Dunántúli Napló, 1980. októbar (37. évfolyam, 270-300. szám)
1980-10-19 / 288. szám
Szalay Lajos: Rakodómunkás Az Amerikában élő maavar származású művész grafikáit a Magyar Nemzeti Galériában állították ki. KERÉK IMRE VERSEI Őszi csokor Ilonának Ciklámen, csarab, őszi gerebcsin, csormolya, tárnics, berkenye, som pirosa, sziklai benge, fagyai éjszin csillagait csillantó ág: lila, kék, rőt színei pompáját küldi szemednek az ősz. Benne parázslik a soproni erdők tiszta derűje, pisztráng-villantó, csergedezö patakot, őz dobaját, szarvasbögést bűvölve szobánkba, szajkórikkantást és fakopács-neszeket, s vén tölgyek mohacsendje, nyirligetek susogása ringat álomba, hogyha szemed behunyod. Vázlat Egy ágról lefordul az ősz. Záporok ezüst-csilláma suhog. Szétmossa a madarak tollát, szét a vörhenyes dombokat, szavaid, mosolyod. Homlokomat is földre nyomja kövek, indázó gyökerek közé. A távolban tested hómezöi ragyognak. S nincs, ki e személytelen árvaságot megfejtené. N égy-öt fekvőhellyel odább könyökére támaszkodva picike fejű, hosszú, fekete hajú, csúnya lány. vékony hangon: A Csitári hegyek alatt régen leesett a hó ___ V égig és utána elölről: bántóan vékony hangon, de szomorúságot ébresztőén is. A kúrazsák jó meleg, a köd felszakadt, a nap kisütött, minden csillog, a hegyoldalak most nemcsak rozsdásak, hanem sárgák, pirosak, és ahol fenyők állnak: feketés-zöldek. És a fasor: csapzott platánokkal. A rideg, kövezett folyosón mindenbe beleivódik: azt hallottam kisangyalom, véled esett el a ló ... egyre vékonyabban, mind bántóbban. Imre behunyja a szemét: ez ,ő, mégis valahogy bizsereg a teste, és alig hihető,- hogy mindez vele történik. Kiemeli a takaró alól a kezét, elviszi maga előtt: idegenség. Itt nincs semmi, ami csak az övé. ahova elbújhat, ahol egyedül lehet, itt mindig, mindenben a többiekkel együtt. Csak behunyja a szemét: húzódhat vissza valahova. De az meg riasztó. Nánási nevet valamin. Kiskora óta nevelőintézetekben él, megszokta már. Imre biztos benne, hogy soha nem fogja megszokni. A nevető Nánási felé fordítja fejét, és keserűen: — ő aztán boldog — a folyosó meny- nyezete, a ciródós fémoszlopok, az egyik felső ág mintázata között a rongyolt pókhálón két üressé száradt légy maradéka rezeg ... Ezt látni? És Imre ismét magába temetkezik. . Lecsukott szemhéja -mögött képek kergetik egymást, és valami megakad: az a nagy pók ott fent, a padláson, és akkor az a bizonytalanság, ami korábban soha. És éppen Jóska apuka temetése után. Temető: Jóska apuka már sehol. A ravatalozó közepén, ahol valaha a papa feküdt a koporsóban, egy furcsa alakú doboz, vagyis az urna. Abban van Jóska apuka. Vagyis abban nincs, mert abban csak por van, mivel a Jóska apuka azt kívánta, hogy őt hamvasz- szók el. A papa ott volt, amikor temették, de Jóska apuka nincs sehol. A dobozban nem fehet, hiszen Jóska apuka volt, a dobozban pedig ... Hol van most Jóska apuka? Sehol sem lehet, mert volt, a dobozban nem lehet, mert a doboz ... Körben: mama, anyu, Lázár és Ditti, a két mostohatestvér, Jóska apuka gyerekei, a szomszédok, a sírás, a pap: — porból lettük, porrá válunk — és beszél ahhoz a fehér dobozhoz, a kántor fekete fedelű, vastag könyvben lapoz, unottan énekel, és anyut nézegeti. Anyu sír, és óvatosan törölgeti a könnyeit, el ne maszatolja szemén a festéket. Anyu szeme festve, a szája festve, a körme lakkozva, anyu két éve nem volt Itt, és anyu csak a Lázárt és Dittit___ az o két h ülye, a Lázár fejbe vágott egy bottal, a Ditti meg csóko- lomot köszönt a disznónak. És a pap: — mert gondoljatok arra, hogy akik itt vagyunk a Földön, mindannyian megtérünk a Megváltó szívébe ... de a Jóska apuka nem tért meg, mert port csináltatott magából, és aki már csak por, az nem tud megtérni sehova ... dehát hogyan lehet valakiből csak por? ... egy halottat lehet siratni, de port nem ... a papát meg lehetett siratni, de ezt a dobozt... a papát sajnálni lehetett, Jóska apuka viszont olyan bizonytalanság lett___ A kis üvegezett, feketére festett szekrényben ketten viszik a dobozt, vékonyan szól a halottasház felől a lélekharang: kitörted a kezedet, ■ mivel ölelsz engemet, mint ennek a lánynak a hangja, be kellene bújni a kúrazsákba, hogy ne lehessen hallani, bebújni a zsákba, és mindent elfelejteni, talán Jóska apuka is azért akart por lenni, hogy mindent elfelejtsen, a sok fájdalmat. Jóska apukát nem lehetett szeretni, mert mindig fájt, csak feküdt és fájt, meg ivott, mert ha ivott, átkozódott, és nem fájt annyira, a Jóska apukát el kellene felejteni, és honnan jött most elő Jóska apuka, hiszen ő por, és azért akart por lenni, hogy egyáltalán ne legyen; részegen a hangja: „a ribanc anyád", Jóska apukát le kellett volna ezért köpni, így hát kedves kisangyalom, nem lehetek a tied, mert nyomorékul a Jóska apuka nem kellett anyunak, aki mégis sírt, és kivágott fekete ruhában jött Lázárral és Dittivel, a mama: „Nézd meg, miben jött, kivágott ruhában", és akkor tényleg észre lehetett venni, hogy anyu kivágott fekete ruhában van, vagyis ott felül ki volt vágva, és a karja is szabadon volt, dehát Jóska apuka nyáron halt meg, anyu nem tudta —, nem tudta?! — hogy Jóska apuka alól ki kellett hordani a székletet, és részegen Jóska apuka bepisilt, utálnivaló volt, a mama perlekedett vele és sírt, Jóska apuka meg dühöngött, ordított, utána meg ő is a mamával sírt: „Anyám, miért vagyok én ilyen szerencsétlen?" Jóska apuka tényleg szerencsétlen volt: jó lett volná efmenni akkor anyuval Pestre, a temetés után, állni a hídon és a Dunába köpködni, de mór nem is emlékezve Pestre. A Csitári hegyek alatt régen leesett a hó, mindig elölről, mindig újra kezdve a dalt, pedig jó volna mindent elfelejteni, de nem úgy, ahogy a Jóska apuka: porrá válva, csak nem emlékezni arra, ami rossz; anyu a temetés után elutazott, a két mostoha is, „csókolom, disznó”, és ilyet magával visz „a ribanc anyád", másnak ilyet soha nem mondanak, a kántor anyut nézegette, anyu festett szeme, festett szája, festett körme, anyu „kivágottan", a kilesett Körtvélyesi Marika néni egyszál sárga bugyiban, anyu egyszál sárga bugyiban, nem, anyu kivágott fekete ruhában, és a por Jóska apuka a dobozban; az egészre nem kell gondolni; az állomáson anyu: „Fogadj szót a mamának" és az a két utálatos mostoha törleszkedve, ők mehetnek vele, „a ribanc anyád”, a Jóska apuka is ment volna vele: „Juli, én már nem épülök fel soha, ne menj el, találsz itt valami munkát", de anyu: „megbolondultam, hogy ebbe a tetűfészekbe költözzem?” és Jóska apuka: „tudod, hogy mennyire szeretlek", mire anyu: „sokra megyek vele!" — és aztán kiabálás, Jóska apuka mindent ordított, anyu meg elrohant, akkor stoppal ment vissza Pestre; befut a vonat: „Majd lejövök érted, hamarosan rendeződnek a körülmények, és lejövök érted", a két rohadt mostoha a vonaton, anyu az eltávolodó kupéablakban, még látni, de már nem integet, „lejövök érted”, hogy hazudik, mennyire hazudik, már eltűnt a vonat, anyu meg a két rohadt mostoha, itt voltak és nincsenek, mint a por- Jóska apuka, lehet, hogy majd anyu is port csináltat magából, anyu engem nem szeret, csak a két rohadtat, ordítani kellene: anyuuu! de itt csak a Kaszap bácsi van, azt hallottam kisangyalom, ez itt az én kezem, véled esett el a ló, az állomásról hazáig, véled esett el a ló, a Kaszap bácsiék háza előtt egyszer egy cigány agyonvert egy lovat, bokáig állt a sárban, először kötéllel, majd durunggal verte a leroskadt lovat, és ordított, átkozódott, a ló vére belefolyt a sárba, és piros sár lett a lóból, végig az állomástól hazáig az átkok anyura és a két rohadékra, és az a hangosan kimondott, de később sírva megbánt szó: anyu egy ribanc! a Jóska apuka az, de a Jóska apuka semmi, csak por. Otthon a mama: — mama, megjöttem — elment anyád? — tudja, hogy el, de azért kérdezi, kettesben a mamávaí, és később fel a padlásra, a nagy láda: régi fényképek, Tolnai Világlapja bekötött példányai, elfent pengéjű borotvák, rossz cipők, csipkés kalap,' kakukkos óra porrá vált kakukkal, katonai levelezőlapok: Édesanyám, én már csak arra gondolok, apró orvosságos tégelyek, szakadt szélű szentképek, kislánybugyik csipkével, egy papírba csomagolva különböző színű hajcsomók, kicsi üvegbili, pepitakötésű könyvek, régi kalendáriumok, már minden többször átnézve, összetúrva, kincsek porrá válón, és egy cirá- dás keretű, foncsora-kopott tükör, benne feltűnve és szét- foszló arccal ... kitörted a kezedet, mivel ölelsz engemet, a tükörben szétfoszló arccal, kitörted a kezedet, megmozdulva és szinte teljesen eltűnve a porfogta, foncsora-vesztett üveg lapjában, és akkor belevágva a kakukk nélküli kakukkos órát, a csörömpöléssel egyidőben sírva fakadva ... kitörted a kezedet, mivel ölelsz engemet, anyu már sehol, már Pest felé a két rohadttal, és nem ölelt meg, csak légy jó, érted jövök, majd sohanapján, ide se fog eljönni, hagyta, hogy állami gondozásba vegyenek és „a gyermek egészségi állapotára való tekintettel", így hát kedves kisangyalom, elfelejteni, minden rosszat elfelejteni, nem lehetek a tied, és a padlás végébe vágott fénykör előtt az a nagy pók, hirtelen kétségbeesett zümmögés, és akkor elő az a dög, neki a darázsnak, zümmögés, a darázs behajlítja a potrohát, harap, dolgozik a szárnya, az a kövér, sötét, ocsmány dög azokkal az ocsmány lábaival tekeri az ocsmány hálóját, és már nem zümmög a darázs, csak birkózik, küzd, az undorító dög körbeöleli, a darázs megfeszül, a potroha gyorsan remeg, és az a szörnyeteg biztosan szívja, és már nem mozdul a darázs, ott van összecsomózva ezüstösen az ezüstös hálón, de már nincs, semmi sincs, csak az a fekete dög, ott van egy kis drótdarab, megpöccinteni a dög-urat, hogy pucol, szétvágni a hálót, a padlás porában szalad, a gerenda felé, átdöfni a dróttal, eltaposni, porrá zúzni, sötét buggyan, ömlik belőle, és most a mennyezetről ereszkedik fekete szálon, bele a kúrazsákba, bele a szívbe, bele mindenbe, A csitári hegyek alatt, fényt! szemet kinyitni, kitárni, ott vannak a hegyek, a tiszta napsütéstől világosabb zölddé vált fenyvesek, régen leesett a hó, minden itt van; és ami volt, az hülye elszenderedés, mert itt van ez a sipítva éneklő lány, itt van Nánási, és itt jön Katica nővérke, lila szalagcsíkkal és fénnyel sötétszőke haján. Jó volna felugrani és elszaladni, de: A csitári hegyek alatt. .. Vannak, akik váltig azon törik a fejőket, hogyan hagyatkozzanak, hogy nyugalom és béke maradjon hátra a házban. Az én fejemet ne tömjétek ilyen balgasággal. Arról gondoskodjatok, hogy kijussak a vízre, ahogyan illik. Mindent készen találtok: inget, nadrágot. Csak még egyszer simítson végiq o folyón futó szél! Hagyjátok nyitva a szememet, hogy láthassam a Drávát, hogyjátok szabadon a kezemet, hogy az evező után nyúlhassak, ho úgy tartja kedvem. A gyermekei nem hallják, nem hallhatják, leoltják a lámpát és elmennek. Kinn az ablak előtt vándorolnak el az évek. Az első tavaszi napoktól az utolsó búcsúzó na. Andor Attila rajza pokig. A hideg-az öreg lábfejétől felkúszik a térdéig. Az ólálkodó halál lenne ez? Verejtékfoltok jelennek meg a mellén, légzése még hangosabban sípol. Nem! Feltápászkodik, nekirugaszkodik: nem! Kiesik az ágyból. Minden erejét összeszedve az ajtóhoz mászik, elhúzza o súlyos reteszt, ajka a harmatos füvet érinti. Kitátja a száját, mintha ordítana, de hallgat o párás, nehéz levegőben, a földszagban a hold tányérja alatt. Keze, lába, inge fekete oz agyagos földtől. Zúg o Dráva. A stég nyikorog, a csónak rángatja a láncot. Kísér- tetként hajladoznak o nyárfák és a szederbokrok, a harmattól gyöngyöző füvön ködfoltok lebegnek. Woscht a csodálatos, lélegző éjszaka előtt térdel. Aztán összeszedi magát. Foggal, körömmel vonszolja be a hálót a csónakba. A teste ah'g engedelmeskedik. Ráborul a láncro, maqához húzza, a láncszemek fulladó lélegzetével futnak ki ujjai közül. A kormánylapát beleesik a vízbe. Az öreg visszahull a hálóira: hínár és halszag veszi körül, míg iszik, akár egy szomjanhaló. A csónak elválik a parttól, kiúszik az éjszakába. Az öreg kezét körüinyalja a víz. Fordította: Kurucz Gyula HÉTVÉGE 9. Asperján György A csitári hegyek alatt Mogas, akár egy százéves juhar, vállai szélesek, arca red- ves, okár a fakéreg, úgy övezi c szakálla, mint moha o törzset, hatalmas karja végén lapáttenyerek — ilyen Woscht, a révész. Trágya-, verejték- és dohszagú szalmaágyán fekszik. Tüdejéből ütemesen fütyül ki a levegő, szeme légvételenként ki-kidagad, mancsai a szuvas ágykeretet szorongatják. Feje fölött élettelen mennyboltként feszülnek o mestergerendák, a falak a nap utolsó fényeit fojtják el. Fiai és lányai ülnek az asztal körül, keresztet vonnak a kenyér aljára, mielőtt megszegik, keresztet vonnak ujjúkkal a homlokukra és mellükre. Húsos ajkuk fáradtan darálja az imát istenről és égi birodalmáról. Az öreg Woscht testük kékes árnyékában hever, lába úgy nyúlik el az ágyon, akár egy kivágott fa gyökere. — Megöregedtünk, bizony! — mondja az orvos, és szemüvegét pucolgatja. Nescha hatalmasat tüsszent. Vált az ótestamentumot olvassa. Miza, a legfiatalabb lány hirtelen könnyezni kezd. Az ördögbe, hát m.i ez? Mi a fenének ez a felhajtás? Mintha halálhoz készülődnének! Úgy is van, Woscht tudja. Odokinn zúgva folyik a Dráva. Sápadtzöld nyárfák, őszi virágokkal tarka, bokrok szívják a folyó vizét. Vadkacsák, fecskék, őzek és erdei vadak szívják be az érett, nehéz levegőt. A dúsan tenyésző, sokszínű vidék tompán világít, akár a folyó zubogó hátán a felkelő hold. Épp nekem, a révésznek kell úgy feküdnöm ebben a büdös szobában, okár egy törött ekének? Tűrnöm, hogy vizet, mérget és forró italokat töltögessenek a torkomba? — Hóó! — mordul fel, egy rándulással felegyenesedik, de rögtön visszazuhan az ágyra. Az osztaltál minden arc felé fordul, Miza szólal meg: — Maradj nyugton, apa, hiszen tudod... Igen Woscht tudja. Egész életében minden úgy volt helyes, ahogy ő tette. Éjjel-nappal kinn volt a vizen, varsát állított, erősítette a töltést, irányította a csónakot — így volt helyes. Gyerekeket nemzett: Jonest, Váltót, Pétért, Neschát, Mizát; hallevest, kenyeret, ételt adott nekik — így volt helyes. És most „Maradj nyugton, apa”? mert feltápászkodik az ágyról, hogy ne heverjen, akár egy romlott alma? Ne beszéljenek ezek szántásról, a mocsár melletti új szántóföldről, hiszen csak meg akarják téveszteni! Lehet, hogy rá akarják húzni a vállbán túl szűk, rövid szárú, fekete ruhát? Lehet, hogy le akarják zárni a szemét, hogy sötétben maradjon? Kezére húzni a rózsafüzért, akár egy kötelet? Lorenz Maek A révész halála
