Dunántúli Napló, 1981. január (38. évfolyam, 1-30. szám)
1981-01-18 / 17. szám
„Édes élet”rokokó módra, avagy: A szerelmespárok és a filozófus (Marczis Demeter, Réti Csaba, Benei Katalin, Szabadits Judit, Nagy Gábor) Nagy sikerű Mozart-operabemutató Pécsett Átütő sikerrel, kimagasló színvonalon állította színpadra a Pécsi Nemzeti Színház operatársulata Mozart Cosi fan tutte című vígoperáját. Az összehasonlítás bármilyen szándéka nélkül: az utóbbi tíz évet alapul véve kétségtelenül voltak nagy sikerű, élvezetes és művészileg tökéletesen kimunkált bemutatók, olyanok is, amelyek témában, rendezésben, hangvételben vagy a táncjátékos elemek alkalmazásában újat kerestek vagy adtak. Olyanra viszont egyszerűen nem emlékszem, ahol a mű kiválasztása, a koncepció, a zenekari, az énekes-színészi teljesítmény és a látványelemek ilyen természetes egységben tárultak volna fel. Nyilván ez indukálta azt a spontán vastapsot, ami már az I. felvonás után fölcsattant - s amire pécsi operabemutatón emberemlékezet óta nem volt példa. A közönség tapsa persze nem abszolút értékmérő. Itt viszont az igazi operaélményre (régóta) kiéhezett publikum köszönetéről van szó. Mindennek a premieren lehettem részese. Kritikai gondolataimat az első előadás aiapján szeretném megfogalmazni. * A mű keletkezéséről, tartalmáról bőséges információanyagot közöl a műsorfüzet is. Már a cím is sejteti az enyhén ironikus gondolatot, amiért az opera egyáltalán megszületett: Mind ezt csinálják („Cosi lan tutié . . .") — mármint az asz- szonyok, lányok — jobb és böl- csebb hát derűsen fölfogni a dolgokat. A pikáns téma jókedvű gunyoros vígoperai muzsikára ihlette Mozartot, ami a kor ízlése és zenés színházi alapnyelve szerint olasz környezetben és személyekkel játszódik. Két tiszt, Giulielmo és Ferrando (akik kedvesükért tűzbe tennék a kezüket), fogadnak az idősebb Don Al- fonsóval (aki a „minden nő megkapható” filozófiáját hirdeti), és álruhában kölcsönösen elcsábítják egymás menyasszonyát. Majd a filozófus tanácsára jó képet vágnak a történtekhez. Az utókori prüdé- ria hosszú ideig képtelen volt elfogadni a „botrányosan silány, alpári, frivol, erkölcstelen stb.” szövegkönyvre írt csodálatosan szép muzsikát, sőt épp ezt: a remekmű-zenét nem tudta megbocsátani a zenés színpadi gondolkodás első nagy megújítójának. A darabot vagy szalonképessé .gyúrták" vagy nem játszották, mint pl. Magyarországon: 1797-es (német) bemutatója után csak HÉTVÉGE 8. 1920-ban mutatta be az Operaház magyarul. Repertoárdarabbá pedig csak 1945 után vált a „Cosi". Utóbb mind- gycikrabban újítják föl szerte a világban, s a hazai operaszínpadokon is: a pécsi éppen ‘a negyedik bemutató az utóbbi Károm évben. Nyilván nem véletlenül, nyilván a rendezők is találnak benne mind több felfedezni valót korunk színeiből, hangulataiból vagy éppen az emberi kapcsolatok egyre szövevényesebb világból. Emellett szól kitűnő tanulmányában a Mozart-operák neves esztétája, Hughes Spike is, aki szerint — noha a szerelmesek (a pécsi előadásban is) „visszarendeződtek” egymás mellé —: „Sohasem tudjuk meg, hogyan is állnak végül párba, mert a megbékélés pillanatától csak párokban énekelnek, ám az individuumok közötti kapcsolatnak nyoma sincs...; s ha belegondolunk, a Cosi fan tutte legvalószínűbb megoldása — vagyis a hózastársak kölcsönös cseréje — még a mi erkölcsileg felvilágosodott korunkban sem teljesen ismeretlen ..." Ezt erősíti az a nézet is. miszerint az opera fölfedezője, a modern mai kor azért kedveli a Cosi-1, mert atmoszférájában a maga dolce vitájának egyfelől naiv, másfelől nagyon is sokat tudó előképét sejti benne ... * Mindez okkal eszünkbe juthat a nagyszerű pécsi előadás jeleneteit nézve, s hallgatva ezt a kaleidoszkópszerűen csillogó, lebilincselő muzsikát. Breitner Tamás vezénylése hiteles mozarti légkört teremt. Ebben az együttes zenekari hangzása rugalmas, hajlékony, azaz minden zenei gondolatra — a szituációktól függően, — érzékeny. Egészében véve ragyogóan illeszkedik az előadás derűs, könnyed szellemiségéhez. S miközben a mozarti hangszerelés, a mozarti zenekari nyelv finomságaiban egy-egy hangszer (oboa, fagott, fuvola stb.) vagy hangszercsoport érzékletes káden- ciákkal idézi a zenei dramaturgiai funkciót (széles kacagás, gunyoros nevetés, düh, zavar stb.), a gazdagon áradó muzsika felsugárzik a színpadra, ahol egybekapcsolódik a mo zarti szellemet sajátos módon tükröző pezsgő, eleven világ megjelenítésének folyamatával. Breitner és Eck Imre találkozása a döntő ebben. Egymás gondolatait találják ki, amire a szereplők olyan intellektussal és muzikalitással éreznek rá, mintha az egészet ott és most találnák ki előttünk. Eck operarendezéseiben nem ritka a tánc, mint gondolathordozó elem alkalmazása. Színpadképében (a díszleteket és jelmezeket is ő tervezte) egy-egy emelvény, antik bútordarab, a körfüggöny mentén az égő kandeláberek félköre nagyon szép, artisztikus hatást kelt, s ebben a csupán fényekkel és színekkel árnyalt színpadképben pereg előttünk a lemeztelenített cselekmény. S milyen jól pereg!, hiszen az elő:rt helyszínek (kávéház, kert, szalon stb.) kiiktatásával eleve „svungot” kap a történés — nincsenek kényszerű pauzák. Az öt táncos gyakori jelenléte pedig kiiktatja a Cos/'-rende- zők örök dilemmáját az áriák, duettek, terzettek stb. hosszú, statikus állóképpé merevedését. A táncosok mozgása a mozcrti zene groteszk, naro- disztikus elemeit és finom erő tikóját hangsúlyozva kiemeli a szereplők pillanatnyi lelkiállapotát. Vagy éppen ellenpontozza a fölcsendülő szövegrészeket, helyzeteket, külsőségeket. Vagy a gondolatok rejtett világát fejezi ki. A két tiszt megrendezett búcsúja pillanatában — hogy példát is említsek — a társasági konvenciók szerint illendően arcon puszilja kedvesét. A táncosok pajzán mimikája és pantomimikus gesztusai páráiéi módon azt jelzik — amit közben a szereplők gondolnak, ti. —, hogy c nők formás-gömbölyű melle inkább simogatásra termett, mint epekedő pillantásokra . .. Mindez az énekkel-zenével együtt adja meg már a nyitányban az előadás alaphangját derűs, mozarti stílusát. S még egyet a rendezés erényei közül: Mozart ezt az egész frivol játékot élvezte, kedvét lelte benne, minden taktusából ez sugárzik. De átélte a színpadi személyek tragikus pillanatai^ is. Ettől válik nagyon is emberivé ez a mű. Parodizál a mű egészében, persziflál emberi magatartásformákat, de a kínos pillanatokban nem nevet rajtuk. A férfiak felsülése, a két hölgy leleplezése önmagában véve komikus szituáció, ám a szenvedő alanyok szempontjából — tragikum. Ezt színészvezetésében a rendező Eck Imre jól érzékelteti. * A magas színvonalú énekesprodukciókkal egyenrangú színészi teljesítmények részesei lehetünk. S nemcsak Marczis Demeternél, akinek ezt a képességét régóta ismerjük. Don Alfonsója bölcs, magabiztos rezonőr, tele sok természetesen áradó ironikus humorral. Valóságos játékmestere a pikáns történetnek, miközben sokszor megcsodált hangjának változatlan fényében, színeiben gyönyörködhetünk. Szabadits Judit szép, tiszta szopránja kitűnően érvényesül egy lélektanilag is remekül árnyalt nőalak (Fiordiligi) megformálásában. Benei Katalin, a másik szoprán zeneileg azt a kiérlelt produkciót nyújtja, amit a Pillangókisasszony Szuzuki- jában ígért az elmúlt évadban. Magabiztos, könnyed és nagyon szép hang. Alkatilag a fiatalabb nővérben több a hajlandóság a játékra, a flörtre; Benei sugárzó nőiességgel, kedvesen, bájosan formálja meg Dorabellát. Nagy Gábor ugyancsak tavaly mutatkozott be egy egészen más karakterű szerepben. Hajlékony, telt baritonja a vigoperai szerepkörben is remekül illeszkedik valamennyi szituációhoz; s természetes humorérzékkel rajzolja meg Giulielmo alakjának minden árnyalatát, Réti Csaba (Ferrando) vendégszereplése ezúttal is nagy élmény. Gyönyörű tenorja a játékos humor iránt kivételes érzékével ötvöződik. Ágoston Edit (Posina) szopránja kellemesen simul bele a vidánv hangvételű mozarti játék együttes színpadi atmoszférájába. Ennek a megteremtésében fomos szerephez jutnak a groteszk hangvételű koreográfia (Eck Imre tervezte) jelenései: Bretus Mária, Uhrik Dóra, Hetényi János, Kuli Ferenc és Kovács Zsuzsa, a Pécsi Balett szólistái kitűnő előadásában. A kórus a rendezői elgondolás szerint, mint jelmezes ház-népe Witterte Gábor karigazigató irányításával asszisztált a játékhoz, az előadás egészéhez méltó színvonalon. Wallinger Endre Pákolitz István * kisregényei Jegyzetek a Bögrésdiákok margójára Tiz-egynéhány verseskötet, sőt a válogatott versek gyűjteménye után meglepetésre prózakötettel jelentkezett Pákolitz István. Két kisregénye, a Confiteor és a címadó Bögrésdiákok, az író paksi és kalocsai diákéveit idézik; utóbbinak az alcíme is utal a műfajra: Kamaszkori naplóm széljegyzetei. A kötet a Móra Könyvkiadó Kozmoszsorozatában jelent meg, a sorozat céljának megfelelően főképp a serdültebb fiatalok épülésére és okulására. Bíz-- vást állíthatjuk azonban, hogy a könyv minden korosztály számára felettébb tanulságos és szórakoztató. A tanító, nevelő szándékot Pákolitz nem is igyekszik palástolni. Mindkét kisregényt tanári emlékeiből merített bevezető indítja, a Bögrés- diákokat még záró tanulsággal is megtoldja. Mégsem érezzük egyiket sem lapos „pedagogizálásnak", mivel ugyanarra a jobbító indulatra ismerünk, amely Pákolitz egész költészetének hiteles etikai alapja. Eredetét tekintve a Bögrésdiákok és Pákolitz költészete egyáltalán nem külön világ. A felnőtt olvasó, pontosabban Pákolitz költészetének ismerője a kisregényekben számos olyan motívumot talál, amely költészetét is végigkíséri. Alighanem igaz a közhely: amit az ember tíztizenöt éves korában átélt, tapasztalt, meghatározó erővel alakítja, árnyalja későbbi gondolkodását, világszemléletét, az író számára pedig kiváltképp kimeríthetetlen forrás, fontos tapasztalatok tárháza, újra és újra mozgósítható tartalék. Szerkezeti szempontból a két kisregény szorosan egymáshoz kapcsolódik. A Confiteor a tízéves paksi kisdiák „életgyónása” a nagy sorsforduló előtt, amikor is- beiratkozik a kalocsai gimnáziumba. A Bögrésdiákok pedig folytatás, a gimnáziumi évek összefoglalása. A két kisregény ugyanakkor sok szempontból különbözik is egymástól. A Confiteor zártabb szerkezetű vallomás-forma, laza, asszociatív időkezeléssel, a Bögrésdiákok időrendbe szedett naplófeljegy- zés-imitáció, kombinálva a tárgykörök szerinti fejezettagolással. * A kettő közül a Confiteor a sikerültebb. A maga nemében miniatűr remekmű. Az elbeszélés fiktív ideje az a 'röpke óra, amíg a kisfiú, huszonegyedikként a sorban, elvégezheti a gyónást. A kisregény a gyónásra készülés belső monológja: ,,átóleettig össze kell szedni minden bűnt, amit kiskoromtól elkövettem, tehát nemcsak azt, amit az utolsó gyónástól fogva vétkeztem, hanem amióta élek, minden elkövetett bűnömet újra be kel| vallanom, az nem számít, hogy már egyszer meggyóntam, újra meg kell gyónni töredelmesen, mert ez életgyónás, mivelhogy új életet kezdek; legalábbis így mondta a Knippl főtisztelendő úr: Életgyónást kell végezned, mert maga a jó Isten hív téged a jezsuita atyák gimnáziumába, mégpediglen azért, hogy pap legyél . . .” A kisfiú számot vet hát életével, átvillan emlékezetében egész múltja, persze nem időrendben, hanem az emlékezés asszociatív törvényei szerint. A főbűnökre kellene összpontosítani - ezeket egy mnemotechnikai műfogással jól meg is jegyezte a kezdőbetűkből alakított KE-FÖ-B-I- TO-HA-RE ismételgetésével —, a figyelem azonban mindig elkalandozik: „ .. . nekem életgyónást kell végeznem, csak örökké máson jár az eszgm, hiába mondogatom únos-untalan: Keföbitohare, Keföbitohare — mindenféle dolog kavarog az agyamban, csak éppen az nem jut eszembe, ami kellene, pedig semmit se akarnék kifelejteni, ami igazán bűn, akár halálos, akár bocsánatos, főbűn vagy kisbűn.” Ezekből az elkalandozásokból áll össze — persze egyáltalán nem „véletlenül", hanem remekül megszerkesztve — nemcsak Pákolitz István gyermekkora, a közvetlen személyes élmények sokasága, a család, hanem egy kisváros képe a húszas, harmincas évek fordulóján, sajátos „alulnézetből”, a kisdiák szemszögéből. Ettől persze lehetne még szürke vagy szokványos-unalmas is a kisregény. Hiszen a 10 éveskisfiú valójában egyáltalán nem démoni alkat, aki főbenjáró bűnöket tár fel vallomásálban, és a 2 világháború közti Paks sem állt a világtörténelem középpontjában, A regény nagysága és nagy- szerűsége azonban éppen a kisszerűséq ragyogó humorral, iróniával és öniróniával megrajzolt képe, az akkori ország kisszerűségének miniatűrje, s egyben a „kisemberek” megtartó tisztességének, máig sugárzó tisztaságának mintája. Gyökere mindan- annak, amiből Pákolitz István és a Pákolitz Istvánok felnövekedtek. A Bögrésdiákok talán kevésbé virtuóz szerkesztésű, írói leleményei is szerényebbek, mondandója azonban súlyosabb, többet érzékelünk a kamaszkor Sturm und Drangjából, s képet kapunk a költői pálya kialakulásának közvetlen előzményeiből, az első regénypróbálgatásokról. A környezet, a társadalmi viszonyok, a rétegezettség rajza is élesebbé válik. Megjelennek az élet nagy kérdései, a barátság, a szerelem és a halál első lélekrázó élményéi. A legfontosabb azonban itt is az etikai alap, a szigorú és pontos kötelességteljesí- tés eszménye és gyötrelmes gyakorlata. A „tanulság” látszólag igen egyszerű: „»Meg kő tenni a dógot« — ahogy apám mondta. És nem ímmel-ámmal, de ügybuzgón" — összegzi a mának, a a mai fiataloknak, szóló intelmeit az író. Az emberhez méltó tisztesség, hit és akarat kiteljesítését hirdeti Pákolitz István a regényeiben is csakúgy, mint költészetében. Testvér a kettő és mindük mögött az író személyisége a fedezet. Költészete és prózája természetesen egylényegű és egymásra sugárzik. Ezért is forgathatják szívesen a Bögrésdiákok prózáját a fiatalokon kívül is mind-valahá- nyan — akik eddig Pákolitz István költészetét szívükbe zárták. Szedeikényí Ervin
