Dunántúli Napló, 1980. augusztus (37. évfolyam, 210-239. szám)
1980-08-17 / 226. szám
DN HÉTVÉGE 4. BELPOLITIKA 1980. AUGUSZTUS 17. A „konzíliumok" nem segítenek Á Pipacs utcában minden a régi A patkányok, vízisiklók és több százezer légy — legalább ennyi szúnyog meghitt társaságában — kitűnően érzik itt magukat. Nem így jó néhány jobb érzésű ember. Ez a pécsi Pipacs utca és környéke, ilyen lírai elnevezésekkel, mint Gyöngy utca, Fűzfa utca. Mindez — nem sietős léptekkel — tíz percnyi járásra Pécs belvárosától, kicsit északra a déli ipari úttól. ♦ Idén áprilisban jártam ott legutóbb, egy olyan bizottságot kísérve, amelynek tagjai között vezető beosztású egészségügyi dolgozók is voltak. (Az illetékes tanácsi szakigazgatási szerv akkor nem tudta képviseltetni magát.) Megállapítottuk azt, amihez tulajdonképpen semmi különösebb szakértelem nem szükséges: a környék egészségtelen, elvadult vidék, az állandóan jelen levő talajvíz, az újra és újra jelentkező közmű-meghibásodások — a csatornáét kivéve, mert az itt nincs — szinte lehetetlenné teszik az egészséges életmód kialakítását. Itt a megyében a legmagasabb a vérhasban megbetegedettek száma, egyéb fertőzésekről nem is beszélve. A konklúzió egyértelmű volt: ez tarthatatlan helyzet. Pár éve ugyanígy kiszálltak bizottságok, vagy tanácstagi interpelláció nyomán szakiparosok, tanácsi ügyintézők, de csak „tüneti kezelésre” futotta az erőből. Kíváncsi voltam, hogy a szemle után négy hónappal, mit találok az említett területen. A meglepetésem teljes volt! Semmi sem változott. Azaz most még rosszabb, mert késő-nyári kánikulában a szerteszét hajigáit szemét és a bőséges állati ürülék még köny- nyebben rothad. ♦ Megígértem visszatérésemet ide, s akkor áprilisban a bizottság tagjai közül valaki óva intett: — Egyedül ne jöjjön! Kérje meg a körzeti orvost, hogy kísérje el. Neki azért mégiscsak tekintélye van, nem bántják ... (Eszembe jut, hogy mindjárt látogatásom kezdetén így panaszkodott egy'asszony: „Tizenegy óra felé jövök haza, ha délutános vagyok. Mindig attól rettegek, hogy itt az árokparl-i ton, az embermagasságú bozótban valaki leüt, s a jóég tudja, mikor bukkannak rám ...”) Nem vettem igénybe a segítséget, de később mégiscsak megkönnyebbülést okozott annak a két, alig tíz éven túli fiúnak a társasága, akik már a Pipacs utca elején hozzám csatlakoztak.- Áj kerádike dilá! - kiáltotta oda valakinek a tizenkét éves Petrovics Kálmán, és lefordította — hülye vagy — azt mondtam. Arról már nem szólt a kis alkalmi tolmács, hogy ez milyen megjegyzésre volt a válasz. Járjuk a telepet, kerülgetjük a mély sarat, ha éppen tudjuk. A vakolatlan házak, bontásból származó gerendák, téglahalmok, vagy farkukkal legyeket hessegető lovak mögül időnként kiszól egy ingerült hang, néhányon az útig jönnek — nem úgy tűnik, mintha szívélyesen befelé invitálnának. — Drom keren! — kiabálják oda, nagyot legyintve ifjú testőreim, aztán lefordítják: — kérdezte, hogy mit akar, azt mondtuk, hogy utat épít. Ütünk során több'ször megismétlődik e rövid párbeszéd. Közben Kálmán elmondja, hogy ők már elköltöztek innen, anyukája, ha idejön, azt mondja, hányingere van. A fiúnak tetszik ez a hely, de csak azért, mert a lovak még itt vannak. Nikolics Anti, az idősebb, szakértőén bólogat a kedvenc négylábúak védelmében: a lovaknak sem jó ez az út. Nemrégiben kettő is lábát törte ... ♦ Szöllősy Mátyásné a lakóbizottság tagja, olyan asszony, aki nem egykönnyen hagyja veszni az igazát. Pontos statisztikái és figyelemreméltó tapasztalatai vannak.- Hetvenöt család él a telepen. És nem arról van itt szó, hogy cigány, vagy nem cigány az illető, a személyi igazolványában mindegyiknek ugyanaz a nemzeti hovatartozás szerepel. Az a lényeg, hogy hogyan él. Vagy inkább, hogyan szeretne élni. Kötegnyire rúg levelezése a különféle hatóságokkal, igazgatási szervekkel. Egyikben sem utasítják el konkrétan, de az udvarias, vagy hivatalos hangú válaszokat követően csak gyorsan hatását vesztő rész- megoldásokat látott a telep. Mi az adott helyzet? A délről feltöltött területet elönti a víz, az elvezető árkot benőtte a gyom, a talajvíznek és csapadéknak nincs lefolyása. Megtörtént, hogy a szinte napirenden levő vízvezeték-nyomócsőtörés javítására öt hónapot vártak. Az úton olyan gödör keletkezett, hogy egy ló hasig süllyedt benne. Egy másik utcában, hasonló okok miatt keletkezett vizes gödörből akkor emeltek ki egy kisgyermeket, amikor már csak a haja látszott ... A házakat alámossa a víz, a falak nedvesek, hónapok alatt elrothad bennük a szőnyeg, a bútor. Akad, akinek ez is megteszi, mert állatot tarthat, mert tartásához épületet is emelhet. Csatornázás ugyan nincs, de sebaj, legfeljebb elvegyül az utca talajvizével ... ♦ A telepen megoszlanak a vélemények. Egyikük a szanálás mellett kardoskodik, a másik "hallani sem akar erről, éppen istállót épít. Az orvosok a megmondhatói, hogy egy gyulladt fekély megszüntetéséhez vagy szike vagy gyógyszeres kezelés, de mindenképpen beavatkozás szükséges. És ahogy a betegeken, ezen a telepen sem segítenek csak a konzíliumok ... Kurucz Gyula \ fi sörivás stílusjegyei Hol vannak a korsók? Egyszer egy bohém pécsi sörivóversenyen, még oz Ele. fántban, az a pirospozsgás kisöreg nyerte a versenyt, akinek a jellemzésére ezt írta a zsűri: „Stílusa van!” Merthogy megfogta a sörös, ■korsót, kicsinykét visszakoc. cintotta az asztalra, aztán másik kezét, a balt, lassan a tarkójára tette és úgy hajtotta föl a habzó nedűt, hogy egyetlen percre sem vette le a korsót a szájáról. Nomármost morgolódunk, ha nem elég a magyar sör, de újabb panaszok is keletkeztek: „Nincsen söröskorsó I” Valóban, kevesebb az ilyen füles ivóalkalmatosság. Igaz persze, a habzó ital a lényeg, s nem, hogy miben van. Mondják, hogy Prágában, a sörmetropolisban sehol egy korsó. Vékonyfalú üvegpohár, ban szolgálják fel az innivalót, s igen jó az ital. De hát mi megszoktunk valamit, és sokaknak hiányzik a korsó. Megtudtuk ezért, hogy mi a helyzet. Kiderült: a vendéglők néha nem adják le időben a megrendelést. Aztán Salgótarjánban, ahol gyártják a korsókat, igencsak nagyüzemi a termelés. Ha elkezdenek egy-egy tárgyat gyártani, úgy csak akkor kifizetődő, ha nem szakítják meg a folyamatát, hanem végiggyártják nagy sorozatban. Ilyenkor várni kell minden másra. A söröskorsóra is. Igaz, múlt hónapban háromezret igényeltek, s oz AMFORA Vállalat révén meg is kapták a vendéglők. Néha azonban hiába megy az igénylő papír, mert más cikk van a „futószalagon”. Ezekben a hetekben például kevesebb a feketés pohár, de hiányzik a vékonyfalú ivópohár is. Ez tehát a magyarázat. Rendben. Csakhogy a söröskorsó — fogyóeszköz. Ha tehát nem bizonyíthatóan garázda szándékkal törte valaki össze, akkor nem kell a vendégnek megfizetnie. Pedig átlagosan 10 forint egy korsó. A szándékosságot pedig igen nehéz elhatárolni a véletlen pohártöréstől. Marad tehát a régi hazai — s ma is élő külföldi — megoldás: ezt a drága tárgyat meg kell fizettetni. F. D. Aki fél évszázada a fával ismerkedik Azt mondják, a szederfahor- dó megszelídíti a körtepálinkát, nem lesz korcos, inkább „kisimul” benne az ital és olyan szép sárgás színt kap, mint az érett whisky és - gondolom - torkot bizsergető maga a látvány is, amint az ember otthon maga elé fordítja a háromliteres kis mini-hordót, kristály- tiszta talpaspoharat tart a csap alá és megereszti. Cégérként függ a ház homlokzatán ilyen kishordó. Dalmady Jánoséknál Magyarszéken, Ott, ahol egy párját ritkítóan szép kovácsoltvas kapu amúgy is fölhívja magára a figyelmet. Nem éppen mai keletű, de azért masszív családiház, amely L- alakban folytatódik az udvar felé, végében van egy kis műhelyféle, szerszámokkal, prizmába fölrakott faanyaggal és néhány kishordó is mintapéldánynak. — ötvennégy éve ismerkedek a fával... — Még mindig csak ismerkedik? — Nincs szakma a világon, amihez az ember ne tudna hozzátenni valamit ennyi idő múltán is, — mondja Dalmady mester. — Mester? - Kijavít: — Nem vagyok mester, sőt kádár sem, mert az eredeti szakmám épületasztalos. A díszhordó készítésére nyugdíjaztatásom után. kaptam működési engedélyt. Jobbára azért csinálom, mert leköti az időmet. Kell, hogy valamivel elfoglaljam magamat. Volt egy kádár nagybátyám, oki — őszintén szólva — jobban szerette az italt, mint a szakmáját. Mondja egyszer, álljak be néha a műhelyébe, segítsek neki. Amit akkor tanultam, most hasznát látom. — Van-e érdeklődés a munkái iránt? — Van. A régi falusi használati tárgyaknak ma divatja van. a hordó is olyasmi. Az űrtartalom változó, nyolc deoistől nyolc literesig, általában ezeket keresik. Van fűrészgépem, de azért sok rajta a kézimunka is. Kétkötetes — fénymásolt - irományt tesz az asztalra, mondja. lapozzak bele. Ez a Dalmady család története visszamenőleg 1226. esztendőig. A Dal- madyak valamikor nemesi címet kaptak. — Muris dolog: „Nemes Dalmady János épületasztalos” ... Felnevet; — Ennek ugyan nem sok értelme van, de hót ez tény, letagadni nem lehet, meg minek ís. A mi családunkban valamikor tudós férfi is volt, meg író, de akadt olyan is, aki főbenjáró bűnért törvény elé „állíttatott", mert összevesztek hagyatéki ügyekben. Egy másik ágon pedig különböző ipart űztek. Az öregapám a Fölvidéken még királyi körjegyző volt, testvéreim viszont, mondom, egyik lakatosként dolgozott, a másik kovács, aztán kőműves meg asztalos volt. Egyik nagybátyám az országház kovácsoltvas díszítőelemein dolgozott. Ezt a kaput Dalmady Béla készítette, nézze majd meg, azon nincs egy szegecs, sem forrasztás, mégis áll, valóságos remekmű. A sánta Malkonesz báró - felvidéki birtokos volt — fénykép után rendelt egy vaskaput Béla bátyámtól „pénz nem számít” alapon. El is készült - jó drága volt, de a maradék anyagból még egy kapu kikerült annak idején. Ehhez volt esze az öregnek. Szóval megtudtuk később, hogy a fénykép az angol királyi palota egyik oldal-bejárati kapuját ábrázolta. — Mintha nagyobb kedvvel beszélne a vasas szakmáról ... — jegyzem meg. — Mert gyermekkoromban a kovácsmester műhelyébe úgy léptem be akár a templomba, olyan áhítattal. De amikor arról volt szó, hogy szakmát tanuljak, azt mondták: „kovácsokkal etetik a disznókat Léván annyi van belőlünk”. így aztán elszegődtem egy asztalosmesterhez három és fél évre. Apám két mázsa búzát, két mázsa krumplit fizetett utánam Csákányi mesternek, hogy megtanítson a szakmára. És még húsz koronát is az iskoláztatásért. A felesége jön be a szobába, lábát fájdítja, bottal jár: — Azt is mondd el, mi volt, mikor a Horthy bejött a Fölvidékre. ... — Nem szívesen mondja Dalmady János — Különben is régen volt. Abban az időben a gyerekek azt énekelték az utcán, hogy „FÍorthy az apánk, ki van c* rongyokból a ...” mondjuk hogy a fenekünk ... Aztán a háború után jött az áttelepítés, úgy kerültünk ide ebbe a szép kis községbe, Magyarszékre. Tíz esztendeje mentem nyugdíjba, a Komlói Anyagellátó Vállalattól. Meg kell hagyni, a magyarszéki Dalmady család eléggé népes: három fiú lakatos, három vő a bányánál dolgozik, másik három vő a kőbányánál (összeszámolom gyorsan: tehát 3 fiú, 6 lány, stimmel) aztán 14 unoka és 5 személygépkocsi... Pardon. Évente négy-öt alkalommal az egész család ösz- szejön Magyarszéken. Mondjuk dísznóvágáskor. Nem sok marad belőle. — Milyenek a gyerekek, vők és az unokák? A mama összecsapja a kezét: —Mondhatom, a világ legjobb gyermekei. Soha nagyobb boldogságot, mint velük együtt lenni. Dalmady János eltűnődik egy kicsit: — Nem panaszkodhatunk. A gyerekeknek is jó a soruk, de tudja, ha belegondolok, hogy valamikor a leejtett kenyeret meg kellett csókolnunk ... Rab Ferenc
