett bíztatni, közelebb hajolt Törökhöz és megfúrta újjával a saját homlokát: — Az embert megtalálja a szerencse, ha egy kis gógyija van hozzá. — Neked az mindig volt — ismerte el Török A kovács felfuvalkodott: — Az ember úgy él jól, —■ de azért csendesebben folytatta: — Teszem fel odajön hozzám Gyula, a helyettes művezető; mondjak neki embert, aki jól bánik rézzel. — Hát valamiképpen szakmám nekem is üvölteni a hosszú, az iszonyo- dásig fehér folyosón, hogy ezt én nem engedem, ezt nem fogják megtenni, dulakodnom kellett volna a műtőssel. Ha most belépne az orvos, megütném. A kézfej közepén bizonyságként stigma: sárguló szélű vér- aláfutás, a transzfúzió nyoma. Nagyujjam begyével alig érintve csigavonallal karikázom, gyógyítok ráolvasással, közben a szemeit figyelem, lopva, be- párásodtak-e a fájdalomcsillapítóktól, értelmének reppenő pillantásait, mint szükségtelent, szilánkokká törték-e a vegyszerek? Nem . . . Tiszták, nyugodtak, úgy rémlik, mosolygósak. Megint ez az átkozott zavar: mit kezdhetek én, az ügye- fógyptt rinoceroszbőr ezzel a csak beavatottak, bizonyságtevők teherbírására méretezett mosollyal? Izzadok. Arcomon torz viszont mosoly. Együttérző és optimista, ahogy ilyenkor dukál: viszolyogtató köcsögtörpéje vagyok önmagomnak. „A palackon rajta volt a donor neve. Antoni Istvánnak hívják.” Elkábítva, agyonérzéstelenítve, egyetlen villanásnyi tiszta pillanat: megnézi és megjegyzi a donor nevét. Másfél napi semmiben-lét után is emlékszik rá. Életének ebben a pillanatában számára a leg— mondom —, akkor hát menjek fel, megmondta kinek az irodájába, és hivatkozzak rá. — Gondolom, nem egy mozdony kijavításáról volt szó? — Nyert! Az illető villát építtetett a Balaton mellett, annak tornyát akarta bevonatni rézzel. — Ki az a bolond, aki tornyot rakat még? — ámuldozott Török. — Ez rakatott. De tudja, mi az manapság: vörösréz? Ha mégis megszerezte, pofásnak akarja látni is. — Körülményes munka lehet . .. — Egy okkal több, hogy jóidéig eltartson — vágott a szavába nevetve Kalikó. — Tudja, sok mindent csináltam már az életben, de én ilyen úr még nem voltam! Engem ott hétfőtől— péntekig nem abajgat a kutya sem — folytatta bőbeszédűen —, korán kelek, verem is, amíg a kedvem tartja, de ha kezd rámolvadni, félreteszem a szerszámot és bele a vízbe! Délután már csak a Balaton, a sör, miegymás —forgatta jelentősen a kezét —, mert élet az van ott, fontosabb ember az ismeretlen Antoni István volt. „Mosta- nától legalább férfivér is folyik az ereidben.” Egy szájszögi rándulás: szellemeskedésem tu- domásulvéve. Tudja, hogy jobban szerettem volna, ha az én nevemet olvashatja azon a palackon. Még azon a palackon is. Tudja, hogy a zsarnoki hajlandóságú kicsiny köcsögtörpe szellemeskedett. Hogy a legközelebbi ellene indított koncepciós peremben a köcsögtörpe ügyész vádpontként fogja felolvasni:’ ........még a vér em is méreg neked.” „Majd kinyomozzuk” mondom, „és írunk neki egy szép köszönőlevelet." Két, egymással szembe fordított széken ülünk, a társalgóban. A széles ablakon túl hatalmas nyárfa csúcshajtásai, felette az áprilisi ég szélsöpörte délutánkékje. Egy friss levél önfeledten hintázik nyelecské- jén. Bólint. Az ablakon túli fény az ő arcába esik, én az árnyékba burkolódzhatok legalább. „Féltem az altatástól . . . nem akartam tárgy lenni . . . munkadarab, amin csak úgy matatnak . . . akartam mondani, hogy ne altassanak el, kr fogom bírni, egyetlen nyögés se, becsületszavamra .. . beszélgetőé még milyen! És minden csak a javából. — Hogy győzöd azt zsebbel? — kérdezte Török. A kovács öntelten mosolygott: — Nincs az a réz kicentizve, Feri bácsi! . .. — Csak nem azt akarod mondani? ... — húzta össze a szemét gyanakodva Török. —• De éppen azt. Gondolja, az, aki szerezte maga izzadt érte? így legalább nem vagyok sóher, ha valakinek adni akarok, nem kell kiszámolnom a forintot. És még szerezhetnék, ha kedvem volna — húzta ki magát kevélyen —, mert az ott úgy megy.. . Török megrágta gondolatait. — És mit szól hozzá az asz- szony? — kérdezte egy idő múlva, — Vagy a „miegymás”-t nem móndod el neki? Kalikó arcán árnyék suhant át: — Mit szólhatna? Megvan mindene, velem gondja, legfeljebb, ha váltóért jövök. Elszámoláskor sem rövidül, minden műszak a nevemen1 hiánytalanul. — Az meg hogyan? — akadt fenn a szaván Török. Kalikó megrántotta a vállát: — Nem én vezetem a műszak-naplót, az ő dolguk. — Dehát a többiek? — Azok közt nyilván akad hő- börgő. — Merthogy igazuk volna — szegezte le Török. — Hát aztán? — pattant fel nyersen Kalikó. — Pont az én apróságaim szúrnak szemet? Kérjék számon az el mis-má- solt bérházat, meg amit csak úgy kapásból sorolhatnék. Minden a mienk, nem? — karolt egy mozdulattal maga felé —, miért éppen én maradnék ki a buliból? — Maga, persze mindig nehezen igazodott a dolgokhoz — mondta kis szünet után, s felállt, hogy megnyomja a leszál- lást-jelző qombját, majd visz- szahajolt Törökhöz: — Mondja meg őszintén, hát bűnös vagyok én? Mert gondolkozzunk csak. .. Szemöldökét magasra húzva igazította nadrágszíja alá az inge alját, aztán egy kurtát visz- szaintve még lelépett a kinyíló ajtón. ni fogunk közben, de már nem mozdult a nyelvem . . . nem . . .” A nyárfalevél fáradhatatlan, a majd elhulló zöld lubickol az örökkévaló kékben. „Akartam beszélni . .." Most idősebb nálam. Álmaimból is jól ismert vonások egy kemény, megsüppedt arcon. Sosem látott test- vérnéném megtalálásának pillanata ez. „Mennyi van benned anyámból, Úristen!”, de ezt nem lehet elmondani. Semmit nem lehet elmondani. Fogynak a pillanatok. Barna, a kórházi bevonulásra vett köntösét bal kézzel ösz- szefogja elöl, nem a melle magasságában, ahogy otthon a jó öreg frottírt szokta kinyargalva reggel a fürdőszobából, hanem kissé lejjebb, öklét biztosításul a hasához szorítva. Jobb keze befelé fordított tenyérrel a falon. Nem támaszkodik rá, csak érezni akarja, mint a vakok. „Ugye jól tartom magam?" „Nagyszerűen. Bátor és hős Malacka vagy." Egyenes derékkal lép, de aprókat, óvatosan, térdből rugózva. Hazudik és csal. A társalgóból a szobájába vezető úton, végig. Minek ez a bátorság, minek ez a hősiesség, óh nagyszerű Malacka? Mosolyog. Csak el ne essen. „Pénteken behozod a kisfiút?" „Be.” „Péntekre már nem fog megijedni tőlem.” „Már most sem ijedt volna meg.” „Csak tíz percre." „Behozom." Eqy kövér vízcsepp pattan szét a lábam előtt az aszfalton. Csodálkozva nézek az égre. Egy negyedik emeleti ablakot bevág a szél, üvegcserepek potyognak a párkányokról. Alig érek az aluljáróhoz, vadul zuhogni kezd. Néhány szem jég is pattog a gumibevonatú lépcsőkön. Marosi Gyula Április* Arató Károly M egítélni El kell hagynom egyszer magamat, hátat fordítani annak, akit eddig nevemen neveztek s nekiindulni bátran a karjaimat tördelő szeleknek. El kell hagynom hajdani másom, aki bánkódni fog s motyogni halkan: „Emlékét, e halványan rezgő lámpát, utcám avagy ágyam fölé akasszam?" Búcsút sem intek majd neki, mert önző vagyok, mint a többiek s csonkig élt éveimnél . az eljövök fájdalma szebb. Elhátrálok egyszer magamtól hogy unt méreteimtől távol megítéljem: tájaimon a tűz kialudt-e vagy még világot? Ki kell nyomoznom végre, hogy lent a bikafejű hegy tövébe, az a pirostetős ház káprázot vagy tényleg az enyém-e? S én vagyok-e ama fura alak, ki négy fala közt úgy vár az újjászületésre, hogy minden éjjel elszáll, belefogódzva a kéményen kiröppenő szivébe. Kisvárosom idézése Március vége volt — hentesek, péklegények lókolbászt, perecet kínáltak mekegő nénikéknek. A sarki órán, mint régi malomban, a mutatókkal bőgve szürke kis szamarak nyomtattak körbe-körbe. Szalmaszálból egy kisfiú bárányfelhők helyett millió szappanbuborékkal fújta be az eget. Lépcsőkön mentem fölfelé idegen utcán, elhagyottan - szőlőfürt-mellű asszonyok incselegtek az ablakokban. Végig a városon hazáig fejem fölött fehéren szélfútta mosolyuk lengett egy szárító-kötélen. Koffán Károly: Visszaemlékezés Galambos Gábor Ezek ezek köbezárt pillanatok rikoltó örömök ölelések helyett: egy félszeg —Szevasz! ezek erőtlen mosolyok porlepte szerelem-tervek halódó csillagok ezek holdkóros csavargások neonba öltözött sugárutak hirdetései közt ezek kirakatlábú-pózok a nem-fáj-nézd-nevetek görcsei gyűlölöm ezt ezek elvetélt vágyak megnemélt szivárvány-életek felejtheted ezek felszólító levelek adósságok „nem nyert" szövegű sorsjegyek ezek lassan ölö mérgek a fájdalom esztergált rácsai tompa kések ezek kozmikus cellák elválasztó üstökös-idők szeretők között
