Dunántúli Napló, 1980. november (37. évfolyam, 301-329. szám)
1980-11-23 / 322. szám
♦ 0 $ 0 ® töf ©$ ®0f ©$ fp kJ 0 0 9 $ © ® 9 é f 0 B © ó Fekete Judit: kúpos arány-játék; Fekete-Kosbor: a Dombóvári Művelődési Központ embléma-rendszere; Csizy László: komputer grafika Á Vizuális Műhely kiállítása a Színház téri Galériában A művészmesterség tanulha- tó-tanítható fertályairól szól a kiállítás. A művészettörténet összegyűjtve tartalmaz végtelenül sok tanulságot, ez visszafelé mindig igazolja a történelmet, előre azonban nagyon kockázatosnak látszik megjósolni, hogy miféle élmények és környezet diktátumaként, a múlt mely szegletére fog támaszkodni a megszülető „új”. Lantos Ferenc, a pécsi Vizuális Műhely vezetője „biztos" választásokra sarkallja tanítványait, csökkenteni kívánja az időből, szeszélyből, véletlenekből műalkotásba szűrődő effektusokat. Vissza kívánja vezetni az új forma megalkotásának hogyanját-mikéntjét az egzakt műveletekre. A gondolatrendszer — melyre építhet kísérlete so- során — szükségszerűen axiomatikus. Benne kitüntetett szerepű alappontok és alapműveletek, alapössszefüggések, valamint ezeknek változatai kapcsolódnak össze. Áttekinthető nyelvű, tiszta iskolája a szem „beszédének". Itt nem fellege- ket ostromló kíváncsiság, vagy a különbségek órán való gazdagság példái delejznek. Az azonosságé inkább és minél jobban megvannak a közös elfogadásra méltó alappontok, annál egységesebb (és ne hallgassuk el: olykor veszélyesen egyformább . ..) a közösség arca. Mert a Műhely közösség is. Éppen hogy elindultak, nem találván elégségesnek az útmutatást, amit más szakköri közösségben kaphattak volna. De a Műhely, így, tagjaival és adottságaival — bármennyire is hangsúlyosan ejtjük vele kapcsolatban a szakmai osztályt jelentő „amatőr” szót — szorosan hozzátartozik ma a „művészet” teljes tartalmát sugalló képhez. Még akkor is, ha csak kiegészítő a szerepe. Még akkor is, ha a „nagy művészet" szempontjából nem feltétlenül közérdekű terület, a felkészülés, analízis fázisát emeli csak ki. Állandósított starthelyzetben elsajátított eszközhasználati szabályok, majd a meghaladásukra, új eszközök és új szabályok integrálására irányuló szándékok mutatkoznak be ezen a kiállításon. Hihetőleg nehezebb már azoknak a dolga, akik az „alapösszefüggéseken" túl, mégiscsak esélyt szavanak a személyes mondandónak, akik „saját" nyelven szeretnének megszólalni. A „nem formális” irányában elfogult alkotói típusok eszmei-ideológiai, esetleg pszichologizáló, vagy más móHÉTVÉGE 8. dón teoretikus mondanivalója láthatóan nehezen ízül az or- namentális formatartalmak alapvetően merev vázrendszeréhez. A „már" nem tanítható, az előzményekkel már nem megerősíthető, (vagyis, ami a személyes alkotói „arcéi” kimunkálására való hajlamot jelenti), az a szenvedélyesen és sokoldalúan bizonyított műhelyiskola közegében furcsa eklektikaként érvényesül. Eltérő mélységű izgalmakat szerez például Dohány Sándor alig észlelhetően, finoman papírra tett két portréja, tűnékenységük, fátyolos lírájuk, és Dobány Sándor ablak közötti falsíkokra applikált J. R. Soto „átirata", amennyiben azt mutatja meg, hogy a síkbeli ábrázolás elemei miként hatnak, ha térbe kerülnek. A kiállított színdinamikai játékok okosak és újszerűek. R. P. Lohse, J. Itten útmutatásait a begyakorlás fázisában mutatja-honosítja meg néhány konstruáló és arány-játék. Műk Ágota sárga-vörös— kék, tájképhangulatokat keltő variációi, színkontrasztokat feltérképező mákgubó sorozatai erő és irónia nélkül utalnak a forrás; A. Warhol: M. Monroe, Sárga virág, Tehén stb. húsz évvel ezelőtt még izgalmas kvalitásaira. A közelmúlt modern képző- művészetének tisztelete és a racionális formaelemzés elsajátított készsége szövődik egybe Zalavári József és Terhe János mesterien megrajzolt munkáin. A felhasznált anyagok és a gyakorolt technika soha nem azt hangsúlyozzák, hogy itt úgynevezett „alkotással” állunk szemben. Kísérletről beszélnek a rajz-, és fotópapírok, a pa- pundekliből hajtogatott kúpok. Gyakorlatokról, melyeknek végeredményeit jóllehet számtalan sokszor lejegyezték már, melyeken azonban ót kell vágnia ma. gát ma is annak, aki a művészet gyakorlásába ott akar bekapcsolódni, ahol az elődök ab. bahagyták. Akik a gyakorlat, kísérlet, az ideiglenes megoldások, vagy a válaszképtelenség sorozatainak terepét elhagyták, azok vállalták a legtöbbet. A közösség, a Műhely szélárnyékát elhagyva, önálló programmal, másfajta kritikus megütközésre tartanak számot. Pál Zoltán plasztikai világának megértéséhez nem „ugrottak" be a műítész dolgát úgy megkönnyítő párhuzamok és előképek. Egy sor igazi mű- vességgel, igazi anyagban, igazi, személyes kimódolt plasztikai problémával „tüntető” műalkotás. Nem közelítések, nem kísérletek, hanem s> tudott, a vállait és megvalósított cél rögzületei. Nem a rendszer, a folyamat, a valószínűség, hanem a véglegesség, a befejezettség vállalásában bátor művek Pál szobrai. E sorok írójának valóságos meglepetés, a felfedezés ritka öröme. A közösséggel szemben azonban méltánytalan lenne e helyt többet foglalkozni Pál Zoltán munkáival. Remélhetőleg nem várat sokat önálló bemutatkozásával. összegzés? Hiszen a kiállítás célja a mindennapi munka, a problémák, tagság, elvek és tervek láthatóvá tétele volt. Előtte nem volt sűrűbb a gond, s utána nem lesz hézagosabb, amit tenni kell. A korszerű művészettörténeti tényanyag valamint a lehetséges alkotói tevékenységet teljes felületén elemző módszer az ország egyik leghaladóbb művészeti csoportjává avatja ezt a közösséget. Aknai Tamás A szerelem pillanatai — balettest Fiatal koreográfuspár bemutatkozása Az 1980—81-es balettévad a Keveházi—Bán táncosházaspár koreográfiáinak be- I mutató előadásával indult, j Mint kiváló táncművészeket már jó pár éve ismeri a balettet kedvelő közönség, de mint tánctervezőkkel, koreográfusokkal most találkozhatott először. A pécsi baleltegyüttes ve- I zetősége azáltal, hogy meg- I hívta e fiatal alkotópárost, j nemcsak a fiatal pólyakez- ! dőknek adott lehetőséget a j bemutatkozásra, hanem íze- I lítőt adott a helybéli nézők- j nek abból a törekvésből, I amely ma a hazai színpado- J kon és a világ színpadjain új 3 irányként jelentkezik. Neve- | zetesen: megőrizni a klasszi- j kus tánc alapelemeit és eh- I hez kapcsolni a korszerű —1 I modernnek nevezett — új S mozgás-, illetve táncformát. A Pécsi Balett megalakulásakor — immár húsz éve — új táncstílust teremtett és ennek a táncstílusnak bizonyos mértékű megtartása és ötvözete a klasszikus mozgásrendszerrel tette lehetővé, hogy e koreográfiák megvalósuljanak. A Pécsi Balett második generációjaként emlegetett táncosok, akik a klasszikus tánc elemeit balettmesterek vezetésével nap mint nap gyakorolják, a koreográfiákban pedig a húszéves mozdulatrendszert vagy annak változatát valósítják meg, nemcsak a koreográfia szín- rehózatalának volt egyik lehetősége, hanem biztosították az egyéni sikerek megszületését is. Külön meg kell említeni az est előnyére azt is, hogy a bemutatott művek által a nézők a Pécsett ritkán látható klasszikus balettben is gyönyörködhettek, amely táncstílusnak Keveházi I Gábor igazi ismerője, hisz I eddig is több nemzetközi I táncverseny győztese volt. A Chopin zenéjére készült Mazurkák c. balettmű volt az est nyitószáma, amely félreismerhetetlenül Chopint, a zeneszerzőt idézte. A klasszikus táncok szépsége, látványossága, kivitelezése méltán nyerte el a közönség tetszését. A női táncok légiesek, könnyedek, álomszerűek voltak, idézték a romantikus nagybalettek mozgáskultúráját. Szép, biztos kivitelezésű táncot láthattunk Sólymos Pál előadásában, aki Chopin életrekel- tője volt. A kellemetlen közérzetet keltő giccses zárójelenet már rendezői, koreográ- fusi hiba. Megérdemelt volna a táncjáték az egész mű eleganciájához méltó, kisebb gesztikulólásokkal történő őszintébb, igazabbnak tűnő befejezést. Az est középső részében bemutatott három rövid táncjelenet közül az első Wolff Péter fiatal zeneszerző sok esetben — főleg az első tételben — filmzenére emlékeztető zenéjére készült táncjáték volt. Lírai táncok sorozata, amelyet szép előadásban tolmácsolt Zarnóczai Gizella és Hajzer Gábor. A Szörny című kompozíció dramaturgiailag kidolgozatlan. Amit láttunk, — az csak ötlet, amely kellő előkészítés és ennek megfelelő befejezés után drámai táncjáték is lehet, vagy éppen megvalósítója annak, ami „lenni szeretett volna" — tánckor^édia, vagy paródia. így azonban csak gyenge torzó maradt. A Tomita által szintetizátorra átdolgozott Ravel: Boleró kompozíciójában a koreográfuspár az eddigi ösz- szes, e zenére készült táncformától, koreográfiától eltért. A zenében rejlő feszültséget a szerelmes férfi küzdelmeként ábrázolja, míg az állandóan ismétlődő dallam vonalát követve keleties mozgással jelenik meg a férfit legyőző nő. Kitűnő alakítást nyújtott Tamás Gyöngyi, aki I karcsú, nyúlánk alakjával, biztos tánctechnikájóval és finoman, kifejezően alkalmazott kar- és kézmozdulataival arról győzött meg bennünket, hogy az együttes egyik legbiztosabb táncosa. A férfiszerepben Lovas Pál nyújtott kimagaslót, a zenei fe- I szültség nagyszerű tolmácso- lója volt. A Tomita—Jávori zenéjére [ készült A gyönyörök kertje c. I kompozícióval zárult az est. I Az ismertetőben jelzett késő- I középkori Bosch mester képé- | re való utalás némileg félré- I vezető. Nem ennek a fest- I menynek tánci megvalósuló- ] sa, de hangulati visszakap- I csolása sem a táncjáték. I Csupán a vízió, az álomlátás I a közös, a „paradicsomi me- I zők" megjelenítésének aka- [ rata. E táncban a túlvilág! I idillt képviseli a tánckar kiegyensúlyozott, szép, békés mozgásrendszere, az ide bejutó „Ma Emberének” riadalmát, félelmét, bizalmatlanságát Körmendy László jelzi táncával. Kezdetben szokatlan gondolatot ébreszt a tánc: a ma embere még a szépségtől is ennyire fél? A kiegyensúlyozottsággal szemben is gyanakvó? Végül; is megadja a tánc a választ, mert egy hatalmas, remek szólótáncban jelzi a béke és nyugalom elfogadását, az. e fölött érzett örömét, majd átvéve a tánckar lassú, egyenletes táncát, azonosul az őt befogadókkal. Az első művekben dramaturgiai hibákat is elkövető koreográfuspár bizonyságot adott arról, hogy vannak jó elképzelései, gondolatai amelyek alapján sikeres tánctervezői pályára számíthat- I nak. Fonay Zsuzsa Fotó: Körtvélyesi László Tamás Gyöngyi és Sólymos Pál a Mazurkák c. részben Pál Zoltán: kisplasztika
