Dunántúli Napló, 1980. november (37. évfolyam, 301-329. szám)
1980-11-16 / 315. szám
Calambosi László Bíborban Lovász Pál emlékének Csalódás terméből _ töprengve vezettél. A hit kenyeréből bőségesen szeltél. . Barkós barátodnak liliomot adtál. Pajzs nélküli vésztőt magadhoz fogadtál. Búcsúzni jöttem. Állok idelenn. December hozza jeges zászlaját. Jajong a nyáj. A bácskai galamb csőrében dajkál gyászoló búzát. Hóban világot krizantém-Jöveg. Lovak fején reng gyertyás bóbita. Féltett rigókra viasz-gyöngy lebeg. Köd-füstölők közt lépked Napfia. Lepel fölé zuhan a sirató. A test kápolnája bezárva már. Torok-cellában megfulladt a hang. A piros bögyű szív megölt madár. Sikoltás éle csapkod. Dől a föld. Lilább a bánat izzó gyökere. A vér-tarajos hattyú fölmerül, villan s nem őrzi többé senki se. Mennyei ház forog. Az ablakát bársony borítja, bújtató brokát. Arany sípokból szökkent dallamok a közelgő felé buzogjatok. Sárba mintázta gyémántos nyomát. Lantjára ejti nyirkos homlokát. Az igyekvőt vendégeld, Végtelen. Szolgált sokat. A lenti Kegyelem magasba küldte fáradt gyermekét. Virrasztó kerub, vesd meg fekhelyét. Bíborban Szálló, arkangyal-hajad fehér virág a kristály-födte éjben. Isten csukja törékeny szárnyadat a tejút-széli vadrózsák tövében. A Csillagtorony ajtajában áll harsonát fújva Hy Gadarn király. Jobbján, kék holdon sugár-csontú Vándor: az égi szirtre von Várkonyi Nándor, Ölel, megosztja asztalát Veled. Lapozgattok tűzfényű könyveket. Sulyok Gabriella rajza Koch Valéria Jó hír Kis riongó szívverések árulkodnak csupán a lopakodó szeretetröl nem botrány már jelenléte sem hiánya most nem jajdulnak föl a gyertyák a gyönyör lángoló jégcsapjaitól és nem mártózik meg az égben a szárnyas szavú rajongás a megjelölt jelen- időn felfénylik a félelemtelen megtartó serény hit anyánk megszürkült őszébe áhított csillag érkezik törözött türelmű várakozásban áldott vagy húgom < az asszonyok között Költözködés K egyetlen volt az 1940-es. Március első napjaiban még keményen tartotta magát a természet. Épp oly gonosz volt, mint az emberek. Kampós szél fújt végig a puszta határán. A Somogy megyei Kisgátpusztán az uradalmi istállótól háromszáz méterre a rétben a közös gémeskút egymagában ágaskodott. A kút káváját jégpáncél díszítette. A su- dárfa síkos, jeges. Nehéz a víz húzása. A hasas vályúban a víz befagyott, ketté hasított jéghengerhez hasonló. Csak a szalma lángja'olvasztotta fel a jeget. Éjszaka a higany mínusz 15- 20 fok alá süllyedt. Délben az épületekből kiáramló meleg hatására az ereszeken a jégcsapok csepegni kezdtek. Bármilyen komisz hideg volt, s ha a földeken nem is lehetett szántani, kint a határban dolgozni kellett. Trágyát hord- tunk a mezőre, vagy az erdőre ■mentünk fát vágni, és a fát este kocsival beszállítottuk a pusztára. Nem volt kímélet a cselédvilágban. Ha „öregfejszék estek is", dolgozni kellett. Hétfőn korán reggel a pusztagazda oz uradalmi istállóba jött. Amíg mi, cselédek etettük és ápoltuk az állatokat, a gazda az istállóban csőszkö- dött. Az élére állított téglás járdán nagy léptekkel fel-alá sétált. A fal mellett roskadozó heteságy előtt és a kijárati ajtónál megfordult. Szájából hosszú pipaszár csüngött, többször hümmögött. Kezével mutogatott, gesztikulált. Mozgásából arra lehetett gondolni, hogy olyasmin töri a fejét, ami a bárónak jó, nekünk, cselédeknek azonban rosszat jelent. — Végezzetek az állatok etetésével és itatásával — adta ki a rendeletet a gazda. — Ecsém Imre és Jóska a lovakkal szánkón elmentek Törökkoppány községbe, és onnan Jurisics József téglást családjával, bútoraival együtt elszállítjátok, mert a méltóságos báró úr vályogvetőknek fogadta fel őket. A köves úton még fagyos a hó könnyen csúszik a szán. Mire beesteledik, odaértek, éjszaka az állatok megpihennek, és hajnalban kezdjétek meq a bútorok felrakását, hogy időben e| tudjatok indulni - mondotta a pusztagazda. Reggel, napkeltekor a pusztáról lovas szánkóvol vidáman elindultunk. örültünk, hogy a pusztáról kimehetünk. Kaposvár 20, Törökkoppány még 25 kilométer. Bizony öreg este volt, amikor a vén, jámbor állatokkal megérkeztünk. A hideg még mindig nem tágított, az égbolt simára borotválkozott, a hold és a csillagok fáztak. A családdal még jóidéig elbeszélgettünk, de az egész napos utazás, a hideg megviselt bennünket. A földes lakásban szalmát terítettünk le, és ozon 2—3 órát aludtunk, mivel ágy nem volt. A lovakat is el- fárasztotta a hosszú út, mert ahhoz voltak szokva, hogy az uradalomban a földeken dolgoztak. Az abrak evése helyett azok is inkább pihentek. Már sötét hajnalon hozzáláttunk a bútorok felrakásához. A szánokat a ház elé húztuk, hogy az igáslovak addig is pihenjenek. Gondosan, vigyázva felraktuk o szegényes holmikat, s ahogy kivilógosodott, indultunk a téglaégetőtől. A család a régi lakást és munkahelyet nem sajnálta otthagyni. Úgy tűnt, hogy rendben megy minden, és szerencsésen visszaérkezünk, de nem így történt. Délelőtt 9 órakor a köd felszállt. Ez jó volt, mert a látási viszonyok jobbak lettek, de váratlanul erősen kisütött a nap, gyorsan olvadni kezdett a hó, s az út menti árkok megteltek hólével. Az útkaparó piros zászlóját az útpadkán a földbe állította. Olyan szépen sütött a nap, hogy az útkoparó kiskabátját levetette, és a közeli szederfára akasztotta. Utunk Hetes és Juta községen vezetett át. A déli langyos szél hatására úgy elolvadt a hó, hogy oz úttesten folyt a víz, és kilátszott a kő. Csupán az út szélén megmaradt havon lehetett közlekedni a szánkóval. Azonban a szánkó útja mind fárasztóbb lett, inkább süppedt, tapadt a szán, mint csúszott. A lovak izzadva húzták a rakományt. Imre bátyám megszólalt: - öcsém, ne kínozzuk a lovakat, a legközelebbi ház udvarába álljunk be. Én elmegyek lóháton két kocsiért, és a bútorokat átrakjuk. Kaposújlakon az egyik parasztház szénáspajtájába beállítottuk Jurisics József rakományát. Ö ott maradt velünk, családja pedig vonattal Kisgát- pusztqza utazott, újabb otthonukba. Imre csak másnap érkezett vissza a két üres kocsival. A téglás és én az istállóban kaptunk szállást. Jómódú parasztcsalád volt a szállásadó, tele volt az istálló tehénnel, és 4 ló is táncolt a jászol előtt. Napok óta nem voltak befogva, majd kibújtak a bőrükből, a mi lovaink meg csak búslakodtak, akár a szódáskocsis lovai. A szalonna és a kenyér, amit egy napra magunkkal vittünk, már elfogyott. A munkáscsa- ládnok sem volt élelme. Közben beesteledett. A lovak árpaszalmát ettek, és éjszaka ku- koricacsutát rágtak. Az esti etetés után a házigazda felesége és fiatal menyecske leánya az istállóba jöttek fejőskannával. Leakasztották az ablakos keverőláda oldaláról a fejőszéket, és megkezdték a fe- jést. Sudarosan csurgott a friss, illatos, habos tej a kannába. — János, hol vagy már avval az edénnyel, gyere már! — mondta mogorván az asszony. — Jól van, gyüvök, csak előbb a veremből kellett főhoznom a répát — mondta János, a ház szolgája. Még valamit dünnyögött, de azt már nem lehetett megérteni. Jött közben a fiatal menyecske ura, jól megtermett paraszt- ember, se szólt, se beszélt, egyenesen a kisborjúhoz ment, nyakáról leoldotta a kötelet, és ahogy a kisborjú futott át a másik sorra az anyjához szopni, a járdán álló 25 literes tejeskannát feldöntötte. Ezt látta a menyecske, a fiatalember felesége. Magából kikelve mondta: — Rosebb egye meg a bug. ris pofádat! Nem tudtál vigyázni! No, mojd beszélek az édesapámmal, és bevonulsz bakának, nem leszel felmentett, mert nem sok hasznodat veszem. — Jó, jó, azért nem kell mindjárt a frontra vitetni a Palit. Elvégre mégis az urad — mondotta a vőgyerek anyósa. — Miért nem fogta meg a nyakát o bikaborjúnak, mért engedte el?! Sose oda figyel, amit csinál — mondta rikácsolva a vőember felesége. Közben hazajött a ház ura, a gazdo. Látta a szánkót, a szénáspajtóban a bútort, és mogorván kérdezte, hogy kerültek ezek ide? A családtagok közül senki sem felelt, egymásra bámultak, mint a partra vetett hol. — No, jó, tehát Pali, te engedted meg — mondta a gazda. — Én bizony Isten, nem engedtem meg. A padláson ko- poztam a kukoricát. Mikor lejöttem, már itt voltak. — Hát így állunk, majd oda- be folytatjuk. Gondoltam, közbe kell szólni, és meg kell mondani, mi az igazság. — Gazda úr! Mi nem kérdeztünk meg a jelenlévők közül senkit sem. Nyitva volt az utcai kopu, és behajtottunk, mert más megoldás nem volt. Kint az utcán nem maradhattunk — mondtam. Jurisics József mellettem állt, és bizonygatta: - Igen, igen, bejöttünk. Ne tessék kidobni, úgysincs egyebem, csak, ami itt látható. Nem tudtunk tovább menni, mert a hó elolvadt, csők egy napról van szó, és megyünk tovább. A gazda felesége is megszólalt: — Én a konyha ablakából láttam, hogy beálltak. Csak annyit intettem a fejemmel, hogy airra, a pajta felé menjenek. Ezzel véget ért a szóváltás. A háziak bementek. Az idő megenyhült, de a levegő hűvös és fagyos volt az emberek között. Ezek utón nem mertünk élelmet kérni, pedig nagyon éhesek voltunk. Az esti harangszó után az istállóba jött János szolga. Magával hozott két szelet kenyeret és két üvegben friss tejet: — Tessék, fogyasszák el. A szomszéd Gyuri szolgától kaptam — Köszönjük szépen — mondtuk. A sgtét istállóban megvacsoráztunk, majd hasrafeküdtünk, hogy ne fázzunk. Az clomszalmán reggelig pihentünk, izzadságtól átitatott lópokróccal takaróztunk. Éjszaka keveset tudtunk aludni, mivel fáztunk. A sötétben patkányok futkóroztak, azt szedegették fel, amit az állatok az eleségükböl kiszórtak. A jószágok sem voltak nyugodtak, idegen szagot éreztek. Itt is úgy volt, mint más helyen, a cseléd hajnalban kezdett dolgozni, etette az állatokat, a háziak pedig aludtak. A háznál volt két házőrző kutya. Az egyik a gazda szobája előtt hasalt, a másik1 az istálló bejáratánál tartózkodott. Mikor bátyám egy nap múlva visszajött o kocsikkal, váratlanul ismét megváltozott az idő, a hőmérséklet lesüllyedt, sőt hajnalra megcsontosodott a föld, a mosóasszony kezének ráncaihoz volt hc- sonló. A költözködés harmadik napján délelőtt érkezett vissza a bátyám. A szánkókról a bútorokat átraktuk o kocsikra. Délelőtt 11 óra van. A zárt felhőtakaró zorddá tette az égboltot, a hőmérséklet nulla fok körül volt. Havaseső esett. Ha jön a baj, akkor esőstől jön. Az út síkossá vált, a lovak csúszkáltak, alig tudtok kapaszkodni. Az országúton még csak tudtunk kocsizni, köves út volt. de amikor beértünk Kaposvárra, a kockás gránitkő, a macskaköves út lehetetlenné tette, hogy utunkat folytassuk. Nem volt más választásunk, a város szélén az egyik vendéglő udvarába álltunk be. A lovaknqk abrakjuk, szálastakarmányuk nem volt. A cseléd, világban a napidíj ismeretlen volt. Szerencsére hetipiac volt, és az abrakot, amit a környékbeli parasztok a vendéglő istállójában, pajtájában és az udvarban szétszórtan hagytak, összeszedtük,^ és a szegény páráknak adtuk, hogy egyenek valamit. Mondtam is a bátyámnak: — A betyár hétszentségét az ilyen bárónak és pusztagazdának! Kidekázza az abrakot oz amúgyis görhes gebéknek. Az egyik göthös, a másiknak meg himpókos a lába. De azért az állatokat nem ütöttük. Azok nem voltak okai a történteknek. Csak mi, cselédek ittuk meg minden rossznak a levét. Bizony, még „szebbeket" is mondtunk a gazdának. De a mi szavunk csak annyit ért, mint a vízen a buborék. Az útvonal, amerre Kaposvártól mentünk az elfáradt, szegény jószágokkal: Szentjakab, Tcszár, Kaposhomok, Nagyberki és Kisgátpuszta. Már öreg este volt, amikor a munkáscsalád . bútorával megérkeztünk. Azt hiszem, ez a négynapi költözködés emlékezetes nyomot hagyott Jurisics József családjának az életében is. Mi, cselédek másnap a, pusz- tagozdától nem elismerést, hanem ledorongolást kaptunk. Azt mondta, tehetetlenek vagyunk. A cselédsorban a végzett munkáért oly ritka az elismerés, mint a kutya vacsorája. ,,S- ha van is, akkor is csak a kenyér- hajja, annak is az égett része.” Jeli József Réti Zoltán rajza
