Dunántúli Napló, 1980. november (37. évfolyam, 301-329. szám)
1980-11-07 / 307. szám
1980. november 7., péntek Dunántúli napló 9 II „mélyről jött” város (Részlet egy készülő szociográfiából) Nagy igazság van abban a közszájon forgó megállapításban, amely szerint az ember teljesítő- és alkotóképessége általában a harmincadik életév keiül és azon túl hozza meg legszebb gyümölcseit. A nagy életcélok megvalósítására, a komoly hivatás betöltésére készülődök első huszonöt- harminc évüket rendszerint végigtanítják, idejük, cselekedeteik zöme az érlelődés, az igazi életre való készülődés jegyeit viselik magukon. A zsengék és a vadhajtások korszaka ez, amiben csak a legnagyobb tanítómester, az élet képes egységet, markáns összhangot teremteni. Az élet újabb és újabb helyzetek révén sorozatos választások, döntési kényszerhelyzetek által formál bennünket végül is olyanná, amilyenné leszünk. Mondják: az igazi értékek ebben a folyamatos küzdelemben formálódnak ki, tisztulnak le, válnak nyilvánvalóvá. Ritkán tesszük meg ezeket az alapvető igazságokat tartalmazó észrevételeinket az emberhez hasonlóan megszületett és élő organizmusokkal, gyárainkkal, üzemeinkkel, városainkkal kapcsolatban, pedig a hasonlóság nagyon is kézenfekvő. Különösen azokban az esetekben figyelhető rneg, amelyekben az emberi életkor, az érlelődés egyes fázisai és az „objektum" fejlődési szakaszai többé-kevésbé egybeesnek. Szocialista nagyüzemeink, városaink ilyenek. A ma még élő idősebbek emlékezhetnek a szülési fájdalmakra, a gyermekbetegségekre, a fejlődés fájdalmas ellentmondásaira, a kamaszkori vadhajtásokra. A fiatalabbak pedig az érett korba lépés, a beérkezés tanúi és részesei lehetnek. Új városaink, így Komló is egy 'történelmileg tökéletesen új helyzetben — korábban csak a képzeletben és az utópiákban meglevő társadalmi talajon születtek meg és nőttek fel. A felszabadulás után az addigi társadalmi mélységek felfelé is megnyíltak és felszínre kerültek népünk mély- betaszított, de ugyanakkor legértékesebb alkotóerői. Az írni- olvasni nem tudók évszázadokat léptek előre, a feje tetejére állított társadalom fájdalmas mozdulatokkal talpra állt. A mélyről jött, a mélyről érkezett tömegek kora volt ez. Emberek sokaságáról lehetne beszélni, akik elemi iskoláik bevégzése nélkül értsék meg 1945-öt és akkor kezdtek el felnőtt fejjel tanulni. Szakmunkásokká, technikusokká, pártfunkcionáriusokká, mérnökökké lettek. Az ötvenes évek elején kinevezett munkásigazgatók életük minden évében szinte egy egész történelmi kort' éltek át. Meg kellett tanulni nekik az alapvető ismereteket, meg kellett tanulni a szakmát, meg kellett tanulni az új társadalmi rend eszmerendszerét. Meg kellett tanulniuk vezetni, emberekkel foglalkozni. Meg kellett tanulniuk tanulni. És ezeknek a „mélyről jött" embereknek a többsége mindenre képes volt. Képesek voltak felszínre hozni, kiművelni, kikristályositani és népünk javára közkincssé tenni eredendő értékeiket. Ezek a „mélyről jött", elemi erejű alkotó energiákkal telített emberek tették életképessé az ő emberi fölemelkedésükkel egy- időben született létesítményeinket, városainkat, ők alapozták meg a mai „felnőtt" jelent és talán a jövőt is. Komló megszületése, sorsa, élete nagyban hasonlít ezeknek a „mélyről jött” embereknek a sorsáéhoz. Mai élete nagyon „lent", szinte a semmiben kezdődött el, mai arculatában is nagyon érződik még a múlt fájdalmas küzdelmeinek nyoma, egy-egy keserű vonása. Ennek a városnak mindent meg kellett „tanulnia", amit a régebbi városaink már „tudtak”. Ennek a városnak az is életcélja volt, amit a régebbi városok hírből sem ismertek, hogy szocialista várossá fejlődjön. Hogy város mivoltában mindenben hasonlítson a városokkal kapcsolatos köznapi képhez, de ugyanakkor alapvetően más legyen: munkásoknak adjon életteret és otthont. A felszabaduláskor még alig négyezer lakost számláló Komló mai lakóinak nagy része már itt született. Szüleikkel együtt magukénak vallják a várost. Ismerik jó és rossz tulajdonságait, lokálpatrióták, kölcsönösen formálják egymást: a komlóiak Komlót és Komló a komlóiakat. A várost 15—20 évvel ezelőtt sokan fintorogva emlegették. Az akkori városképben a fotók tanúsága szerint is valóban a hevenyészett jelleg dominált. Ezeknek a fotóknak a láttán ma is az az érzése az embernek, hogy »az akkori településsel kapcsolatban egyetlen dolog volt csupán fontos, a termelés. Az emberi szálláshelyek, életterek fnintha elmosódtak volna valahol a szénpor és a füstfelhő mélyén. Pedig az igazság az, hogy a „termelőhely" e füst és 'porfelhőibe, nemegyszer misztikumába burkolt város mindig, is emberi küzdelmek, az ember- réválás színtere volt. A szó szoros értelmében vett kohó Komlón sohasem működött, de a szocialista emberi tulajdonságok kohójának parazsa a kezdettől fogva sem hunyt ki és ma is ott izzik valahol a város mindennapjaiban a föld felszíne alatt és a föld felszíne fölött. A város egésze tulajdonképpen csak repülőgépről látható. A modern és a ma már kevésbé modernnek számító lakótelepek változatos képét csak az tudja képzeletében egységbe fogni, aki bejárja a hét jellegzetes komlói dombot és az őket egymással összekötő völgyeket, hajlatokat. Aki csak a városközpontban forgolódik, fölfigyelhet a központi fekvésű területek gyors iramú újjáformálódására, megérezhet valamit a város atmoszférájából, de fogalma sem lehet az igazi Komlóról. Ehlhez el kell indulni valamelyik „domb” felé. A Steinmetz Miklós Egészségügyi és Közgazdasági Szak- középiskola mellett elhaladva Szilvás szemet gyönyörködtető- en szép, modern lakótelepét pillanthatjuk meg, Fentről a házak ablakai panorámaszerű- en fogják be a város jelentős részét. A domborzati viszonyokat, a Nap és levegő mozgását kiválóan kihasználó építészek félkaréjos ívű, összhatásában is jó közérzetet sugalló remeklése ez a tágasság és otthonosság együttes érzetét keltő lakótelep. A tetőről jól látszanak a zobáki aknatornyok, beláthatok a Kökö- nyössel és Kenderfölddel együtt épült Somág-tetői városrész lejtős utcái. A város egyik vezetője büszkén említi: a bányászvárosban nincs bölcsődei helyhiány, az óvodákban, bölcsődékben és az iskolákban a legkorszerűbb körülmények között, modern eszközök alkalmazásával foglalkoznak a legfiatalabb komlóiakkal. Mindez csak mai szemmel látszik természetesnek. A komlói lankákon virágzó kiskertek művelői között bizonyára szép számmal találnánk olyan középkorú, vagy idősebb bányászokat, akik emlékeznek még azokra az időkre is, amikor, ha Kompon épült valami, az legföljebb lakás lehetett. Lakás, lakónegyed — iskola, óvoda, üzlet és minden egyéb nélkül. A kertek is idelátszanak. Komló nemcsak a szén, a kertek városa is. Alig találni itt munkásembert, akinek ne lenne valamiféle kis kertje, valami köze a földhöz, a természethez. Komlóról indult el a ma már országos arányú „munkások kiskertmozgalma", amit részben a hajdan rossz komlói piaci zöldségellátás, részben a bányászok friss és szabad levegő utáni vágya hívott életre. A szíIvási tetőre fölfelé menet, _ szembe ötlik az új, 3000 négyzetméter alapterületű Zengő Áruház impozáns épülete. Mellette ultramodern lakóépület, a „piramisház". Itt is, ott is tízemeletes lakóépületmonstrumok. Amott a zeneiskola, az Úttörő- és Ifjúsági Ház új épületei. Nem messze tőlük hamarosan elkészül a komlói színház és hangversenyterem. Épül már az egész megye szempontjából nagyjelentőségű Gyógypedagógiai és Kisegítő Iskola is. Ebben a körzetben tűnik fel a szemlélődőnek az a könnyed megjelenésű ipari épület, amely Komló könnyűiparának egyik büszkeségeként, a Carbon feliratot viseli homlokzatán. A kenderföldi lakótelep tipikus bányásztelepülése az ötvenes évek építészeti emlékeit őrzi. Odafelé menet feltűnik egy pillanatra a hajdani hírhedt „tízes" vendéglő. Ezt is átépítik, felújítják. Ma már a Komlót érintő fontosabb témák között szóba sem kerülhet a nem is olyan régen még súlyos gondként kezelt és emlegetett „kocsmatéma". Még a bányásznapok környékén sem, amikor egyébként semmivel sem nagyobb az italmérő helyek forgalma, mint egyéb napokon. A bányásznapi programokban a kulturális rendezvények túlsúlya figyelhető meg, ezekre a programokra pedig nem kell közönséget szervezni, az érdeklődés természetes, magától értetődő. Kökönyös hangulatos főteréről, a Petőfi térről rövid sétával Dávidföldre juthatunk, ahol egy- és kétlakásos kertes bányász családiházak között élvezhetjük a csendet és a nyugalmat. Innen már nincs mesz- sze a Mecsekfalu felé vivő út, amely a sikondai völgyön fut keresztül és amely a város újabb nagyléptékű fejlődésének tanúja és részese lesz hamarosan. Itt, ezen a ma még birkák legeltetésére használt, ősz felé önmagát kikericsekkel ékesítő zöid réten épül fel Komló új lakónegyede, a sikondai városrész. Bebesi Károly A SZOVJET FOTOGRÁFIA 60 ÉVE címmel kiállítás nyílt a Műcsarnokban a Szovjet Kultúra Hete alkalmából. Rodcsenkó: Anyám portréja Marakov: A Nagyszínház csillagai (Hauer Lajos felvételei — KSH) ‘ zemben a bíróval, íme, azon veszem észre magam, hogy nem tudok magamról beszélni anélkül, hogy ne a világról beszéljek. Nem lehet másképp, nyilvánvalóan. Mi a világban: azt is jelenti, hogy a világ mibennünk. Mi a lövészárokban, azt is jelenti, hogy a lövészárok bennünk. Ez ellen lehet küzdeni. Talán lehet börtönben is ülni, és nem a börtönfalakat, hanem a megnyílt mennyeket látni. Ez azonban csak eksztázis, és minden eksztázis csak mint egy vasárnapi kirándulás a városból a szabadba: a vasárnapi elragadtatásunkban is determinálóan benne lesz, hogy ott van mögöttünk a város. Senki se kivétel, s nem lehet másképp, nyilvánvalóan. Mindenki, aki magáról beszél, a világról is beszél; talán nincsen bűn, amely — egy másik aspektusból — nem vád is. A háborút a kapitalizmus produkálta, a II. Internacicnálé nemcsak félreállt az útjóból, hanem pártjai háborús pártokká lettek —, de ezen kíSinkó Ervin Szemben a bíróval- részlet vül, mint minden kollektív bűnnel, a háborúval szemben is, mindenki, aki részt vett benne, nemcsak vádló, hanem személy szerint éppúgy vádlott is, mint én, aki némán, vigyázzállásban néztem végig a két katonaszökevény kivégzését. Az úrrá lett bestiáról elhittem, hogy mindenható. Lehetett nem annak hinni? Nem vallott minden, de minden arra, hogy ez a legbiztosabbnak látszó ígéreteket is elnyelő gyilkos káosz, ez maga az egyetlen reális, mindig visszatérő „történelem"? Nem egy elsüllyedt világból felhangzó fájdalmas harangszóként haltak el az olyan ritka, az örök embérL értékek mellett hitet valló hangok, mint a Romain Rol- land-é? S nem éppoly tehetetlenek voltak, mint mi rrtíb- gunk? Mindez igaz, s mindezt akkor is tudtuk, s mégse lehetett „embernek lenni az embertelenségben" anélkül, hogy az ember ne érezze magát személy szerint is kétség- beesetten és szégyenletesen bűnösnek. Újsághíreken túl, melyekből alig lehetett tájékozódni, a bukovinai fronton tudtam meg, hogy mi a bolsevizmus. Alig pár száz lépésre voltak tőlünk az orosz lövészárkok, s a fegyverszünet idején mind gyakrabban jöttek át hozzánk s hozták át gépfegyvereiket orosz katonák nekünk egy-egy falat kenyér vagy fél liter rum reményében. A mi tisztjeink csak mulattak a furcsa látogatókon, akik rettenetes rongyosak és oly piszkosak voltak, hogy a mosolygó arcukban megvillanó fehér foguk meglepetésként hatott. Egy ilyen óriás orosz magyarázta meg nekem életemben először Lenin jelentőségét. Se én, se akik körülöttem 'álltak, nem értettünk egy szót sem oroszul, de a másik, az orosz, kézzel-lábbal, irtó erőlködéssel meg akart valamit magyarázni nekünk. Végre megtalálta a módját. Az óriás ember a hatalmas karjával rajtam kívül még kettőt egyszerre átölelt, magához szorított bennünket, s úgy ismételte: „Lenin, Lenin..." Máig énnekem se szóval, se írásban ennél jobban nem magyarázták meg Lenin programját. Mielőtt még tudni lehetett, hogy objektíve mit tud majd megvalósítani a bolsevizmus, máris nagyot tett: á puszta megjelenésével, azzal, hogy volt és lehetett, megtörte a gonosz varázst. A passzív, kontemplativ pacifizmusnak, mely tehetetlen vágy volt, cselekvésre mutatott lehetőséget, a kilátástalan sötétbe világos rést hasított, mert az orosz proletariátusban megfogható és megvédhető testet öltve itt állt sírjából feltámadva a nemzetközi forradalom, a világot megváltó proletariátus holtnak hitt ideája. És olyan világosan, mint még soha, mert soha olyan eklatánson, mint a háború elleni harcában, nem látszott meg, hogy az emberiség legszentebb érdekeiért való harc egybeesik a proletariátusnak a maga felszabadításáért vívott harcával. Mikor kiadták a parancsot, hogy nem szót bad az orosz katonákkal fra- ternizálni, akkor már késő volt. Akkor már tudtam, hogy a szocializmus túlélte a szociáldemokráciát — és egyszerre a világ megint érdekes lett, érdekesebb és ígéretesebb, mint valaha. S mikor a monarchia részekre bomlott, és Németország köztársaság lett, az első pillanatban az orosz prófécia beteljesedésének első fázisaként jelent meg. Minden a háború alatt felgyűlt kétségbeesés egeket verő optimizmusba csapott át, mikor a katonatisztek maguk tépték le ■ a csillagjaikat s éljenezték meg a forradalmi Károlyi-kormány hadügyminiszterét, aki az örömmámoros, éljenző tömegeknek azt kiáltotta oda: „Nem akarok többé katonát látni!” S mikor kiderült, hogy amit 1918 októberében átéltünk, az nem annyira forradalom, mint az entente-impe- rializmusnak a középhatalmak imperializmusa felett való győzelmének, a frontok összeomlásának a következménye volt, akkor kétségtelenné lett a feladat: ami látszat volt, azt valósággá tenni, elindulni az orosz prófécia, az emberiséget a háborútól, erőszaktól és kizsákmányolástól minden időkre felszabadító világforradalom megvalósítása felé.
