Dunántúli Napló, 1980. július (37. évfolyam, 179-209. szám)
1980-07-06 / 184. szám
1980. JULIUS 6. IRODALOM - MŰVÉSZET DN HÉTVÉGE 9, Mint már hirül adtuk, Martyn Ferencnek nagy sikerű kiállítása volt látható Budapesten, az újjáépített Vigadóban. Az Élet és Irodalom múlt heti számában Vadas József irt méltatást Martyn Ferenc Kossuth-dijas képzőművészünk tárlatáról, ebből idézünk, amikor bemutatjuk a kiállításon szerepelt grafikák némelyikét. „Ez a kiállítása elsősorban történeti értékű és jelentőségű. Olyan teljességben láthatók természeti tanulmányai és kompozi- ciós vázlatai, ötletfelvető rögtönzései és elmélyült kísérletei, mint még soha. Mindannyian okulhatunk belőle. A művészettörténészek a mai magyar piktúra egyik legtöbbet próbált egyéniségének értelmezéséhez kaphatnak segítséget; a pálya révén újabbkori képzőművészetünkről lesz teljesebb a képünk. A kollégák (a fiatal művészekre gondolok) azt figyelhetik meg ezen a tárlaton: mire való a papírlap, s hogy a kéz és agy együttes csiszolásáról a mai festő se mondhat le teljesen. De jól jár a közönség is, amely kedvére választhat a lapok közül — élvezkedni, a maga gyönyörűségére." Hauer Lajos felvételei Kalász Márton: ELVONULÁS Ha már nem leszek köztetek, megláthatjátok kis titkaimat. Most szórom szét előttetek — én nem, ti legalább majd nyomukon hazataláljatok. Ne féljetek; keserűek vagyis nem emészti őket madár, nehezek s földhöz tapadók, nem hordja világgá könnyen a szél. Sejtem, e földön már nem izzanak — de a meleg hold fényét apró rögeik, a fagy fönti megállásának kövesztett sugarát éji járástokban, pislákolásra csak tükrözik. Arató Károly: Munkások Visszanéző, döbbenten észlelem: jótékony szigoruk formálja életem! Immár mind gyakrabban fölfedezem jelenlétük árnyát annyi emlékemen! Ki kacskaringókon jövök, megyek, óvó kíséretük érzem hátam megett. Napok egyre zsúfolódnak velük, nem-szünően sokasodóban seregük — álmaim mozdulni úgy kezdenek, ahogy kezük nyomán lomha lendkerekek. Égnek bennem rotyogó kemencék — fűteni mindet egy szerelvény szenet még! Önteni tégelybe vasat, fémeket, hogy földrésznyi sinen fusson a képzelet, mig izzó kerekre tágul szemem és egész végig látok kíséretemen. Fü lep Lajos szobájában É pp istentisztelet volt, elindultunk hát a gesztenyésbe, amit annyira szeretett, s ahova élete utolsó éveiben is visz- szatért. Jó órát sétáltunk, s közben folyton róla beszéltünk, bár egyikünk sem ismerte, de egyszerre szinte elérhető közelségben éreztük, már nem lehetett volna jelenvalóbb. Szellemmé lényegült alakja úgy pl* a tájjal, mint kivételes románkori templomok, amelyeket nem lehet elképzelni a természet közelsége nélkül, együtt és egymásért vannak, közösen őrzik titkukat. S mi az ő titka? - kérdeztem szobájában, ahol tulajdonképpen alig maradt valami belőle. Egy asztal, szék, néhány íráshoz szükséges tárgy s fényképek. Annak idején ezt a tágas szobát azért építtette a parókiához, hogy helyet csináljon könyveinek és gondolatainak, mintha a terebélyes épületben nem lett volna elég hely, gondolom nyeglén, de a következő pillanatban meghallom a magány boldog csendjét, amikor könyv és emlék hallhatóan zizeg, szólítva bennünket. Valószínűleg ez volt a titka, bólogatok, a könyv és a csend, a lélek és a minden- ség egységének felelő szó, melynek nincs szüksége külsőségre, mert mindent megértve már csak a végső választ várja a lélekben épülő teljesség. De nem kell-e jóvátehetetlen dölyfnek, az önhittség meg nem alkuvásának neveznünk ezt a befelé fordulást, mely végül tollat is alig adott kezébe? S nem kell-e végső alázatnak hívnunk ezt a vigasztalan magányt, mely közrefogta élete második felét, csigaházába várva a hívó és szabadító szót? Példa, a szó goethei értelmében, mert folyton életét építette, de egy pillanatra mégis arra gondolok: nem a termesz-lét remekműve ez az élet és minden hozzá hasonló? Vagy valóban így kell, vásári siker nélkül, egy falusi papiak számkivetettségében sem adni alább a teljességnél? Soha nem oldotta fel ellentmondásait, ez is titkai közé tartozott. S mi maradt belőle? Sírja nincs, az olcsó kegyelet nem tud mit kezdeni vele. Aki közelébe akar férkőzni a mindent kell vállalnia, a csend adományával és a számkivetettség magányával. A megértést kell vállalnia, akár önmaga ellenében is. Mert könnyű jónak és nemesnek lenni a hatalom védősáncai mögött; a magány csendjét sárkányok őrzik, nyugodjunk bele. A teljesség volt? Lehet, de tollat fogó keze mellett ott állt a démon, hogy az örök hiábavalóságra figyelmeztesse, ember és mű jóvátehetetlen múlandóságára, melyen nem tud segíteni még az Isten irgalma sem. Marad hát a magány, a lélek di- dergető egyedülléte, hogy vállalja sorsát, ha már ez méretett rá, s ha ez méretett rá, tudja hát vállalni is. Erre tanít? Nem tudom. Qu'il fut morz cunquerant - jut eszembe a Rolland-ének félsora, amit egyik tanulmányában ő is idézj s itt, a zengővárkonyi szobában mondhatnánk-e többet róla, aki a szellem Rollandjaként halálában is győzött? Példájával mindenképp. ,,A legnagyobb veszedelem, amely a művészt fenyegeti: az önkény." Ö írta ezt valahol, de ez az önkény nemcsak a művet és művészt fenyegeti, hanem az embert is, mert a goethei értelemben épített élet maga is mű. Mint Füle- pé, aki mindig több volt, mint amire körülményei akarták kényszeríteni, talán a műnél is több, mert ne feledjük, vannak mesterek, akiknek léte, személyes hatása átsugárzik az anyagon, s tulajdonképpen egyetlen sort sem kellene leírniuk, akkor is éreznénk örök jelenlétüket. A befogadás és megértés teremtő folyamat, az ember itt válik „önmaga szabad alkotójává", mint Picó della Mirandola írta, s talán ez a legtöbb, amire vihetjük. De a kérdés azonnal felmerül: „öffentliche Person”-ná kell-e válnunk, mint Goethe Wilhelm Meistere, bizonyos-e, hogy a cselekvő-formáló szerepre hívattunk el, valamilyen „színházi küldetésre" — maradjunk csak a példánál. Fülep belülről építette életét, aprólékos türelemmel és cselekvő alázattal, de mindig azzal a fenntartás nélküli hittel, hogy érdemes. Magunkért s azokért is, akik egyszer rátalálnak a példára, mely észrevétlenül ivódik életükbe, mert nem lehet másként. Az ismeret élménye benneéléssé válik, s aki „ön. maga szabad alkotója", az halálával is csak győzhet, mert nem a pusztulást példázza, hanem az örök megújulást. Csányi László
