Dunántúli Napló, 1980. november (37. évfolyam, 301-329. szám)

1980-11-16 / 315. szám

k Önarckép, 1969 Cigánytemetés, 1954 Szentmártoni iskolo udvara ......................... E ltűnt pécs-baranyai irodalom Lovász Pál ISibIcb ft»cicsi Ha hűvösebbre fordult az idő, Simon Béla elővette kes­keny karimájú kalapját, vas­tag, érdes mintázatú télikabá­tot húzott, meleg sálat tett a nyakába, úgy indult el uránvá­rosi lakásáról a Kolozsvár ut­cába, ahol a műterme volt. Fi­noman gondozta magát, men­tegette az egészségét. Mente­gette a világot. A műtermében volt egy kis megmentett régi Erdélye, a Szársomlyó közelé­ben lévő apró szöllejében pe­dig kevéske ősi tisztaságú pa­raszti életet őrizgetett. Társa­ságában sejteni lehetett, hogy ennél többje is van, valami, ami a legigazibb kincs vala­mennyi között. Ez a valami valaki volt: egy gyermek. Haj­dani önmaga, akit teljes ifjúi pompájában sikerült megőriz­nie, átmenekítenie a zavarosan zajló évtizedeken. Én tudtam róla, hogy ezt a gyermeket szalajtgatja el ide- oda. Egy szól virágért, egy jó szóért, egy mosolyért, egy de­rűs észrevételére. Tudtam róla, hogy vele él, vele tölti el leg­becsesebb idejét, általa szeret­teti meg magát az emberekkel, vele beszéli meg a megbeszél­nivalóit, neki mutatja meg el­sőként a munkáit. És néha még az ecsetet is a kezébe nyom­ja. Tévednék, ha abban a hi- szemben gondolkoznék róla, hogy ez a gyermek és vele a gyermekkor tiszta, érdeknélküli szemlélete, a rácsodálkozás ké­pessége és művészete volt éle­tének a lényege? Nem hiszem. Szomszédok voltunk, egy bu­szon jártunk úgy tizenöt éve. Havonta egyszer-kétszer össze­futottunk, elbeszélgettünk. Ál­talában tudtam, mit csinál, hogy van, merre utazik, hol nyílik kiállítása. — Na, akkor gyere ám — mondta alig egy hónapja az uránvárosi posta előtt, amikor arról beszélget­tünk, hogy decemberben leen­dő hetvenedik születésnapjára szeretnék írni róla. — Megyek — mondtam és hamarosan be is írtam a munkatervembe: Si­mon Béla hetvenéves. Átfogó beszélgetésre készültem Foga- rastól, ahol 1910-ben született, Pécsig, ahol a munkatervem el­készítése utáni napon — meg­holt ... A beszélgetés tulajdonkép­pen formális, barátkozás jelle­gű összejövetel lett volna, ami inkább nekem volt fontos. Gon­doltam, feltöltöm egy kicsit megcsappant hitemet, rongy ke­délyemre is ráfér, hogy Vele legyek. Mert ezek a találkozá­sok kicserélték az embert. El- töltötték életkedvvel, müvészet- és emberszeretettel. — Mindent megírtak már rólam, de azért te csak írj, a te írásaidon ér­zem, hogy szeretsz engem — mondta. Így volt. Szerettem. És azt hiszem, mások is. Nem tudom, volt-e ellensége. Való­színűtlen. A művészt szerettem volna megismerni benne és egy em­berrel ismerkedtem meg. Egy emberrel, aki a legnemesebb emberi tulajdonságoknak a sze­rénységet, az érzelmi telítettsé­get és az értelmi gazdagságot tekintette. Művészete embersé­gének a része volt, nem von­zódott a taláros, hókuszpóku- szos művészi attitűdök iránt. Szívós kitartással végezte mindennapos munkáját. Sok vázlatot csinált szinte minden­ről. Kis érzékeny mozdulatokkal szorítgatta be művei örökkéva­lóságába az illékony valósá­got. Van egy önarcképe, ami nekem különösen kedves. 1969- ben készült. Feje kissé daco­san, kissé büszkén emelkedik ki a vörösen izzó háttérből. Az arcon ott az élet roppant sú­lya, a háttérben a zaklatottan rohanó idő hieroglifái. Milyen nehéz kétlábon maradni itt, ezen a földön — mondja a kép. — Azért én mégis két lá­bon maradtam — hallom vala­honnan a hangját. Azért én mindenekelőtt becsületes ember maradtam. Valaki . . . Nem úr és nem szolga. Ember — hal­lom a folytatást. Még mindig azt hiszem, hogy góbés fortélyosság rejlik a ha­lálhír mögött és majd találko­zunk. Holnap, vagy holnapután az Uránvárosban, vagy az autó­buszon. Bebesi Károly Előttem egy jól sikerült ex libris, Andruskó Károly zentai grafikusművész munkája: EX LIBRIS NÉPKÖNYVTÁR - LO­VÁSZ PÁL AJÁNDÉKA BACS- FÖLDVÁRNAK. Az ex libris története az, hogy az Eszéken meghalt Lo­vász Pál unokanővére, s an­nak jelentős értékű könyvtárát örökölve, azt teljes egészében szülőfalujának, Bácsföldvár- nak ajándékozta. Mert itt, a községházával szembeni ház­ban született 1896. május 26-án. Alig 16 éves, amikor a Temesvári Újság már közöl­te verseit. 1922-ben jelent meg Tiszamentén c. verskö­tete. A szülőföld szeretetében ölelkezik itt egymással a kor­mos falak közt dolgozó ko­vácsmester, a halzsíros csiz- májú révész és a csontos ar­cú pásztorok búsv vágyakozá­sa. A Böngészők ben szembe­állítja a lengő rongyú, hajlott hátú, mezítelen lábú „szegény Lázárok bús csapatját" a cif­ra villák fényében vigadók hadával. Az irodalmi közvélemény kedvezően fogadta e kötetét. Kosztolányi Dezső ezt írja róla: „A könyv írója finoman kezeli a magyar nyelv hang­szerét, rezzenékeny lélek, s művész, ki jövőre tarthat szá­mot. Nekem különösen meg­ható, hogy az én szűkebb ha- zámban szólalt meg a ma­gyar vers." 1928-ban Lovász Pál vissza­tért „szépanyja földjére”, Ba­ranyába, ahonnan valamikor az ősök elindultak, és ahol — milyen szépen írja: Felém rebben mécse jó testvérszíveknek; itten akaratlan szeretek s szeretnek. Janus Pannonius „hazájá­ban", Pécsett csakhamar gyö­keret vert páratlan lelkiisme- retességű, irodalomszerető egyénisége. Személyes kap­csolatai révén évek hosszú munkájával megszervezte, és 1931. június 10-én megalapí­totta Pécsett a Janus Panno­nius Társaságot, amelynek el­ső titkára, majd főtitkára volt a Társaság 1944. évi meg­szűnéséig. Nincs módunk a Társaság munkájának részletes bemu- tatására. Megtette ezt helyet­tünk dr. Horváth Veronika. Annyit mégis meg kell emlí­tenünk, hogy a Társaság mű­ködése mit jelentett Pécs vá­ros kulturális életében. Kor­szakváltást, új fejezetet. Pécs újra szellemi központtá vált. A Társaság egyesítette és kö­zös munkára fogta a város, az egyetem, a Dunántúl, sőt az ország reprezentatív köl­tőit, íróit, tudósait. „A Janus fogalommá vált — írja Várko- nyi Nándor — minden rendez­vényekor zsúfolásig megtelt a megyeháza barokk díszterme, később a színház nézőtere is." Pécsett csaknem mindig voltak különböző célkitűzések szolgálatában álló fölyóiratok (Új írások, Symposion, ötto­rony, Minerva, Pannónia, Mű­hely stb.), ezért Lovász Pál­ban is felmerült a lapindítás gondolata. Visszaemlékezé­seiben így ír erről: „Kezdettől fogva dédelgetett gondolat volt a Dunántúl tájáról hang­zó lap életre hívása. Surányi Miklós sugárzó arccal, néha hajnalokig beszélt ennek je­lentőségéről is. A lap hiánya egyre jobban éreztette hatá­sát." így sarjadt ki a Társa­ság megalakulásának tizedik évfordulóján. 1941-ben a Sor­sunk folyóirat, amelynek Lo­vász Pál társszerkesztője, majd igazgatótanácsának tagja lett. Azt is csak kevesen tudják Pécsett, hogy ez az érzékeny lelkű poéta - felelős állása tudatában sem hajtotta végre azokat a törvényeket vagy rendeleteket, amelyek sértet­ték emberi öntudatát. Amikor megkapta a rendeletet, hogy a Janus Pannonius Társaság­ból zárják ki a zsidó szárma­zású tagokat, a leiratot egy­szerűen eltüntette, mintha nem is érkezett volna. Nem szabad elfeledkeznünk arról a tettéről sem, hogy a gettóba zártak gyógyellátásá- ról és táppénzsegélyéről is mindvégig gondoskodott, és 1944 novemberének utolsó napján a pécsi OTI volt az egyetlen, amely tovább vé­gezte a betegsegélyezést, a bányanyugbérek folyósítását, a kiürült klinikák gyógyszerek­kel, kötszerekkel és műszerek­kel való ellátását. Mindez Lovász Pál érdeme volt. Olyan tettek, amelyekről ő sohasem beszélt, de mások tudtak róluk. Nem volt termékeny költő. Második verskötetét is csak erőszakkal tudták megjelen­tetni. A Vándorút apró kis rajzaiban a falu életének szi- várványos színei sziporkáznak elénk. Az Arcképet, utolsó verskötetét elhunyt felesége emlékének szentelte. E válo­gatott verseit is tartalmazó munkában a pécsi táj han­gulatos harmóniája (A Zsot- nay Múzeumban, Mecseki csalogány, Pécsi pillanat stb.) ölelkezik a hitves, a csalód, az unoka iránti meghitt me­legséggel. És a közelgő ha­lált is belenyugvással várja a költő. 1975. november 16-án halt meg a Szívjóság és a huma­nitás meleg szívű költője, a fáradhatatlan irodalomszerve­ző, aki magáról szerényen csak ennyit vallott önéletrajz című versében: Ember volt, lény, sár fia. Dr. Tóth István Sárospataky István ésa Tűzkút — A pécsi Kamaraszínház új bemutatója elé — Az új magyar drámairoda­lom felkarolása, a művek megrendelése, dramaturgiai előkészítése és színpadra ál­lítása a Pécsi Nemzeti Szín­ház sokirányú feladatai és tö­rekvései között a legfonto­sabb. Az Illyés Gyula bemu­tatók folyamatos sorozata, a korábban rendszeres, utóbb el-elmaradó Hernádi-premie­rek alkotják a gerincét ennek a tiszteletre méltó műhelyte­vékenységnek. Nem kevésbé jelentékeny és fontos azon­ban o fiatalok felvállalása, a pályakezdők műveinek ritkán hálás, sok munkát igénylő, nem egyszer kockázatos be­mutatása. A pécsi színház fia­tal „háziszerzői” közül Sáros­pataky István talán a legro­konszenvesebb. Szerény egyé­nisége csakúgy, mint ígéretes tehetsége a közönséget is rég megnyerte, a Zára, a Tánc­pestis, majd a Salome, ha nem is kirobbanó, de tisztes sikert aratott. Sárospataky István most Tűzkút címen új drámát írt, 29-én láthatjuk majd ősbe­mutatóját a Kamaraszínház­ban Sík Ferenc rendezésében. A dráma címe talán egy ki­csinykét illetlen, mert az iro­dalmi, művészeti köztudat­ban „foglalt": ezt a címet viseli Weöres Sándor 1964- ben megjelent verseskötete. Ezt egy mégoly fiatal, noha más műfajban tevékenykedő drámaírónak is tudni illenék, de a tán kevésbé fiatal, ám annál tájékozottabb drama­turgnak, rendezőnek vagy a Színháznak kiváltképp. A cím persze nem nagyon fontos, csak picit zavaró, sőt a darab tartalmához egyéb­ként illik is, hiszen a mű té­májának ihletője alighanem az alig másfél éve országo­san ismertté vált zsanai gáz­kitörés, noha erre közvetlen utalást a szövegben nem ta­lálunk. Ez a nagyon közeli, igazán mai téma az első kel­lemes meglepetés az újszerű­ség Sárospataky Tűzkútjában. Eddig az író kivétel nélkül „kosztümös”, történelmi vagy áltörténelmi, mitológiai kön­tösbe burkolózott, most viszont az volt a legnagyobb gond­ja — idézzük kissé szabadon nyilatkozatát —, hogyan ve­hetné le gondolatairól a múlt jelmezeit úgy, hogy azok va­lóban mai embert mutassa­nak; mai gondokról, sikerek­ről és kudarcokról szóljanak. „Nevetve vagy sírva, de szól­janak, és ne dünnyögjenék, hamis álintellektuális okosko­dással! Lehetőségekről akar­tam írni: egyéni és társadal­mi lehetőségek elválaszthatat- lanságáról; utakról és tév- utakról; egyszóval: magunk­ról" — idézzük immár szó szerint az írót. Bemutató előtt elégedjünk is meg ennyivel, nyugtázzuk örömmel az író időszerű té­maválasztását és nemes szán­dékait, de a meséjét tartsuk titokban. A szöveg különben se minden: Sík Ferenc rende­zésében és a kitűnő színmű­vészeket, köztük számos újon­nan Pécsre szerződött fiatalt mozgósító előadással eleve­nedik meg majd a dráma. A főszerepeket Csikós Gábor, Dávid Kiss Ferenc és Koszta Gabriella játssza, a további szerepekben a tervek szerint Gorái Róbert, Kovács Dénes, Lukács József, Nagy Réka, Pintér Gyula, Vajek Róbert és Vitai András lép színre. A mese| helyett, az érdek­lődés felcsigázására annyit még elárulhatunk, hogy midőn felgördül a függöny, vagy függöny híján valami más mó­don kezdetét veszi az előadás, birkapásztorok és olajmunká­sok konfliktusainak leszünk majd tanúi, melyek később egyéb konfliktusokkal gazda­godnak, még később a feltö­rő földgáz mellett különb-kü­lönb parázsló szerelmi szen­vedélyek is lángra lobbannak, s a féltékenység zöld szörnye­tege is megjelenik. Halottak is lesznek, ám ezúttal a nyílt színen vér nem folyik. Szederkényi Ervin Cigányleány fej

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents