Dunántúli Napló, 1981. január (38. évfolyam, 1-30. szám)
1981-01-18 / 17. szám
A képeken felülről lefelé: Szijártó Kálmán: Átváltozások (1979)., Kismányoki Károly: A szög (1976)., Pinczehelyi Sándor: Hommá- ge á. christo (1974)., Ficzek Ferenc: Konyhaszék (1975—78)., Halász Károly: Modulált tv (1973). A hetvenes evekkel együtt tűnik a múltba A Pécsi Műhely 1970—1980 Tíz év munkái a Pécsi Galériában A kiállítási katalógus előszavában írja Lantos Ferenc — a mester és pályatárs: „Ficzek Ferenc téri meditációi, Halász Károly következetessége és érzékeny nyitottsága, Kismányo- ky konok célratörése, Pinczehelyi minden új iránti gyors reagálása és Szijártó Kálmán intellektuális töprengései bizonyítják, hogy ők ma azok közé a kevesek közé tartoznak. akik miatt érdemes Pécs képzőművészetére figyelni.” De sokféle invokációval indíthatnánk a Pécsi Műhely mostani összefoglaló kiállításának méltatását. Tíz év annyiféle vonatkozási pontot, viszonyítási felületet és értékelési normát kristályosított ki, hogy bármely szegletből elindulva is hosszasan értekezhetnénk róla. A két évszám közötti időtartam zárt szakaszként való fel- tételezése sem kell, hogy nek- rologikus hangulatot keltsen. A művészcsoport érezhetően csak történetének közös szakaszát fejezte be. Az újat keresés azonossága és a csoport önvédelmi funkciói ma már nem szükségszerűen egy ilyen műhelyben találnak egymásra. Sejthetően az egyéni utak, saját pályakép megteremtésének harcai következnek. A további kritikai mérlegelés ezentúl a senkivel nem összetéveszthető alkotói arcéi vizsgálatával kell, hogy beérje. Mégsem valószínű, hogy az elmúlt tíz esztendő / ne derengjen elő alkalmanként, ha róluk lesz szó. Most azonban az összegzés erélyéről, a kollektív önfelmérés értékeiről kell szólnunk. Ezek az értékek — jól tudjuk — - műalkotások mennyiségével, a művészek mindennapi életben való jelenlétévei szinte csak szubkulturális közegben keltenek elismerést. Egy-egy sikerük azonban mégis meglepően széles körű közönségvisszhangot váltott ki. De újra és újra eligazító mondatokat kell keresni, hiszen a kiállítás látogatójának is újra meg újra meg keli birkóznia látási és gondolkodói beidegződésével, le kell gyűrnie ízlését és bizonyára kapcsolatokat kell keresnie az elmúlt tíz év egy-két párhuzamos jelenségével. El kell igazodni egy olyan kiállítási anyagban, amit sokan már jelentősnek találtak, „melyben a hetvenes évek hazai és nemzetközi fejlődésének szinte minden mozzanata megtalálható". És valóban. A környezet esztétikai korróziója ellen — ha terv formában is — de küzdöttek. Kapcsolatot teremtettek építészekkel, zománcgyárral. Dolgoztak alagútkemence mellett, hogy egy iskola, egy nevelőotthon zománc falburkolatot kapjon. Az egyszerű, szabad, konvenciómentes művészi cselekvés formáit keresték, egyszerre vetették fel az önkifejezés-megmutatás dramatikus esélyeit és az ipari technológia művészeti lehetőségeit. A tudatosság, mellyel a helyi Bauhaus tradíció nyomába szegődtek, náluk őszintén párosult világnézeti profiljaik megtisztításával. Készítettek plakátot május 1-re, és gyakorlatuk kísérleti terepén, a művészetben kívánták a maguk forradalmát megvívni. A fő ellenség a konzervatív beidegződés, aminek elfogadásá- vül a személyiség fejlődésének stagnálását, az új helyzetekbe való beilleszkedés lehetetlenségét és a statikus biztonság- keresgst alkotói princípiumként jelölték volna meg. Mármost ilyet egyértelműen, laboratóriumi alakzatokban vállalni alig lehet. Ezért valamilyen finom tudathasadás nyomai is szétszóródtak az elmúlt tíz évben. Tudom, kicsit „slampos" az egyfelől-másfelől dialektikájával érvelni, mégis... A nagy nevek, mély változások előér- zete a valóságba való fejesugrás híveivé tette őket. Ugyanakkor taszították őket ennek a valóságnak viszonylag hasznos elsajátítására eddig elégségesnek mutatkozó módszerek, á tételesség és a normák, a modorok, a helyi művészet erőinek diszkrét elutasítása és a hivatalos sikerképtelenség. Az önvédelmi feladatok túlsúlya nemcsak káros támadásokat, hanem hasznos kritikákat és párbeszédeket is semlegesített. A „magunk megmutatása" egy vidéki könyvtárban, vagy egy pesti egyetemi kollégiumban nem hozhatta ugyan az arisztokratizmus bélyegét, de a kritika odafigyelését sem. A „művészeti külvilággal" való meg- mérkőzés lehetőségét az ama- lőrpozícióba folyvást visszaszoruló csapat rendre elvesztette. Saját történetét leírva, esztétikáját tárgyakba sűrítve ez a kiállítás — így mondják más kritikusok — „kicsiben és módosult alakban", „kis avant- garde-ként” hangsúlyozza, hogy a Pécsi Műhely „nyelvhegyen levő" rátclólásaival a műkedvelő művészeti mozgalomban hozhatott leginkább sikereket. A kritikai megközelítések zöme ekként értékelte. A profi pozícióharc, a megrendelések és a vásárlások szele nem érte őket igazán, amatőr önvédelmi státuszukra érzékenyén vigyáztak. „Azok a Hatolok, akik nem a megszokott módon közeledtek a képző- . művészethez, ki voltak zárva a szakmai körökből" — irta Lantos. A szakkör és a művelődési ház rendszeres támogatása, a mester jelenléte hosszú ideig eligazítást, védelmet jelenteit. De a profi értelemben vett következetes munka vagy a nagy autodidaktákra jellemző eltökéltség és erőfeszítés, a néha csak hobby szinten elemzett művészeti probléma különbségei természetes értékkülönbségeket tesznek láthatóvá. A nagy elhatározás, erőfeszítés hiányai, valamint a stílust, a saját igazság erejét mennyiséggel alig alátámasztó kevés munka, kiállítható mű ma még nem sejtet filozófiai értékű, etikai értelemben vett végleges megoldást. Mire gondolok? Bódy Gábor filmje, a Psyché bizonyos értelemben elhalványította a Pécsi Műhely problémáit, rendkívüli intenzitással adott életet a „land-, koncept-, environment-, performance-art” fogásainak, melyek a Pécsi Műhely esetében kísérleti jellegű műfajmeghonosító próbálkozások voltak. A Műhely ezeket ösztönösen közelítette meg a hetvenes évek elején. De Bódy összegzése és a művészettörténet összegzése is átnyúl a Pécsi Műhely feje felett azokhoz a forrásokhoz, nevekhez, arspoétikákhoz, melyekből a Műhely maga is merített. Mégsem szabad azt mondanunk, hogy helyi jelentőségű a munka, melyet e csoportban elvégeztek. Szálláscsiná- lóivá váltak egy sor eszmének, ha kicsit szélesre húzott időtartam-skálán, de végül is' egyéni jövőjük alapjait teremtették meg a Pécsi Műhely tagjai. E tíz év alatt végezték el „egyetemeiket" és váltak egyéni arccal rendelkező autonóm közlések letéteményesévé. Bizonyos, hogy ők is értelmes és humánus célképzetekkel gondoltak a művészeti kommunikáció forrásainak és formáinak különbségek árán való gazdagítására, a „csináld magad esztétikára” vagy „szegény művészetre”.* Bizonyos, hogy eredeti módon ismerték el és hitelesítették munkájukban a mindennapiság és esetlegesség jogait. Bizonyos az is, hogy egy hierarchikus értékektől megszabadított ' kultúra sejtésével, egy értékekkel teli közkultúra reményével fogtak a munkához, és így dolgoznak ma is. Bizonyos, hogy munkálkodtak az elit és tömegkultúra szembeállításának megszüntetéséért, s hogy „polgárként" sem zárkóztak el bármilyen „profán" feladat elvégzésétől. Műveiket valóságos történeti és egyéni felismerések árnyalták, az idővel, hellyel való azonosulás az élet és művészet ezeréves határviszályának elsimítását célozta. Bár a szó: ízlés, és amit eddig értettünk alatta, használhatatlan kacat- nak tűnik olykor, mégis, a Pécsi Műhely egy újfajta „jó ízlés” nevében kívánta forradalmasítani oz „adottat", tagadni, ami ostoba és destruktív. Nem áhítatos küldetés volt a Pécsi Műhelyé, hanem 'viszontszolgálatot igénylő gyakorlati vállalkozás, mely köve- telődzik, de ugyanakkor támogatásra nagyon is rászorul. Aknai Tamás — Mester Attila Félúton Álmaim gyakran visszatérnek- az öregkor üzen, tudom egy ember vág neki a térnek, angyalok jönnek félúton elébe állnak szárnyason, s az embernek csak árnya van. Csak árnya van, meg nyűtt kabátja, meg múltja, mint mindenkinek, rágyújtana, de nincs gyufája, áll a félúton s didereg,- az angyalok meg fénylenek. Aztán hazamegy, nyűtt kabátban, (mint akinek csak árnya van) motyog valami angyalokról, gyufát keres, - tanácstalan. # Meliorisz Béla Nádaratók Ezek most várakozással teli napok de ledeszkázott padlásainkon még szétterítjük a diót aztán jön a mi időnk próbára téve bennünket megint az évszak Esténként forraltbort hörpölünk s gyufa sercen végiggondolhatjuk már úttalan útjainkat. Soltész Éva Párizsi anziksz S oha nem volt még egy ehhez hasonlóan játékos városban. Töményen tárultak elé a látnivalók, s míg azzal áltatta magát, hogy ő is érti az eseményeket, pillantása csak a felületet érte. Gyalogolt a metró végtelen folyosóin, s az egyik hajlatból hegedűszó kúszott felé, régi bánatokat rezegtetve meg a sápadt fényben. A másik fordulónál gitárszó vágta mellbe, panaszos lányhangot kísért, és ő tovább vitte fülében ezeket a töredékeket a felszín harmóniát- lan lüktetésébe. Az utcákon sétotempóban nézelődött, az így látott mozaikokból rakta össze a Város mindennapjait. Elhatárolta magát a turisták mohó, áruház- és múzeumdöngető falkájától. Néha mégis velük állt meg a bámészkodó-szigeteknél: mutatványosok, zenészek, alkalmi szónokok előtt. Emlékpanoptikumában ott sorakoztak a Város jellegzetes figurái — az Edit Piafot meghatóan utánzó néger lány, a szamurájtáncot járó japán fiú, a piros frakkos, rezzenéstelen arcú mimes, az egyszál hegedűvel country-mu- zsikát játszó amerikai srác, a szájharmonikáján kínlódó öreg néger, és a félbolond clochard (csavargó), aki az állandóan magával hordott locsolókannájából elővarázsolt telefonkagylóba beszélt harsányan, gesztikulálva egy képzeletbeli személynek. Magát kínálná a jelkép - fantomokkal beszélgetünk, nincs^ valós kapcsolatunk egymással, távolodunk, mielőtt közelednénk. Túl könnyű lenne, vessük el. Csak egy bolond csavargót látott, akinek ez volt az egyetlen produkciója, amivel pár frankot bezsebelhetett, és inkább megmosolyogták, mintsem elgondolkoztak rajta. A helybeliek magabiztossága, látszólag szenvtelen arca megingatta, kételyeket ébresztett benne. Nem tartozott se ide, se óda. Az idegenség időnként jóleső tudatával bámult bele az arcokba, betűzte plakátok szellemesnek szánt szövegét, kérte a számlát, könnyedén görgetve a szavakat, míg a pincér átlátott rajta, a kiejtése miatt. Tudata megkapaszkodott az ismert boulvardok neveibe, mert jellegtelen kis mellékutcában lakott. Ablaka háztetők, kémények geometrikus játékát foglalta keretbe. A szoba egyetlen esztétikai élvezete volt ez. Reggelente, ha parányi szobájából lement a nyikorgó főlépcsőn, és kilépett az arasznyi utcácskára, teret követelt magában. Teret, de nem embertelen méreteivel bejárhatat, lant, mint a Place de Ta Concorde, nem is hűvösen előkelőt, mint a négyszögletes Place des Vosges, árkádjaival és XIII. Lajos szobrával. Beérte volna a város legkisebb és legszebb terével is, a Place de Furstemberggel. Ide jött el néha, ha arra az illúzióra vágyott, hogy egy vidéki városka főterén üldögél délidőben, a századfordulón, Elvolt itt, a mozdulatlanság akváriumába zártan, ahol még az is eseményszámba ment, ha egy türelmetlen madár belerikoltott a csendbe. De indulnia kellett, vágyai továbbkergették a boulvardok szilajul vágtató tömegébe, újabb elragadó kalandok felé. Belemerült a Városba, de az fejbe kólintotta a már várt „váratlan élményekkel", és hogy legyen ideje mindezt megemésztenie, kidobta magából. Ott ült hát a Szajna-parton, emlékein rágódva, a Város a háta mögött dübörgött el, de szemközt vele a Szent Lajos- sziget — mint egy hajó — a dokkban már horgonyt vetett, és bizonytalan fényeivel áthunyorgott megnyugtatni őt. HÉTVÉGE 9.
