Dunántúli Napló, 1980. november (37. évfolyam, 301-329. szám)

1980-11-30 / 329. szám

Száz éve született Alekszandr Biok Az orosz költészet század- eleji megújhodása éppúgy a szimbolizmus jegyében tör­tént, mint ahogy a magyar líráé, A párhuzam még azzal is folytatható, hogy mindkét országban egy-egy nagy költői egyéniség nevé­hez kapcsolódik a legerőtel­jesebb újító törekvés. Nálunk Ady költészete hozza a rob­banásszerű változást, Orosz­országban pedig Biok művé­szetében emelkedik világiro­dalmi rangra a modern líra. Biok pályája azonban jó­val ellentmondásosabb, mint magyar kortársáé. Hosszú utat tesz meg, míg a vallá­sos-misztikus szemlélettől megszabadulva eljut az élet reális látásáig, majd pedig a forradalom igenléséig. Életé­nek költészetének alapo­sabb ismerete kell ahhpz, hogy megértsük különös egyéniségét, mélységeket és magasságokat bejáró művé­szetét. A haladó szellemű, igényes műveltségére büszke nemesi család sarja 1880. november 28-án született Szentpétervá- rott. Érzékenységét édesany­jától örökölte, aki maga is foglalkozott írással. A köl­tészet iránti vonzalma igen korán megmutatkozott, szinte gyerekfejjel írta első, megle­pően érett verseit. Egyetemi hallgató korában rpár ne­ves szimbolista folyóiratok tekintették állandó munka­társuknak, irodalmi körökben ismert és ünnepelt költőnek számított. Amikor 1904.ben Versek a Gyönyörű Hölgyről címmel kiadta első kötetét, általános elismerést aratott. Még az ellenlábas kritikusok is dicsérték eredetien újat hozó tehetségét. ,,Az irodalom lényege a mítosz" - vallotta Biok ek­kortájt. A Gyönyörű Hölgy — akinek valóságos mása szerelme, Mengyelejeva volt — az eszményi, elvont szép­séget jelentette számára. Ro­mantikus képzelete ezt az ideált jelenítette meg gaz­dag, sejtelmes képekben, le­nyűgöző zeneiségű sorok­ban. Álom és valóság utá­nozhatatlan harmóniája ural­ta költői világát, de ebből a valóságból még csaknem teljesen hiányzott a közössé­gi élmény. Magányt dicsérő, a személyiség kultuszát valló lírájától mind a politikai, mind a társadalmi problé­mák tíávol álltak. Az első, költészetére is ki­haló megrázkódtatás az 1905-ös forradalom bukását követően érte Blokot. Az ese­mények rádöbbentették, hogy a költő az élet igazi prob­lémáitól nem zárkózhat el. Erre az időre esik szakítása a misztikus művészet aposto­lának, bzolovjovnak körével. Ez a szakítás, bár nem kis lelki vívódás árán történt, Biok szemét rányitja a kora­beli orosz valóságra. Lassan­ként felismeri, hogy a cári rendszer a végsőkig romlott, s kiutat csak egy radikális társadalmi változás jelent­het. Sorban megjelenő ver­sesköteteiben ennek a válto­zásnak az óhaja szólal meg. Fojtott hangulatú, mélyről feltörő bánattól súlyos költői remekei már az elnyomot­takkal rokonszenvező embert mutatják. -A haladó mozgal­makkal azonban nem találja meg a közös utat, magányo­san lázad, mint ahogy ma­gánéletében is egyre elvo- nultabb lesz. Különösen a háború éveiben, mikor ösztö­nös tiltakozása miatt a hata­lom elszigeteli. A forradalmak szabadítják fel lelki bénultságából. Szin­te újjászületik a forrongó tö­megek láttán. A régen áhított változások beteljesedésének reményében dolgozik egy, a cári rendszer bűneit kivizs­gáló bizottságban, majd az októberi forradalom után a szellemi élet megszervezésé­ben, irányításában. Könyv­kiadót vezet, a világirodalom remekműveinek lefordítását szorgalmazza. Verset utolsó éveiben alig ír, de ekkori­ban keletkezik Tizenketten című nagy poémája, mely­ben a szocialista forrada­lom látomását örökíti meg. Ez a vers már előre mutat egy új korszak költészete fe­lé. Szívbetegségben halt meg 1921. augusztus 7-én, fiata­lon, de egy teljes költői élet­művet hagyva az utókorra. Kovács Sándor Gyötrő ínségben, megalázva Gyötrő ínségben, megalázva, görnyedni unt évet, napot. Mikor szökik mezőnk kalászba, mikor lesz a nép sorsa jobb? Ha megjön a nyár, éjszakára szél támad, hajladoz, neszez, zizzen a szélvert búzatábla: a virágzás ideje ez. Vadvirágkoszorú, virágok dísze és öröme a nép. Hogy várjuk, várjuk már az áldott, a százszorszent nyár vad hevét! Lator László fordítása EMLÉKEZÉS Akkoriban, az 50-es évek ele­jén a Pécsi Tanítóképző Intézet igazgatója voltam, abban az épületben, ahol most a Szé­chényi Gimnázium van. Igen nagy pedagógushiány volt, hi­szen a 8 osztályos általános iskola és az államosítás nagy terheket rótt az oktatásügy irá­nyítóira. Ekkor született meg az ún. „képesítés nélküli nevelő" fogalma, amely azt jelentette, hogy az iskolában tanítást vál­laló, és középiskolát végzett egyén alsótagozati tanítói ok­levelet szerezhetett. Ugyanak­kor intézetemet a felsőbb ható­ság azzal a joggal is felruház­ta, hogy a felsőfokú intézmé­nyeket (egyetemet, főiskolát) végzett személyek is szerezhet­tek nevelői képesítést, de ők már irányultságuknak megfe­lelően szaktanárokká válhattak a felső tagozatban. így kerül­tek hozzám jogászok, bölcsé­szek, és így jelentkezett nálam két levélben felejthetetlen |ó Simon Béla barátom is, aki szintén nekirugaszkodott, hogy a pedagógusi képesítést meg­szerezze, és mint rajztanár mű­ködhessen. Első levelét 1952 karácsonya előtt hozta a pos­ta. „Kedves Igazgató Kartársam! Több mint egy éve tanítok az alsószentmártoni ált. iskolánál 88 román anyanyelvű cigány- gyereket. Látogatások alkalmá­val több ízben említette Marto- nossy, Bocsárdi, hogy keresse­lek fel, és jelentkezzem nálad bizalommal, képesítés végett. Ma ez volt a szándékom, de autóbusz nem jött, így nem tudtam bejutni, vonat csak délután lett volna Siklósról, így lemaradtam. Nem maradt más hátra, levélben fordulok Hozzád, egyben magamról is röviden írok. Tulajdonképpen fesfő vagyok, írjuk úgy: festő­művész, kiállításaim, több mun­kám képtárakban, továbbá fő­iskolai díjak némileg jogos mű­vész jelzővel felruháznak (...) 1939-ben nagyban dühöngött a sovinizmus, a Budapesti Kép­zőművészeti Főiskola nem is­merte el a kolozsvári Belle Ar­Találkozásaim Simon Bélával IKONOK te-n töltött időt, s mint holmi fiatal titán nem is törekedtem képesítésre — nem papír teszi az embert mondván —, a sors iróniája cáfol, hiába kellett tudni többet a művésznek, ma­gasabb tudás, egy kép: egy re­mek; lám egy kis cigány gye­rek néha zavarba hoz, nem ér­ti, „rajzold le, tanító bácsi"; nos így lettem én egy év alatt kétszer kitüntetve, ami megint csak a festőnek szólt. 900 ci­gány él itt, tanulmányaim írás­ban, rajzban készítem róluk, cigányul nem tudnak, anya­nyelvűk román. Ez ideig, 7 év alatt 11 tanítót kivégeztek. Makarenko kellene ide. Forga­tom őket, nagyító lencse alatt, két szemmel; más idegrend­szer, testalkat, izomzat, kopo­nya, bennük a századok alatt összegyűlt keserűség csökö­nyössé tette. Déli népek tu­nyasága, furfangja párosul nagy szegénységükkel, nem hisznek semmiben, két fillérrel félre lehet vezetni őket, ezért nem boldogulnak. A nagyszerű, ^ismeretlen dolgokat megcso­dálják, mihelyt megismerik, vé­ge, a Sámán megbukott. Pri­mitív hegedűművész-, tánc és énekzsenik rejtőznek közöttük. 90 százalékuk festőművész akar lenni, mindenütt rajz, könyv, füzet; otthon preg, fiatal fúr, faraa. virágot, galambot fából, lázasan keresik a titkom. Nem­rég kaptam meg a miniszté­riumtól a „Cséplés után" c. munkám árát, 1500 Ft-ot, ez bevágott, pénzt jelentett! Azóta lesnek rám, „hogy csinálod" - kérdik; mutatom a sok köny­vem (van vagy 500 db) abból tanultam (...) Leírtam mind­ezeket, lehet, érdekel is, mibe vágtam fejszém. 700 éve élnek itt; egy egész dinasztia, nincs a faluban hat elemi osztályt végzett ember. Otthonuk sár­kunyhó, elvétve egy-két fabú­tor, jobb ház; a padlón szal­ma, erdei munkások, keresetük vígságba ölik, nincs szomorú ember közöttük. Vagy énekel, vagy veszekszik. Ha egy peda­gógus jó lélekkufár, 20 évet kibírna közöttük, tisztába tenné őket, de ennyi idő kellene; és elsősorban otthont, lakóhelyet kellene építeni, betegségeket leküzdeni, amikkel tele vannak. Röviden kérlek, egy pár sor­ban értesíts, mikor jelenhetek meg a vizsgára. Szeretném a karácsonyi szünidőben, ha le­hetne." Én a levelet elolvasva láttam, éreztem, hogy egy rendkívüli emberrel van dolgom. Csodál­koztam, hogy a vizsga anyagát nem is kérdezi, hanem már a karácsonyi szünetben szeretni túlesni a vizsgán. írtam neki pár sort, melyben megküldtem a vizsgatójékoztatót, továbbá kértem, hogy küldje meg leg­utolsó, legmagasabb iskolai bizonyítványának másolatát, mert ettől függ a vizsgaanyag mennyisége és minősége. Érte­sítettem, hogy a minisztérium csak június végén rendez vizs­gákat számukra, egyben fel­hívtam figyelmét, hogy a leen­dő pedagógusok elé magyar nyelvi és helyesírási szempont­ból szigorú követelményeket kell támasztani. Körülbelül ez volt a levelem tartalma, s egy­úttal meghívtam őt személyes találkozásra. Második levele — a követke­ző év elején küldte — megható volt számomra. Ebben ezeket írja: „Kedves Igazgató Kartárs! Köszönöm a küldött tájékozta­tódat. A leckét is, tényleg sok a hiba. Bizonyára rengeteg ékezethibának is kellett ott len­nie, amit tapintatosan elhall­gattál. Nem mentség számom­ra, hogy román iskolákat vé­geztem, és el nem végeztem. Román és francia mellett meg­megtanulhattam volna anya­nyelvemet jobban is. A Reális­kola 4 osztályából abszolváló bizonyítvánnyal rendelkezem, számomra csupán a képzőmű­vészetiek értékesek, végbizonyít­ványt csak a képeimről olvas­hatnád le. Szakmájában jártas tanárember könnyen elvághatja a nebulót. Alszeghy Zsolt világ- irodalomból egyik collokviumon arra a kérdésre, hogy készül­tem-e, felelve, hogy „igen”, azt kérdezte: „Milyen cipőben tán­colt Piroska?" Nevetett, „azért jeles”, — mondta, de láttam, ha akarná, a jelesből bukás is le­hetne. Téged én is megbuktat­hatnálak vajon piktúrából? Ha „paidossal" akarok foglalkozni, nekem is meg kell tanulnom a nyelvtant, mint ahogyan ezren megtanulták. A vizsgára jutás, mint írod, elég sok ceremóniá­val jár, irataimat, hogy mind a kezembe legyenek, külföldről kell kérjem. Gondom tömérdek. Márciusra egy egész kiállításra való anyagot kérnek Pestre. Már egyszer ledoktoráltam: 16 képem a Fővárosi Képtárban, 2 a Képzőművészeti Múzeumban, 8 külfö di múzeumokban. Leve­lemben egyelőre ne keresd a külsőt, hanem a mondanivalót; mélyre nem lát az, ki a felszínt vizsgálja: általános pedagó­gusbetegség. Soraimat valaki kezébe veszi, csak a fejét csó­válhatja, ily hanyag, rendetlen külső takarhat-e értéket? 1953. II. 10. üdvözöl: Simon Béla” Később meglett az oklevél is, személyesen is összebarátkoz- Hunk. Jót nevettünk levélbeli is­merkedésünkön. Meleg - barát­ság szövődött közöttünk, én benne a festőművészt csodál­tam, Ö bennem az elméleti pe­dagógust tisztelte. Halála előtt pár héttel a pesti Mecsek expresszen utaztam, és két ci­gány származású, jól öltözött, értelmes, 40 év körüli férfi be­szélgetését akarva-akaratlanul is kihallgattam a gyorsvonat fo­lyosóján. Az egyik ezt mondta,: „Volt egy tanárunk Alsószent- mártonban, az volt ám egy ta­nár, tudott a mi nyelvünkön is beszélni, és csudásan rajzolt, jól megtanított bennünket látni és rajzolni. Én sokat köszönhe­tek neki. Simon Bélának hív­ták." A véletlen sors két nap múlva összehozott Bélával a Széchenyi téren, és elmeséltem neki a hallottakat. „Ó — azt mondta —, én már egész le­genda vagyok a dél-baranyai cigányok körében. Simon Béla már egy legenda" — mondta fáradt mosollyal, és ezzel elbú­csúzott tőlem — örökre. Dr. Szántó Károly A moszkvai Rubjov Múzeum gazdag anyagából mutat be XVI— XVII. századi ikonokat a Szépművészeti Múzeum. Képeink a kiállí­táson készültek: Szent Mihály arkangyal. (Velikij Részlet a Cári kapuból. (Rosz- usztyugi műhely, XVI. század.) tov környéke, XVI. század.) Kerék Imre Erőtér ahogy a fémkék lándzsasoron át- zúdítja elektromos viharát eleven zöldjét égő vörösét s horgas gyökereibe beletép a szirmokig villámló vad gyönyör öntudatlan mélyrétegeiből miféle ösztön hajtóereje röpíti a parancsot fölfele könyörtelenül feszíteni szét a kert vasketrecbe zárt négyszögét véges határait a végtelen felé kitolva végre az legyen ami akart teljesebb önmaga mennyi beléfojtott indulata robban ki most hogy töviseivel a makacs ellenállásnak felel mennyi dühödt nekirugaszkodás amíg föladja réseit a rács s kigyújtva tüzét a beton felett a bokor levelenként megremeg s a világnyi huzatban föl-le-föl korláttalan szépsége tündököl ■Cet találkozás MEGBÉKÉLÉS ül a bácsi, ünnepélyes feke­tében. Ö az időt kérdezi tőlem, mert beszélgetni akar az út unalma ellen. Én azt, hogy hon­nan és hová utazik? Mondja: Vásárosnaményba, onnan busszal még tovább. Naményig együtt megyünk. Gondja lehet, mert magába roskadtan ül, mintha megbán­ta volna, hogy beszélgetni HÉTVÉGE 6. akart. Később mégis megkér­dezi :- Rosszféle embernek lát­szom én? Ritka kérdés, második mon­datnak különösképpen. Előbb azt hiszem, hogy én bántottam mea valamivel, de nem, hiszen ő sem barátságtalan. Mondom hát:- Miért nézne ki annak? Kü­lönben sem írják az emberekre az olyat. Bólint elégedetten. Tetszik, amit mondtam, de a következő mondatával meglep megint:- Pedig engem most ítéltek el. pénzbefizetésre, de az is ítélet . . . Nézem a tisztességben meg­őszült elítéltet, ő meg alig vár­ja, hogy mesélhesse már:- Tudja, úgy volt, hoíjy ré­gen veszekszik rám a szom­széd, mert árnyékol a kertjére a fám. Nem is ő haragszik, ha­nem a felesége, mert nekem ő jó komám volt régen.- Milyen fa? Alma?- Dió. Évente megterem egy jó zsákkal, és nem is akármi­lyent, hanem papírhéjút. Ta­vasszal úgy felpiszkálta a szomszédot a felesége, hogy az baltát fogott a fámra.- És maga?- Én meg ráfogtam a villát, mert az volt ott közel. Nem szúrtam meg, annyira nem mentünk, de nem szégyellem, hogy bizony kicsúszott a csú­nya a számon. Ezt hallották meg a szomszédok, aztán el­ítéltek engem a szó miatt. . . — És a szomszédot? — Azt is. Mert tanúm az volt nekem is. Meg a balta mitatt. Azt látták . . . — Hát a villát? — Azt nem számították, mert a füvet forgattam. Maga ta­nult embernek látszik: lehet még fentebb menni ezzel? Nevetéssel bajlódik bennem a kevéske jogtudomány, és szí­vem szerint fellebeznék is a szép magyar beszéd tekintetes ítélőszékéhez, mert aki így mondia el a csúnya szavak históriáját, az felmentést érde­melne. Rá is szánnám magam valamilyen jó tanácsra, de Vá­sárosnaményba érünk, és a le­szállás sodrása elviszi mellő­lem az öreget. Később a kisvendéglőben lá­tom még ugyan, de nem zava­rom, mert éppen egy magako­rú, ünnepélyes feketébe öltö­zött emberrel koccint. Egészsé­gükre. Hadd teremjen a meg­békélés jövőre is egy zsák diói. RIOGATOK Szamoskér határában, a táb­lák szélén kérdeztem egy öreg­embert:- Maga a csősz itt, bátyám?- Nem, öreg vagyok én már ahhoz is. Csak kijöttem. Nézem a határt. Jólesik a szemnek. — Nehéz év volt? Néz erősen, válaszra való ember vagyok-e? Annak ítél: — Nehéz, de most a madár- riogatókat nézem . . .- Riogatókat? Nem ma- dáriiesztőnek mondják?- Riogatok már csak ezek . . . Harsogón zöld a határ, a táblákon szerte madárijesztők védik a termést.- Aztán miért csak rioga­tok?- Hát nézze - mondja és mutatja is - ezt a gyerekhol­mit az unokám is felvehetné, azt a kalapot meg én, hord­tam rosszabat is annál. Azt a kabátot ott városon is elhordta volna a szegényebbje. Valami­kor bizony este jöttünk volna, hogy lelopjuk innen . . . Nézem a bábukat, és gyer­mekkorom toprongyos madár­ijesztői egyszeriben megszelí­dülnek, riogatnak csak. Felfelé a madarakat, befelé - így gon­dolom - az emlékeinket. Bartha Gábor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents