Dunántúli Napló, 1980. december (37. évfolyam, 330-358. szám)

1980-12-14 / 343. szám

Egy

néptanító

sírjánál

A tömeg lepett meg nagyon. A kis határmenti falu temetője nem mostanában láthatott ennyi embert egy csomóban. Magyarok és románok, öreg szülék és középkorúak, fiatalok és iskolások álltak ernyőkkel vagy anélkül a borús ég alatt, a felleghaj- tó szélben. Egy néptanítót kísértek utolsó útjára. „Élt 69 évet." Sorsa egy lassan eltűnő pedagógusgeneráció

csaknem félévszázados küzdelmét, emberi próbatételét, megrázkódtatásait példázza előttem, amikről egyre ritkábban szólunk, noha mögöttük a vákuum egyre mélyebb és mind üresebb.

Ismerőseim, öreg barátaim közül, ebből a rajból, ez évben ő a harmadik, akiért megszólalt a lélekharang.

Eszembe jut: volt idő, amikor eleve gyanúsan csengett maga a szó is, valami „ná- rodnyik" ízét sejtettük mögötte, vagy ki tudja? Majd „csupán” jóakaratú lekezeléssel mondogattuk: „ ... ezf ugye nem lehet néptanítói szinten ma már". . . Azután valahogy kevesebb lett a tanító az iskolákban. Visszahívták őket a nyugdíjból és ők mentek, mint mindig, ha valahol szükség volt rájuk. Mert ezt tették egész életükben. Rendelkezett velük a mindenkori hatalom, a felettes hatóság, az iskolaszék, a plébános, a jegyző, a járás, a helyi kiskirály, a nem tudom ki. ök tették a dolgukat és közben generációkat neveltek föl emberré, magyarrá, az „ÚR IR”-tól a „Szebb jövőt!”-ön, a begyűjtésen, vasgyűjtésen, fészkesfene gyűjtésen át, az iskolák államosításáig — ezt is ők hajtották végre! — s az emberi örömök csekély és ritka forrásáig, amikor is néha egy-egy fiatal pedagógus, mezőgazdász, netán orvos fölkereste őket. „Tanító úr, köszönöm ..Akkor talán eszükbe jutott nekik is, hogy sok évvel annak előtte, tényleg: mit kilincseltek szülőknél, járásnál, iskolaszéknél stb., hogy „kérem, ez a gyerek tehetség, ne hagyjuk elveszni!...” Olykor sikerrel.

Igaz, sokan belefásultak, a gyöngébbek ivásra adták a fejüket. De nem a többség I A néptanítók nagyobb része tette a dolgát. Tette, amire kötelezték, s közben törte a fejét, hogyan lehetne a legbonyolultabb, a legnehezebb vagy éppen kilátástalan helyzetekben is megadni a vigasz- taló-bátorító szót, úgy, hogy neki se legyen baja, hisz ott a munkája, a családja, a hó- rom-öt-hat vagy több gyereke, akiket szeretne fölnevelni, taníttatni. S ott a hivatása, amiben megőrizni kell a szépet s tovább vinni az emberséget, „az eljövendő nap nehéz terhét” a túlsó partra. Gárdonyi után a „lámpás”- metaforával fémjelezték őket, a „nemzet napszámosait”. Mind igaz, de ezek szavak. Közhelyek. Nekem a néptaníHÉTVÉGE 8«

tó valódi szimbólumaként inkább Rompin Rolland szép regényciklusának főhőse jut eszembe. Jean Cristoph, aki küzdelmes gazdag élete végén álmot lát. Megáradt folyón viszi át vállán a gyermeket s partot érve kimerültén kérdezi: „Ki vagy és miért ennyire nehéz?” „Én vagyok az eljövendő nap!” ... — feleli a gyermek.

A falu nem igen ismerhette a nagy Nobel-díjas francia regényfolyamát, de tanítójában meglelte a maga humanista eszményét. Azt, aki élete minden mozzanatának részese volt. Aki társadalmi elhelyezkedésére nézvést mindig valahol a helyi adóügyi számvevő és a kisbíró között állt, s akit kopott ruhájában is megsüvegelt a nép. örök emlékű Bálint Sándor professzort egyik néprajzi adatközlője, — öreg falusi néniké azzal fogadta egyszer, hogy „Maga is taníttó?. . . —, majd igenlő válaszára hozzáfűzte —: Jó. Mert az urakat nem szeretőm." — Nem tekintette „nadrágos embörnek”, hiszen a taníttó ott élt közöttük, bölcsőtől a sírig. Ö búcsúztatta el a halottat a családtól. Igen, kántor is volt a néptanító. (Valaha úgy választották: mekkora hangja van . . .) S mi nem? . . . Igen, leventeoktató is és két világháborúban is mindig az első vonalakban . .. Kik voltak a tartalékos tisztek? — kérdezi Ne- meskürty István Requiem-jé- ben, s válaszol is rá: „Legtöbbjük tanító, tanár. . . Ezek a tartalékos zászlósok, hadnagyok általában együtt éltek embereikkel, felelősséget éreztek irántuk ... együtt éreztek a legénységgel . ..” A fogságból — tisztek voltak — jó pár év után kerülve haza folytatták, ahol abbahagyták, a hivatásukat. Népművelők voltak a szó legnemesebb értelmében. Ha lehetett, dalárdát vagy színjátszó előadást; olvasókört, gazdatan- folyamot, tűzoltó egyletet — s még mi mindent! — szerveztek, a téli estéken népművelési szabadelőadásokat tartottak. Tanácsot adtak, végrendeletet, beadványt és kérvényt írtak vagy csak meghallgatták, akinek bánata volt. Mindazonáltal kevesen gazdagodtak meg közülük . . .

Gyűlnek az ólmos felhők, újra támad a szél. A közeli határban néhány gépkoiosz- szus küszködik sáros-fehér talajon a töretlen kukoricával. A temető előtt gépkocsisor, az utcában végig szép, gazdag porták, a falu közepén a modern kultúrház üvegfalán messze világítanak a kigyulladó fények. S dü- bögnek a sáros rögök a fakoporsón. Egy néptanítóval ismét kevesebb...»

Az egyéni fájdalom lassan enyhül majd. De kik állnak a hajdani közösségformáló néptanítók helyére? Kik formálják közösséggé mai társadalmunk szövevényesebb igényű, s jobbára maga felé hajló rétegeit, csoportjait?

Tűnődöm, de válaszolni nem tudok.

Wallinger Endre

Verses dráma olajfúró munkásokról

ava|y

tragédia a termelőszövetkezetben

Sáruspataky István: Fekete tűz c. művének bemutatója a pécsi Kamaraszínházban

Néhány héttel ezelőtt Tűzkút címmel harangoztuk be Sáros- potaky István új drámáját ezeken a hasábokon. Miután elismeréssel szóltunk a Pécsi Nemzeti Színház érdemeiről a mai magyar dráma felkarolásában, továbbá leplezetlen rokonszenv- vel írtunk a fiatal író ama vállalkozásáról, hogy a kosztümös történelmi darabok ' után ízig- vérig mai témához nyúlt — némi maliciával említettük a címet, amely azonos Weöres Sándor 1964-ben megjelent verseskötetének címével.

örömmel jelentjük az olvasónak, hogy a Tűzkút csupán „munkacím" volt, ezt lehetett olvasni az évad eleji nyomtatott tájékoztatóban, a szövegkönyv élén és egyéb dokumentumokban —• viszont a bemutatót propagáló falragaszokon és a műsorfüzetben már a Fekete tűz szerepelt, s a mű most már végérvényesen ezzel a címmel vonul be a színháztörténetbe.

Kötelességünk megjegyezni, — noha ezzel némi sikerélménytől fosztjuk meg magunkat —, hogy a címváltozás nem fentr említett rosszallásunk hatására következett be, hanem nyomozásunk szerint hozzávetőlegesen annak megfogalmazásával egy- időben, akkor tehát, amikor a kritikus még nem ismerhette az új címet, a Színház viszont még nem olvashatta a maliciózus megjegyzést a régiről. A Színház bölcsessége tehát mintegy „röptében” korrigálta a kritikust, valósággal kitalálta gondolatát, ami éppoly ritka a magyar színház, mint a magyar kritika történetében.

*

Drámát, s kiváltképp társadalmi érvényű tragédiát mai életünkről nem könnyű írni. Társadalmunk szövetséges osztályok és rétegek együttműködésére épül, melyeknek érdekellentétei nem drámai összecsapásokkal, hanem politikai, gazdasági stb. intézkedésekkel oldódnak fel. Egyéni tragédiák persze vannak, de ezeket igen nehéz közérdekűvé, társadalmi érvényűvé emelni. Sárospataky művének konfliktusa lényegében szerelmi és féltékenységi dráma, amely igen szorosan össze van kapcsolva néhány társadalmi konfliktussal, elsősorban az olajmunkás brigád és a termelőszövetkezet dolgozóinak többrétű érdekellentétével, amely egy reális határhelyzetben, a gázkitörés idején már-már drámaivá fokozódik. A tragédia — Antal és Pőre halála, András összeroppanása — mégis túl sok véletlen mozzanatot is igényel, olyasféle írói és drama- túrgiai cselfogásokat, amelyek a súlyos végkifejlet művészi hitelét veszélyeztetik.

Az író jól tudja, hogy hiteles társadalmi konfliktus a birka- pásztorok és olajmunkások ellentétére nem építhető. Az első jelenet hatásos verekedése éppúgy „leépülő" konfliktussá válik később, mint a két testvér eltérő társadalmi útjából adódó kisebb konfliktusforrások. Bonyolultabb és finomabb konflik- tus-modell, a testvérmotivum kerül előtérbe. Ez a modell lly- lyés Gyula Testvérek c. drámájából Pécsett is ismerős, abban a forradalmiság két arca polarizálódik és testvériesül. Itt, Sá- rospatakynál halványabb a sar- kítás: két, kissé homályosan

fogalmazott munkamorál, életprogram, részben temperamentumkülönbség ütközik és testvériesül, s a tragikus kifejletét nem a társadalmi-történelmi erők szolgáltatják, hanem a szerelmi érdekellentét.

A konfliktus fokozódását a dráma előrehaladtával látszólag a külső helyzet éleződése okozza — a gáz begyulladásá- val előálló döntéskényszer —, valójában azonban az igazi konfliktus egyre inkább magánéleti síkra tolódik át, némi félreértések tisztázódása útján (éppen akkortájt derül ki, hogy András nem él boldog házasságban, hanem megcsalt, elvált, boldogtalan, „szabad” ember).

Sárospataky István lényegében „a valóság vonzásában” helyes úton jár, amikor drama- túrgiájával azt jelzi, hogy mai konfliktusaink túlnyomórészt „magánéleti”, etikai síkon erősödnek föl, és sikeresen jelzi, hogy ezek a konfliktusok nem pusztán magánjellegűek, hanem igenis társadalmiak, közérdekűek. Olyan mély rétegekig hatol az író a lélekbe, ahol a személyiség legbelső ösztönös-érzelmi szférája és társadalmi megnyilvánulásai, a munkához, a közösséghez stb. való viszonya szétbogozhatatlanul összekapcsolódnak.

Ez a felismerés a dráma legfőbb értéke, ezért dicsérhetjük egyértelműen a vállalkozás igényességét akkor is, ha a végkifejlet „felvezetését" nem érezzük teljesen kimunkálnak és meggyőzőnek.

Sárospataky István írói vénája még ennél az ötödik művénél is erőteljesebb, mint a színpadismerete. Drámájának szövege olyan rendkívül gondosan kimunkált lélektani finomságokat és szimbolikát tartalmaz, amelyek minden árnyalatukkal és rezdülésükkel talán eleve el- játszhatatlcnok. Formája most is választékos és eredeti: a drámát versben, négyütemű tizenkettesekben írta (ahol boti i k itt-ott a verselés, ott talán a szövegkönyv gépelése hibás), többnyire rímtelenül, de a 6. jelenet szerelmi kettőse — András és Pőre pergő párbeszéde

— rímel is. A záró rész viszont

— jó ízléssel — próza. A nyelvezet többnyire szépen kimunkált s kissé emelkedett, sajnos itt-ott veszélyes közhellyé magasodik. Például a 6. jelenet fináléja a fennség és nevetség borotvaélén táncol:

„Pőre: ,

De vigyázz magadra!... András:

Persze, hogy vigyázok.

ígérem. És meglásd,

új életet kezdünk: cserére

hirdetem

meg a régi lakást, újba

költözködünk;

semmiről se jusson eszünkbe a múltunk:

nem is volt, nem éltük át,

csak átaludtuk.

(Pőre sírva a lérfi nyakába

borul.)

Új orgona Szombathelyen

A szombathelyi Bartók Béla terem új orgonát kapott. Az ezerhatszáztizennégy sípos, huszonhárom regiszteres, Drezdában gyártott orgonát, Lehotka Gábor orgonaművész ünnepi hangversenyen avatta fel. Képünkön Franke Gottfried, az orgona egyik építője és munkatársa az utolsó ellenőrzést végzi a sípokon.

(MTI Fotó: Rózsás Sándor felvételei — KS)

Pőre:

Bocsáss meg, bocsáss meg!

. . . Bocsásd meg nekem az

elvesztett éveket!...

András:

Te bocsásd meg nekem

a rossz álmot: egész elrontott életed I”

Idézetünkkel — melyet sajnos szaporítani lehetne nem egy hasonló jellegűvel — a drámának arra a tulajdonságára is utalni szeretnék, hogy a kiváltképp utolsó részeiben, a szerelem s a féltékenység kibontakozásával — magában hordozza némi melodramatikus értelmezés lehetőségét. Nem is csupán stiláris okokból, hanem dramaturgiailag. A színházi műsorfüzet kissé talán harsány- szerénytelenül hirdeti a verses dráma jogosultságát a mai témák esetében (innen kölcsönöztük a kissé blickfangos címet is), és itt nem is a „jogosultsággal" van bajunk, hanem a gyanús bizonygatással. Meggondolandó, hogy a ma emberének nagy szenvedélyei mégiscsak más minőségű társadalmi közegben gyökereznek, mint az Erzsébet-koréi, hogy egyén és közösség viszonya éppúgy megváltozott, mint a nagy szenvedélyek dramaturgiai funkciója.

Mindezt Sárospataky István szép és érdekes vállalkozásának elismerésével és becsületével tesszük szóvá, további sikeres drámai reményében és érdekében, de egy józanabb helyzetérzékelés igényével.

*

A bemutató előadás megérdemelt szép sikert aratott. Sik Ferenc rendezése jól egyensúlyozta a szöveg „irodalmisá- gát”. Ahol a szöveg keveset „mondott" számára, ott a játékot és a látványosságot dúsította, erősítette. A lelki finomságokat kevésbé emelte ki, de a me- lodramqtikus kísértéseket is sikeresen elkerülte. Keményebb, szikárabb lett az előadás, mint a puszta szöveg, de a viszonylag kevés humor felerősödött — mindez az előadás feltétlen előnyére. S volt sok egyéb mellett egy feledhetetlen-szép rendezői leleménye: a 6. jelenet indításának csodálatos „koreográfiája". A szerzői utasítás ehhez kevés támpontot adott, Sík Ferenc a szinte emberfeletti munka lírai apoteózisát alkotta meg a holtfáradt olajmunkások hazatérésének színpadra állításával.

Az együttes egészében kitűnő összjátékot nyújtott. A főszereplők közül talán Dávid Kiss

Ferenc alakítása volt a legegyenletesebb. A 3. jelenetben testvére ellen fordulása a szövegben kellően előkészített, az előadásban kevésbé, mert a finoman fogalmazott „kettős jelentésű” szöveg későn jön le a színpadról. Nem a művész hibája.

Koszta Gabriella pécsi pályafutásának bizonyára legjelentősebb és legnehezebb feladatát kapta Pőre szerepében. Ennyi színt, érzelmi gazdagságot, finomságot még nem láttunk tőle. Sajnos, nála is fontos fordulópont a 6. jelenet szerelmi vallomása keltett hiányérzetet, de ez sem az ő hibája —, indokolatlan volt viszont néhány gesztusa a 7. jelenetben.

Csikós Gábor is helyenként o lehetetlen kifejezésével birkózott. Kiváló megjelenése és remek orgánuma — néhány bassz-baritonizáló intonációjo ellenére — vitte, sodorta az előadást, a lehetetlen csupán a záróképben kísértette. Az összeomlás — kiváló részlet- megoldásaival együtt is — sok volt így. Szöveg és rendezés finom ellentmondásainak harmóniája mintha megbomlott volna a végén. A szöveg nem volt elég erős, a rendezés viszont túl soknak, „emeletesnek" tűnt.

Igen jó benyomást keltett az olajmunkás brigád és a birka- pásztorok csapata. Mindkettőben akadt remek karakter-alakítás, de még fontosabb a jó együttes játék. Feltétlenül helyes, hogy a szereposztás eleve nem „paraszti" és „munkás" karaktereket állított szembe, sőt ellenkezőleg: inkább keverte a karaktereket, ezzel is azt hangsúlyozva, ami közös bennük. Kapcsos szerepét Lukács József, Vinkóét Vitai András, Gyerkőcét Vajek Róbert, Száláét Garai Róbert, Mikusét Pintér Gyula, Degeszét Kovács Dénes játszotta. Az utolsó jelenet Titkárnőjét Nagy Réka alakította.

A Fekete tűz bemutatása a Pécsi Nemzeti Színház legértékesebb törekvését gazdagítja és társadalmi érzékenységét, áldozatos műhelymunkáját, kockázatvállalását, a mai magyar dráma ügyének hasznos szolgálatát tanúsítja.

Szederkényi Ervin