Dunántúli Napló, 1980. szeptember (37. évfolyam, 240-269. szám)

1980-09-28 / 267. szám

* NÉMETH LAJOS: A Csontvárynak „tulajdonított" képekről (I. rész) 883 VADERNA JÓZSEF verse 890 TÓTH ÉVA: Samu levelei 892 LÓSKA LAJOS: Plasztikus képek - képszerű plasztikák 895 BISZTRAY ADAM versei 897 BÁRDOS LÁSZLÓ versei 898 CZINE MIHÁLY: Ady és a kortársi irodalom 899 BENEY ZSUZSA: A másik Radnóti 906 KÁLÓI JÁNOS versei 913 CZIGÁNY GYÖRGY versei 914 ALMÁSI MIKLÓS: Egy csibészgyerek passiója (Emile Ajar és az „irodalmiság" kritikája) 915 * WEÖRES SÁNDOR versei 922 TANDORI DEZSŐ: A személyiség belső fénye (Weöres Sándor: Ének a határtalanról) 924 KENYERES ZOLTÁN: ívelő pályán (Bata Imre: Weöres Sándor közelében) 931 * Irodalom a gyorsuló időben A NEO-AVANTGARDE MAGYARUL (Bata Imre. Béládi Miklós. Kiss Ferenc, Németh Lajos és Szabolcsi Miklós beszélgetése) 939 1900 OKTÓBER A Jelenkor októberi száma A Pécsett szerkesztett iro­dalmi és művészeti folyóirat új számának lírai rovatában többek között Bisztray Adóm, Czigány György, Dedinszky Erika, Gyurkovics Tibor, Kál- di János, Mészöly Miklós és Weöres Sándor verseit olvas­hatjuk. - Szépprózai írással Thiery Árpád jelentkezik. A művészeti rovatban Né­meth Lajos, a Csontvárynak „tulajdonított” képekről kö­zöl tanulmányt, Tóth Éva pe­dig Kondor Bélával való kap­csolatáról írt jegyzetet. Az „Irodalom a gyorsuló időben” — sorozatban ezút­tal a magyar neo-avantgard kérdéseiről folytatott rádió­beszélgetés szövegét közli a folyóirat. A tanulmányok, jegyzetek sorában Almási Miklós Ajar híres regényéről, Beney Zsuzsa Radnóti Mik­lós költészetéről, Czine Mi­hály Ady és a kortársi iro­dalom kérdéseiről, Fodor András Takáts Gyula versei­ről, Kenyeres Zoltán Bata Imre Weöres-monográfiájá- ról, Tandori Dezső pedig Weöres Sándor új verseskö­tetéről ír. A kritikai rovat élén négy fiatal pécsi költő - Csordás Gábor, Meliorisz Béla, Parti Nagy Lajos és Pálinkás György - közös antológiáját elemzi Bécsy Ágnes. Csordás Gábor első kötetét Futaky Hajna értékeli. A znap a reggeli tornát az Irgalmasok Kertjében tartották. A tanár, aki érdekes ötletekkel frissítette fel a kötelező félórás testedzés egyhangúságát, ezen a regge­len osztály-gyakorlóversenyt rendezett a park sétányain. Hatszor kellett megkerülni az Irgalmasok Kertjét, ez körülbe­lül három kilométer volt. A versenyt Frank nyerte. Tanítás után sietett haza, hogy minél több ideje jusson a kutatga- tásra. Okulva azonban Ger- zson lelepleződésén, minde­nekelőtt a saját verseinek és a Signal példányainak keresett új rejtekhelyét. Az ágydeszka és a szalmazsák között meg is találta. A kamrába indult, ami­kor megszólaltak a szirénák. Légiveszélyt jeleztek. Frank dermedten nézett ki az abla­kon, nem értette, hogy mi tör­tént. A bérmálásra kapott kar­óra háromnegyed kettőt muta­tott. Délután még sose volt riadó. Bekapcsolta a rádiót. Budopest — egy zenés műsort sugárzott. Egy férfi gondtala­nul énekelte: „Wenn ich komm, wenn ich komm, wenn ich wieder einmaT komm ..." Kisvártatva ismét megszólalt a sziréna. Most már légiriadót jelzett. 1 Frank kirohant az udvarra. Az eget kémlelte, de nem so­kat látott, felhős volt az idő. Bezárta a lakást, és' átszaladt Molnár Antalék pincéjébe. Villanyt gyújtott. A beton szür­kesége magába nyelte a gyönge, sárgás fényt. A ház alapformáját követő pince vé­gében csak sejteni lehetett a vizeshordót a tűzcsapóval és az oltóhomokot. A fal mellett lócák álltak. A bejáratnál, kö­zel az ajtóhoz két fonott kerti­szék: Molnár Antalnak és a fe­leségének. Frank belevetette magát az egyikbe. Kábultan valami olyasmit érzett, mint hatéves korában, amikor elaltatták: úgy tűnt, tanúja annak, hogyan száll ki belőle a lélek. A műtőasztalon a semmi következett, itt a ker­ti széken viszont hangokat hal­lott, de bárhogy szerette vol­na, képtelen volt azonosítani a hangokat, embertől vagy ál­lattól származnak-e, vagy moz­gó tárgy okozza. A kábulat nem szűnt. A szeme káprázott. A betonpince falán színes fol­tok rajzolódtak ki. A harsogó zöld, a piros, a kék, a sárga egymásba mosódott, mint ahogy a tinta vegyül el a víz­ben, de a következő pillanat­ban már élesen külön váltak. Elfordította a fejét, hátha ez segít, de csukott szemmel is ugyanezt látta. Hányinger fog­ta el. — Nem is ebédeltem! — kapott észbe. Az életösztön pillanata volt, de egy csöpp kedvet sem érzett hozzá, erőt se, hogy visszamenjen a lakás­ba a két szelet margarinos ke­nyérért. Reszketett és folyt ró­la a víz. Ledobta a kabátot, de ez kevés volt. Kinyitotta az utcára néző, acéllemezből ké­szült biztonsági ablakot, mely adott esetben vészkijáratul is szolgálhatott. Az utcán nagy csönd volt. Levél se mozdult a fákon. A pinceablakból csak a járdát és az úttestet láthat­ta, mint egy lőrésből. Egy ré-» szét a bérkaszárnyának is, amelyben laktak. Kis idő múlva futó s egyre közelédő lábdobogást hallott. Hamarosan két nadrágos láb kalimpált el az ablak előtt, majd hirtelen vége szakadt a futásnak. Egy vasutas támoly- gott le a pincébe, kitárt kar­jaival tapogatva a falat. Erő­sen lihegett és italszaga volt.- Csukd be azt az ablaikot! - szólt rá a vasutas parancso- lóan, majd kigombolta a zub­bonyát és leült a kerti székre. Vagy inkább leomlott. A lábait szétvetette. Frank becsukta és elreteszel­te az ablakot. Fulladás jött rá. A mellkasa présben volt. Fel­kapta a kabátját. — Ne tessék ittmaradni! — kiáltotta, és megragadta ava­sutas zubbonyát, hogy nyoma- tékot adjon a szavainak. — Mit vagy beszarva? Jó erős ez a1 pince, ne félj! — Ne tessék ittmaradni! — Maradj a seggeden! Ki­mész, oszt eltalál egy bomba - intette le Frankot a vasutas. Karjait elégedetten keresztbe fűzte a mellén, hátát a falnak támasztotta, ezzel is kinyilvá­nítva nyugalmát és eltökéltsé­gét. — Nem érti, hogy mit mon­dok? — kiáltotta kétségbeesve, könnyben úszó szemmel. A vasutas rámeredt. Ittasan is megállapította, hogy Frank magánkívül van a félelemtől, és ezen csak egy másik félelem segíthet. — Hagyjál már, te kuvikma- dár! - kiáltott rá, hogy elhall­gattassa. — Ha beszartál, menj oda1 a hordóhoz, oszt mosd ki a szaros gatyádat! Frank hisztérikusan zokogott. — Ha nem fogod be a pofá­dat — állt fel a vasutas most már fenyegetően —, úgy segbe rúglak, hogy felszállsz repülő­nek! ... A vasutas mozdulata kijóza­nította Frankot. A bábaképző intézet felé ro­hant. Az utcákon egy lélek se járt, minden üres és mozdulat­lan volt, mint egy kísértetváros, ban. Futott, ahogy a lábai bír. ták. És folyt a könnye. A bombázó gépek a város fölé értek, zúgásuktól remegett a levegő. Frank menekülés köz­ben felpillantott az égre, és a felhők alatt meglátta a renge­teg repülőgépet. Kilences kö­telékben jöttek, mint a fekete bogarak. A bábaképző rácso- zott vaskapuján a légnyomás segítette be. Kúszva jutott el az épület bejáratáig, onnan egy sisakos légoltalmi őr segítette le a betegekkel és növendé­kekkel zsúfolt pincébe. A légitámadás negyven per­cig tartott. A mikor Frank előjött a bá­baképző pincéjéből, még fojtó füstszag és vastagon úszó porfelhő lebe­gett a városrész fölött. Elszór­tan robbanások rázták meg a levegőt. Frankék utcájában ég­tek a házak. Rosszat sejtve bukdácsolt hazafelé. Döbbenten állt meg az ut­casarkon, ahol egy órával előbb még álltak a házak. Gyengeség fogta el, könnybe- lábadt szemmel kereste az ut­ca végén az emeletes bérka­szárnyájukat, azzal szemben pedig Molnár Antal házának zöldre mázolt padlástornyát, a fákat, a falkiszögelléseket. Semmi se volt. A szőnyegbom­bázás letarolta az egész ut­cát. A füst- és porfelhőben mentőosztagok dolgoztak, hord­ágyon cipelték a sebesülteket, mások a füstölgő romok között csákányoztak. A tűzoltók tehe­tetlenül nézték az égő háza­kat, mert a vízszolgáltatás meg­szűnt, a lajtok néhány perc alatt kiürültek. Égett a cipőnagykereskedő raktára. Az asztalosműhely is. A bérkaszárnya egyik fele ösz- szeroskodt, mint egy öregem­ber, akinek kirántották a lába­it. Egy bomba az udvarukba esett, a másik a közös klozet táján érte a házat, leszakítva a földig, s beletíporva a fű­szerüzletbe azt a szárnyat, ahol az ő lakásuk volt. A bútorból csak szilánkok maradtak, ösz- szetört, szétszaggatott holmiju­kat elnyelte a törmelék. Frank földbegyökerezett lá­bakkal állt Molnár Antal házá­nak romjai előtt. A házat teli­be találta egy bomba, a helyén törmelékekkel teli kráter táton­gott, Segélykérőén nézett kö­rül. Két sisakos-csókányos fér­fi közeledett, de mielőtt szól­hatott volna nekik, elrohantak mellette. Puszta kézzel esett a romok­nak, lázasan dobálta a téglát, a szétrobbant betondarabokat, hogy megbizonyosodjék, ott van-e a vasutas. Aztán, ahogy feltámadt, úgy el is szállt be­lőle az erő. Kimászott a kráter­ből. Molnár Antal háza előtt egy órával előbb még négy vadgesztenyefa állt. Közülük hármat kidöntött a robbanás ereje, a negyediket lecsupaszí­tották a. szilánkok. Frank átölel­te a fa megszaggatott törzsét és keservesen sírt. Mi volt ez? Hogyan maradt életben? Ki zúdította rá azt a szörnyű és elviselhetetlen félelmet, ami menekülésre kényszerítette? Ki figyelmeztette? Az Isten maga? Vagy az apja a túlvilágról? A hideg rázta. Még soha nem volt ilyen közel hozzá a halál. Lát­hatatlan volt, mégis oly közel, ott állt közte és a vasutas kö­zött Molnár Antal pincéjében, hiábavaló erőlködését figyelve, hogyan igyekszik magával csal­ni a vasutast, aki azonban már a halálé volt, de őt egy na­gyobb erőnek engedelmesked­ve útjára engedte a bábakép­zőbe. Negyven év körüli önkéntes vöröskeresztes nő szaladt oda hozzá. Ijedten ölelte át a vál­lát — Megsebesültél? — Nem... — csuklott el Frank hangja. A ház romjaira mutatott, csak nagy nehezen tudta kimondani: — Ott lent van egy ember... — A hozzátartozód? Frank a fejét rázta. A vöröskeresztes nő a kráter­be pillantott és mindent meg­értett. — Nyugodj meg! Nyugodj már meg! —1 csitítgatta Frankot a fejét simogatva. Látszott a nőn, hogy nem sok gyakorlata van ebben a munkában. — Na­gyon sok ember van a romok alatt. De majd szólok az osz­tagvezetőnek, hogy küldjön ide embereket. — Szagold ezt meg! — tar­totta Frank orra alá. Lélegezd be! Jó mélyen!... Úgy... Frank ismerte a szalmiákot. A szorítósegéd Alex bácsi uta­sítására a menetek közötti szü­netben szalmiákot szagoltatatt velük. A vöröskeresztes nő kitapo­gatta Frank pulzusát, magában számolva megmérte, aztán két tenyere közé fogta a fiú fejét, ujjával feltolta a szemhéját. Az elsősegély-táskájában valeri­ána is volt. Kivett a tenyerére egy borsószem nagyságú gom­bócot. — Nyeld ezt le! — nyújtotta Franknak. — Víz nélkül nem fog men­ni. — Lemegy az, csak próbáld meg! F rank lenyelte az édes­kés ízű gyógyszert. Sá­padt volt üvegesen nézett a vöröskeresztes nőre, aztán kínjában elmosolyodott. — Még egyszer nem lesz ilyen szerencsém — mondta.- Jó, jó, nyugodj már meg! — karolt o fiúba a vöröskeresz. tes nő, hogy elkerülje Frank mosolygó arcát és üveges te­kintetét. — Gyere, megkeres­sük a mozgó segélyhelyet, és kérünk neked egy csésze feke­tekávét. Frank kirántotta a karját. —• Nincs semmi bajom! Abban a pillanatban robba­nás rázta meg a kádár udva­rát. Láng csapott fel. A vörös­keresztes nő ijedtében belemar­kolt Frankba, majd a köteles­ségteljesítés ösztönétől hajtva a robbanás irányába futott. Weöres Sándor versei Fűtött szoba Ó de jó télen a kályha mellett, átható a szálló hő lehellet. Hallható a tűzisten morgása, áradó a lángok suhogása. Kinn a szél havat és kórót kerget ' míg a tél szelíd a kályha mellett. Ős erő fogságba vetve mélyben, libbenő a kandalló ölében. Tűz körül az emberek beszéde fölröpül a csillagtüzes égbe, lenn parázs szalagjoi lobognak fenn csodás izzó napok forognak. Kettősség sötét sötét sötét sötét sötét világos sötét világos világos világos világos világos Gyarmathy Tihamér rajza Thiery Árpád Hogyan leszünk felnőttek? (részlet)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents