Dunántúli Napló, 1980. októbar (37. évfolyam, 270-300. szám)
1980-10-19 / 288. szám
Tánckultúra az Iskolában A mozdulat anyanyelve Hét kicsi japan? Lengyel Menyhért színműve a Pécsi Nemzeti Színházban Két rendezvénysor pöröl egymással a mozdulatok anyanyelvén. A beat-tánc meg a néptánc. Pöröl? Az egyik nem :erti a másik szavát; hiába szólna szép anyai szóval a néptánc, ha a „beat" válasza csupa dadogás. Mondhatni, az anyja sem érti szavát; minden mozdulata egy-egy nyelvbotlás. A két rendezvénysor: az iskolák diszkós vigadozása, meg a megyei gyermektáncok, néptáncok bemutatói. Mindkettőt magyar iskolásoktól láttuk. Érzékelhették szülők és szakemberek a szakadékot amely tánckultúránkban tátong. Lábak dadogása Több alkalommal úttörőházban és klubban néztem az iskolai táncrendezvényeket. A színpadon üvöltött a diszkó, a táncparketten ráztak a gyerekek; ki-ki a maga módján, a maga ízlése-tudása szerint. Mert a társasági táncban ízlésnevelésről, modern tánctudásról kevés városban, községben beszélhetünk. A mai divatos táncoknak nincs tanítója; csak úgy „belerázódnak" a gyerekek. Nos, mit hiányolok? Sok mindent. Először is azt miért nem tanítják (akár az iskolában, akár a közművelődésben, akár az ifjúsági mozgalomban) a modern táncokat? Hogy legyen stílusa a mozdulatnak! Hogy legyen két ép taktusa (szótagja), mely egymáshoz illetsztve értelmes lépésritmust (érthető táncszót) képez. Másodszor miért marad csupán az amatőr csoportok ügye a néptánc meg- ísmerése-megtanulása?! A tónctémában az utóbbi lényegesebb. Ez már nem lépés csupán''— sokkal inkább ugrás! Ama minőségi ugrás a tánckultúrában. Mozgás és lélek Minden megyében évről évre megrendezik a kisdobos és úttörő tánccsoport fesztiválját Néptáncos és népzenei együttesek vonulnak fel a szakemberek örömére és elismerésére. Mondjuk, ezer vagy kétezer gyerek szólal meg a „mozdulat anyanyelvén”. A néptánc anyanyelvén. És a többi 10—20 ezer gyermek?.., Ért-e, tud-e ebből valamit? Korábban a televízió egyik műsora faggatóra fogta a pedagógusokat, táncszakembereket az iskolák tánckultúrájának okán. Kiderült, hogy kevés helyen van iskolai táncpedagógia. S ahol van, elsősorban néptáncban, ott többnyire néhány megszállott pedagógus érdeme. És még jó, ha a iskolavezetés támogatja. Mert ez sem olyan egyértelmű. A minisztérium képviselője annyit fűzött a témához: nincs a tanrendben a néptánctanítás. Semmilyen tánctanítás. Ám tanrenden kívül?... Vajon az ifjúsági 'életrendbe — a társasági szórakozásba, a szerelem szertartásaiba, a jókedv szép repülésébe — sincs beprogramozva? Fiatalok számára a szórakozás „lélegzete” a tánc, nélküle kifullad vagy elposványosodik a fiúk-lányok társalgása. Mert tánccal is lehet szépen szólni, úgymond magyarul beszélni. A mozdulatok anyanyelvén. S ez értendő minden nép táncnyelvére; valamennyi egyformán szép. 1 Szórakozás és művészet Nos, idóig eljutottunk a tánclépésben. Hogyan léphetünk tovább? Az ifjúsági szervezeteknek (kisdobos, úttörő, KISZ) kellene felkarolniuk a tánctanítást. A modernet, a népit egyaránt. A táncház immár évtizedes nóta. Vitányi Iván, a Népművelési Intézet igazgatója (köz- művelődésünk évtizedeit elemezve) az egyik legszebb és leghasznosabb kezdeményezésként említette cikkében a táncházi mozgalmat. Idézem: „Olyan mozgalomról van ugyanis itt szó, amely valami gyökeresen újat próbált megteremte, ni. Nem egy másfajta amatőr művészeti csoportot, hanem olyan formát, amely társadalmi-közösségi szempontból szélesebb az amatőr mozgalomnál, a szórakozás és a művészet fonódik benne össze.” (Kultúra és közösség, 79. 2-3. szám.) Tehát? Csak azt mondhatom: immár feltalálták! Élni kéne vele. És? Hallgassuk Vitányit: ,. .. . a való helyzet az, hogy intézményes lehetőségek híján a táncházmozgalom is lassan önmaga köreibe záródik.” Az országos megállapítás sok megyében — kevés kivétellel — annyiban módosult, hogy kezdettől fogva a tánchózi mozgalom körén kívül maradt. Csak néhány megye egy-két városában alakult ki táncházi mozga. lom. Lehetne-e másutt is? Úgy gondolom, mindent az iskolásoknál kellene kezdeni. Egy-egy városban a gyermektánccsopor- tok tagjait összehívni táncházi mulatságra, havonta 1—2 alkalommal. Biztató Szóval, nem lehetetlen ügy. Csak szeretni kell. Érezni az ügy közművelődési, politikoi, pedagógiai, s nem utolsósorban — emberi jelentőségét. Lám, a két rendezvénysor táncos „nyelvének" pörlekedése így kívánkozik a művelődéspolitika pörlekedő fórumára. Persze, nem olyanformán, hogy a tánokultúrának csupán rázós szövege legyen. Témánkban elsősorban mago — táncos mozdulat — a kimondott „szó” A mozdulat anyanyelve végső soron a lábra tartozik: lépni kell vele. Előrelépni. Balogh Ödön Hironari bátyjának ^története lehetne akár egy japán- népmese is. Megölte szerelmét, hogy teljes szívvel szolgálhassa hazáját. Or. Tokéra mo, a darabbeli japán is gyilkol, s barátai — a sárgák — azt hiszik: ugyanezért. Hironari tehát elérkezettnek látja az időt, hogy ő is „áldozatot mutasson” Japánnak, fölvállalja a bűnt, mert Tokaremo munkája létfontosságú országa számára. Mindezt természetesen nem Japánban történik, hanem Európában, közelebbről Berlinben, ahol hét kicsi japán fontos küldetést teljesít — nemcsak egyszerűen a Nyugat kultúrájára kíváncsi, hanem hatalmi (nagyhatalmi?) mechanizmusára, gyengéire is. Az 1910-ben írt Lengyel Menyhérí-dráma valamiféle tudatalatti sejtésként csap le a történelemre: a német—japán tengely később valóban megmutatta, mire képes . .. Pedig, mint a műsorfüzetben olvasható, a szerzőt o véletlen juttatta a témához. A lakásával szemközti házba meglehetősen gyakran látogatták japánok, s ez elég volt az író képzeletének Évek múlva tudta csak meg, hogy ott székelt a konzulátus . . . A néző számára azonban a ke. letkezés epizódja nem bír jelentőséggel: még 1980-ban is o világkatasztrófa jóslata süvít a Tájfun-ban, Azaz: a történelem kifordította sarkaiból a drámát, jelentése sajátos és mögöttes tartalmat nyert, a fikció tört fényű valósággá érett. Ez pedig — kivételesen — ártott a műnek.- Dr. Tokeramót két szóval lehet kihozni a sodrából. Mindkét szót szeretője, Ilona ejti ki — az egyiket magára, o másikat kedvesére értve. A gyönyörű, szőke hölgy hatalmába akarja keríteni azt oz embert, akinek legfőbb teendője, hogy hatalmába kerítse a világot, s amikor a nő úgy érzi, hogy ez nem sikerül, őzt vágja Tokeramo fejéhez, amely amúgyis a fejében van: nemzete világhódító céljai nem egyeztethetők össze holmj érzelmi kapcsolatokkal. A cél tehát a hatalom, s ez a két szó lehetne a dráma kulcsa is. Tokeramo számára veszélyessé válik a kacér és megbízhatatlanul szeszélyes dáma, ezért o japánok úgy döntenek: el kell válnia tőle. De Tokeramo már nem az, aki volt. Miután megalázza kedvesét, an. nak ragaszkodásától összeomlik: ő is szerelmet vall. Ilona ekkor — bár szintén imádja a férfit — visszaadja a kölcsönt kamatostól: szavaival addig marja, amíg az felindulásában meg nem öli. A páncélarcú japánok Hironarira bízzák — vállalja magára a gyilkosságot. Innét — a II. felvonástól — a dráma íve zuhanni kezd, majd a végén megáll egy kémtörténet pszichologizóló végállomásán. A bírósági tárgyalás mesz- sze sodor minket hittől, eszmétől, céltól és hatalomtól, egyszeriben csupán azon izgulunk, hogy sikerül-e a japánok ördögi csele, vagy sem. Úgy tűnik, hogy már maga a szerző Jelenet az előadásból sem veszi komolyan a középpontba állított gondolatot, helyet enged a szertelen ötleteknek — a tragédia megszelídül. Fölbukkannak a Tokeramót terhelő tanúk, Tokeramo is beismerő vallomást tesz, de a bíróságot nem lehet „megtéveszteni": dublőrét ítélik el. Egyre megfog hatatlanabbá válik a történet; miközben az egyéni lelkiismeret leteperi főhősünk, ben a nemzeti elhivatottságot, az áldozat barátnője ápolja odaadással, pedig tudja, hogy ő a gyilkos. Sőt, Ilona európai szerelme, oz újságíró-író Lindner is melléáll: együtt siratják gyönyörű kedvesüket. Tokeramo azért nem fordít hátat a Nyugat számára veszélyes munkájának - csak „japánságának” vége. Nem lázad, csak önmaga ellen. Ezért csoportja kivégzi, hiszen: „Az élet nem fontos, A fontos a kötelesség". Az ideológia azonbon már alufóliába csomagolt dramaturgiai adalék. A történelem fényében pedig bosszantóan pillekönnyű, felszínesen leegyszerűsített - erről azonbon már nem Lengyel Menyhért, hanem a második világháború tehet. Mégis: véres tapasztalatokban gazdag századunk többet vár el egy, a fasiszta ideológiát idejekorán fölvillantó műtől — és ezt nem kapja meg . . A színpadra állítás talán tehetett volna valomit a metaforikus értelmezés érdekében, de ezt elmulasztotta. Nógrádi Róbert rendezése hű maradt a szerző eredeti szándékához, s ezzel vétett hibát. A leírt szöveget, helyzeteket „-szóról szóra” vitte közönség elé, bizonyítván, balga; tévedés látnoki gondolatot vélni a darabban, ne higy- gyünk a művészi megérzésben, fölösleges összemosni egy 1910- ben megírt színművet egy 1939 —1945 között lezajlott világégéssel. Eszemre hallgatva — ahogy Lengyel Menyhért japánjai teszik — igazat adok neki. Hiszen Lukács György is „népgyűlés- ízű"-nek ítélte az egyik első magyar „export-drámát”, Bálint Lajos szintén úgy vélekedett, hogy a technikai biztonság elcsábította a szerzőt a könnyebb és biztosabb anyagi sikereket ígérő útra ..., azoz a. Tájfun esetében egy dramaturgiai érzékkel megáldott, jó író fordulatos cselekményű, feszes dialógusú művével állunk szemben. Hiábavaló tehát ásni kezdeni egy ideológiái gyökér után, félreértés súlyos eszmei mondonivalót tulajdonítani annak a drámának, amelyik csak flörtöl a filozófiával. A színház azonban pont azért csodálatos, mert szövegkönyve képlékeny — a rendező, a színészek értelmezik a darabot, általuk válik a betű kimondott szóvá, a jelenet életté. Nógrádi Róbert, ha; nem ragaszkodik annyira a leirt műhöz, kikiáltója lehetett volna egy napjaink emberiségének szóló üzenetnek. A történelmi hűség kedvéért vállalhatta volna a szerzőhöz való hűtlenséget, a szoros értelmezés helyett az átértelmezést. Azt a bizonyos gondolati csírát erősíthette volna gyökérré. Ehelyett viszont egy mesterségét értő rendező rutinos (rutinosan hatásos) munkáját láthattuk — semmi többet. Pedig — ha mást nem tesz - legalább magától a sárga fajtól vonatkoztathatta volna jobban el o drámát, általánosítván o fanatikus, a célért eszközökben nem válogató, embertelen ideológia hamisságát, ahogyan azt a történelem meg is tette. Ehhez a művelethez még megírt alak is rendelkezésére állt, Bruck Ber- nát, a japánokat istenítő professzor személyében — aki azonban Faludy László megformálásában inkább egy operettből áttranszponált kótyogos tudós. Szorongást, valamiféle belső félelmet csak két színész és néhány jelenet tud kelteni a nézőtéren: dr. Tokeramo szerepében Györy Emil, Kobajasiként pedig Csikós Gábor. Györy Emil megpróbálkozik egy folyamat fölmutatásával: a i’elkiismeret ébredésével, küzdelmével, majd halált hozó győzelmével a hatalomközpontú eszme trónfosztását éljük át. Csikós Gábor hideg-józan ésszel fajtárssá és ellenséggé osztja a világot, ahol oz ellenség egyben áldozat is. Hangja zsongítóan andalító, mozdulatai éberen kiszámítottak. A többi japán — Szalma Lajos, Pintér Gyula, Fü- löp Mihály, N. Szabó Sándor és Vajek Róbert — japán maradt, nem merészkedett túl a szöveg szerinti megformálás határán. Lindner szerepében Bre- gyán Péter azt a lehetőséget szalasztotta el, hogy komolyan vegye az általa felismert veszélyt — ehhez képest túl lezser és kamaszos, pedig nem az in- fantilizmus, csak a nihilizmus fenyegeti. Gyöngyössy Katalin (Ilona) és Koszta Gabriella (Teri) nem tehetnek semmiről, alakításukkal helyesen sejtetik, hogy ők csak a mondandó tárgyai. A bírósági jelenet szereplői (elnökként Cserényi Béla, ügyészként Melis Gábor, védőként Tomanek Gábor, valamint kíváncsi esküdtként Szivler József) eleget tesznek a figurák követelte igényeknek: drukkolunk nekik, izgulunk értük, vagy éppen nevetünk rajtuk. Menczel Róbert díszlete — különösen a tájfunt idéző, ijesztően mozgó, teret lehatároló mennyezet — alkalmas lehetett volna egy mának szóló dráma helyszínéül, ahogyan Vágvölgyi Ilona jelmezei is jól szolgáltak volna egy korszerűbb értelmezést. Sajnos azonban a Tájfun pontossan azzal maradt adós, amiért megérdemelte a fölújítást. Tamás Ervin Martsa István szobrai Marisa István-emlékkiállítás nyill a Magyar Nemzeti Galériában. A két éve elhunyt művész szobrai, kisplasztikái, grafikái láthatók a tárlaton. 1. Ridovics Feri portré. 2. Braun Éva portré. 3. Szűcs I. portré. 4. Szerelmespár. (Fotó: Hauer Lajos KS) Fotó: Cseri