Dunántúli Napló, 1980. szeptember (37. évfolyam, 240-269. szám)

1980-09-28 / 267. szám

DN HÉTVÉGE 8. KULTÚRA 1980. SZEPTEMBER 28. Design a lakásban Mint ez várható volt, nagy a közönségsikere a Pécsi Galéria Design a lakásban című kiál­lításának. Ezúttal nem egy szo­kásos képzőművészeti kiállítás­ra invitál a kilencosztatú, szel­lemes „beszélő” plakát, hanem olyan köznapi használati tár­gyak bemutatójára, melyek kül­ső megjelenésükben igényesen kialakítottak, azaz formaterve, zettek. Egyúttal pedig nem egyedi, hanem gyári sorozat­termékek. Általános igazság, a használati tárgyaknál a funkció az elsődleges, a külcsín csak járulékos elem. De csak lát­szólag az; nagyon is felületes megközelítésben. Mert igaz, hogy egy kődarabbal is lehet szöget beverni a falba, de ka­lapáccsal jóval egyszerűbb és biztonságosabb is egyúttal, s ami nem utolsó szempont, ked­vezőbb hatásfokkal és ered­ménnyel. Nyilvánvalóan egyér­telmű mindenki számára, hogy miért. Az eszközök az idők fo­lyamán a célszerűség hatására váltak korszerűvé. Ezzel egyidő- ben a célszerű, a racionális forma esztétikai normát alakí­tott ki, létrejött a formaterve­zett tárgyak — nem öncélú — sajátos esztétikája. A prakti­kum azonban a forma kialakí­tását elsődlegesen befolyásoló tényező maradt. A formaterve­ző művész a használatból ere­dő tapasztalatokat és nem utolsósorban a tudomány leg­újabb eredményeit is felhasz­nálja. Gondoljunk csak a ná­lunk is kapható FISKARS már­kájú, remek finn gyártmányú ollócsaládra, melynek színes műanyagból kialakított fogan­tyúja, kézbe simuló része úgy van megkonstruálva, hogy a kéz anatómiáját is a legmesszebb- menően figyelembe veszi. Ezzel megnöveli a vágás hatásfokát és biztonságát, az erőkifejtést pedig a minimálisra csökkenti. A Széchenyi téri kiállítás azonban nem egyoldalúan mű­vészeti vagy ipari bemutató, a kiállított tárgyak széles skálát fognak át és mindkét területet, vagyis a művészi ipart — az ipari művészetet —, képviselik. A kört leszűkítették a rende­zők az ember szűkebb környe­zetével kapcsolatos tárgyakra, a lakás tartozékaira, a haszná­lati eszközökre és a viseletre. A magyar ipar válogatott termé­keit gyűjötte egybe a kiállítás két szervező-rendezője, Pincze- helyi Sándor és ifj. Szász János. Helyszűke miatt azonban csak ízelítőt kaphatunk a hazai ter­mésből, kiemelve műfajonként egy-egy korszerű, mutatós és figyelemre méltó darabot. Eze­ket a szép és hasznos tárgya­kat a hazai ipar gyártja, a ha­zai kereskedelem forgalmazza és a hazai vásárló örül neki — ha hozzájuthat. Mert a valóság ellentmondásos, a gyártó-for- galmazó-fogyasztó kapcsolata nem éppen valami harmonikus. Ezért nagyon is indokolt ez a kiállítás, mely a lehetőségeket viliontja fel. Nem 'árumintavá­sár, sokkal inkább vágyálom­nak, egyfajta kívánságlistának tekinthető. A magyar ipar na­pos oldalát mutatja. Visszatérő kérdés a kiállítá­son, hol lehet ezeket megven­ni? Némelyiket, példának oká­ul a Fabulon-flakonokat min­dig és mindenütt. De például a Herendi Porcelángyár terve­zőjének (Horváth László) nem­zetközi és hazai díjakat nyert 1972-es Saturnus étkészletét csak igen kis szériában gyár­tották. Leszámítva egy kis mennyiséget, kereskedelmi for­galomba már csak aranysze­géllyel, vagy kék-vörös mintá­val, meg még mit tudom én mivel együtt, a xkereskedelem kifejezett kívánságára. Mond­ván, hogy „csak így lehet el­adni" ... Sportnyelven szólva: minden idők egyik legjobb ma­gyar készlete egy tévhit, rossz beidegződés vagy egyszerűen egy maradi ízlésű kereskedő megfellebbezhetetlen döntése értelmében csicsás külsővel ke­rül az üzletekbe. Nem bizonyí­tott, hogy a közönség a neme­sen egyszerű, patyolatfehér porcelánt nem kedveli. Ugyan­is nem kapható. A felesleges dekorációval elrontott készlet kereskedelmi forgalma viszont nem reális értékmérő. Sok esetben maga az ipar is elmarasztalható a formater­vezés terén. Az ipari formater­vező művészek szellemi kapaci­tását ugyanis alig-alig veszik igénybe, mert félnek az újtól, a kockázattól, inkább ragasz­kodnak a régihez, a megszo­kotthoz. A szakemberek — bel­ső építészek, ipari formaterve­zők, textilesek, keramikusok, üvegesek —, nagy része így egyedi, vagyis kisszériás, kéz­műves technológiát feltételező tevékenységre kényszerül. Pedig a külső megjelenés nemcsak, mondjuk a női viseletben alap- követelmény, de egy tv-készü- lék, vagy lámpatest; bőrönd vagy bútor esetében is figye­lemfelkeltő, értéknövelő, közér­zetjavító tényező. Szép lakbe­rendezési tárgyak az Iparmű­vészeti Vállalat boltjaiban is kaphatók, természetesen borsos áron. A lakosság aránytalanul nagyobb része azonban nem az exkluzív üzletekben vásárol. Jogos az igény, hogy a kispén­zű ember is hozzájusson —, elérhető áron —, külsejében is vonzó tárgyakhoz. A kiállítás egyik közvetett tanulsága az is, hogy jó né­hány itt kiállított tárgyat nem lehetett helyben beszerezni. Tolnában, Somogybán nagyobb a választék. Rugalmasabb tán ott a kereskedelem?... Viszont a kiállítás egyik kéz­zelfogható eredményének lát­szik az a kialakulóban lévő terv —, vagy még csak inkább óhaj —, hogy a Jókai tér 5. sz. alatti frissen felújított műemlék jellegű épületben ipari forma- tervezett" áruk boltja nyílna, örömmel üdvözölhető ez a kez­deményezés és a hely kiválasz­tása is telitalálat. Nem úgy, mint az épületben már üzeme­lő grillcsirke-üzlet esetében. Ékszerbolt, vagy kalapszalon való ebbe az elegánsan hely­reállított, árkádos belső udva­rával is kitárulkozó régi pol­gárházba, nem pedig csirke­csárda. Tovább gyarapítva ez­zel Pécs belvárosában a sze­rencsétlenül kialakított bolthá­lózat amúgyis zavaros képét. Látszólag ugyan nem tartozik ide ez a kérdés, látszólag, mondom, mert a tágabban ér­telmezett környezetkultúra kér­dését érinti és nem is kis mér­tékben. Romváry Ferenc K éphiány, képszegény­ség. Hiányokban egy. re gazdagabb vilá­gunkban lassan a látvány is ama „stratégiai cikkek” közé fog tartozni, amelyeknek hova­tovább nem lesz semmiféle racionálisan megfogható áruk, mert ezek az árok képtelenek. Látszólagos paradoxon ez, hiszen a művészek, a hírügy­nökségek, a nagy utazások úgy ontják a képanyagot, mint az arab olajkutak az olajat. A helyzet azonban az, hogy egyre kevesebb új képet lát­hatunk, a sokszor látott azo­nos témák előhívják bennünk a rég bekódolt fogalmat, tu­domásul veszünk egy tényt, de a részletekre már nem figye­lünk. Pedig, ha mondjuk akasztott embert, embereket, ilyenekről készült képeket lát az ember a Képes Világtörté­nelemben, vagy a tv-ben, őri. ősi különbséget kellene ten­ni közöttük, hiszen egészen más az a felvétel, amelyen mártírokat és megint más, amelyen háborús bűnösöket végeznek ki. Egy világ van közöttük, de a borzadólyt ki­váltó sebesen működő ref­lexeinknek ez szinte már kö­zömbös. Egyszer csak rádöbbenek: már ezt is láttam, meg azt is. Valahol, valamikor szinte min­dent láttam, nincs új a Nap alatt .., Ha valamelyik or­szágban katonai puccs tör­ténik, o tv-híradóban roham­sisakos katonák zötyögnek dzsippeken, páncélosok csö­vei merednek kihalt utcákra, vagy embertömegekre. Van más változat is. De mint lát­vány, Pinochet rohamsisakosai alig, vagy egyáltalán nem kü­lönböznek a dél-koreaiaktól, az isztambuliaktól, vagy né­mely európai állam Afriká­ban rendet csináló expedíció, sóitól. így válik egyre inkább fo­KEPEK galmivá a kép, így lesz be­lőle puszta kódjel, amelyre jól betanított szervezetünk reflexek egész sorával vála­szol, reagál. E reakciókban azonban éppen a lényeg sik­kad ez. Nem gondolunk arra, hogy a kép merő esetleges­ségből olyan, amilyep. Le­hetne más is. Alapvetően más. Nincs közünk hozzá. Csak akkor, amikor elénk ke­rül, teremtődik meg vele egy röpke kapcsolat. Nincs alter­natívánk. A tények, ha tények, olyanok, amilyenek. Pedig mi minden kell ah­hoz, hogy egy kép megszüles­sen! Mi minden befolyásolja, hogy éppen olyan lesz, ami­lyen ! Két kép fekszik előttem. Az egyik egy nyári horgászat em­léke. Barátom ott kuporog a horgászbot mellett és figyel. Furcsa, de a horgászbot eb­ből a látószögből olyan, mint­ha puska volna. Puska, amely a csillogó vízre mered . .. Pedig ennek a hal megfo­gására szolgáló békés szer­számnak igazán semmi köze a lőfegyverhez. A kép ebben a pillanatban egy fárasztó éle­tet élő embert ábrázol, aki arra vágyik, hogy a termé­szet ősi erői eltöltsék, aki azéírt vállalkozott játékos* kockázat- és vérontásmentes kalandjára, hogy pihenjen. Az élete neki is regény, mint másnak. Többé-kevésbé isme­rem ezt a regényt. A másik kép. egyik központi napilapunk címlapjáról mered rám. Géppuskás katona vi­gyázza az isztambuli utcát. A katona golyószórója mö­gött guggol. Egyik keze raj­ta van az elsütőszerkezeten, sisakján tompán csillog egy fényfoszlány. Feje fölött lom­bok, árnyékukba húzódott. Mellette kis szögletes táska kinyitva. Lőszerdoboz. A ka­tona előtt egy Dáciához ha­sonló személygépkocsi surran el. A távolban épületek. Úgy guggol itt ez a kato­na a golyószórója mögött, mint a kapásra váró horgász. A testtartás, a póz szinte tö­kéletesen azonos. Ő is vár. Koncentrál. Hogy aztán egy gyanús jelre, mozdulatra el­süsse a fegyvert. Jó lenne! tudni, ki ez a katona. Hogyan telt eddigi élete? Hogy érzi magát ebben a pózban? Mi o véleménye az élet alapve­tő kérdéseiről? Kitől vár pa­rancsot? A képet nem szólíthatiuk meg. És egyáltalán: a képbe nem szólhatunk bele. A ké­pek tények. Nincs bennük al­ternatíva. Abban, viszont amit ábrázolnak nagyon is sok van. Hiszen ez o katona éle­te esélyeit véve alapul — horgászhatna is, vagy szalon, nát süthetne halkan zizegő parázs fölött. Hogy miért ép­pen a rohamsisak és a golyó­szóró jutott neki? Ez az, ami nincs a képen. Holott ez lenne az egyedül érdekes. A kódjel kiváltja belőlünk az élő emberhúst roncsoló erő­szak borzadályát. Embertelen — mondjuk holnap, ha a ha­lottak számáról értesülünk. Megnézzük holnapután a ha­lottak képeit is. Miközben ar­ról a mainál bizonnyal kevés, bé képtelen világról álmo­dunk, amelyben egyszer ta­lán majd horgászbottal csi­nálják a puccsokat. Bebesi Károly

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents