Dunántúli Napló, 1980. július (37. évfolyam, 179-209. szám)
1980-07-20 / 198. szám
DN HÉTVÉGE 8. IRODALOM - MŰVÉSZET 1980. JÚLIUS 20. Mi kell a közönségnek? Gondolatok egy színházi vita kapcsán Á kérdés, úgy gondolom, örök visszatérő dilemmája minden színháznak, minden évben, különösképp ha műsortervét készül összeállítani. Nincs rá csalhatatlanul pontos válasz, ezt az idei Pécsi Nyári Színház táncos produkcióinak gyér látogatottsága is igazolja. Ám az is biztos, hogy vannak bizonyos objektiv tényezők, amiknek az ismeretében, amiknek a figyelembevételével erősíteni lehet a darab-elő- adás-közönség harmonikus egységét és csökkenteni a színházi bukások, az abszolút fiaskók valószínűségét. Ebben' a témakörben rendezett vitát nemrég Kecskeméten a magyar újságíró szövetség színházkritikusi tagozata, néhány fontos tanulsággal gazdagítva a jelenlevőket s megállapítva: érdemes volna újfent, szélesebb körben is napirendre tűzni a témát — „A vidéki szinházak és a közönség" — e színházak igazgatóinak jelenlétével. Számítva a kritikusi „nagyágyúk” részvételére is, akiknek többsége éppen egy belgiumi színházi fesztiválra utazott a kecskeméti találkozó időpontjában. A vitaindító referátumra — talán nem egészen véletlenül — Babarczy Lászlót. a kaposvári Csiky Gergely Színház igazgatóját kérték fel, de elfoglaltsága miatt végül is Sándor János, a kecskeméti színház főrendezője vállalta az előadást. Egy sereg nagyon fontos tapasztalatot adott közre az utóbbi évek vidéki színházi gyakorlatából. Ezek gondolatkeltő, termékeny vitához adtak alaphangot. A kettő egészéből szeretnék összefoglalni néhány — közönségnek, színházaknak egyaránt megszívlelendő — gondolatot. Köztudottan a vidéki színházak sokféle feladatot teljesítenek, azaz sokféle közönségigényt kell kiszolgálniuk. (Klasszikus művek, modern művek, zenés darabok, gyermekelőadások; két helyütt opera-, illetve balett-társulat is működik stb.) Következésül — vagy ezek ellenére - elterjedtek olyan nézetek, miszerint a vidéki közönség „mindenevő" .. . S mi a színházi vezetők általános tapasztalata e téren, mondjuk az utóbbi tíz év átlagában? Hol telt házak vannak, hol közepesek vagy éppen „konganak” az űrtől. S mit mondhatnak a rendezők? „Isteni kritikát kaptunk, de a nézők az istennek se jönnek ..„Levágták az előadást, tódul a közönség .. „Noha jó a kritika, esténként vasfüggöny előtt tapsolnak tömött házak .. Most azután el kellene dönteni: megy-e a közönség a színházba vagy sem? Van-e állandó közönsége a vidéki színházaknak vagy nincs? És ha van, akkor miért nincs — egészen pontosan, amikor a jó kétharmadnyi „bebérlete- zett" nézőtéren a ,•fantom-nézők" üresen ásító széksorai merednek rá a színészekre, akik szeretnék ugyanazt a maximumot nyújtani, mint például a hagyományosan tömött nézőterű premiereken. De ki merné állítani azt, hogy a vigasztalanul gyér látogatottság deprimáló hatását a színész a teljességig le tudná magában küzdeni? Számos példát hozhat rá bárki, ha színházjáró embernek tekinti magát. Erre egyik kritikus kollégám esete a múltkorában. Egy kétrészes prózai mű nyilvános főpróbájának első részét tudta megtekinteni. Ennek alapján felvillanyozva újságolta: úgy tűnik, végre egy ígéretes, igazi jó színházi produkcióról számolhat be. Amikor az előadást elejétől végéig megtekinthette, az kb. a 3. volt a premiert követően. Olyan 20-an, 30-an lehettek a nézőtéren. Teljesen passzív, unottan, egykedvűen ücsörgő „nézősereg" előtt egy kapkodó, ideges, indiszponált előadásnak lehetett a nézője, ahol jószerével egyik színész se nyújtotta azt, amit a véletlenül megtekintett főpróba első része ígért. Ugyanezt az előadást Budapesten láttam. Értő, figyelmes, a tökéletes kontaktushoz önmagát adó csaknem teljes ház előtt, ahol a szépen összefogott, egységes stílusú produkció hibáival együtt az izgalmas, érdekes, színvonalas jó színház érzetét keltette a nézőben. Mit várhat tehát a közönség? Van-e egyáltalán „a" közönség? Közönség általában - tehát „a" közönség — nincs. Közönségrétegek vannak, s ha színházi nézőkről beszélünk, a nézőközönségen e rétegek összességét kell értenünk. Nyilván így lehet ez ősidőktől fogva, hiszen a görög színházi kultúra nagy századában a drámapályázati versenyek napjaiban az athéni Dionüszosz Színház hatalmas lelátóján minden rendű és rangú néző jelen volt. Arisztokraták és polgárok, kézműves szabadok és rabszolgák is, akiknek a „beugróját” uruk • vagy szegénysorsú szabadok esetében a körzeti elöljáróság kifizette. Persze ott sem egyformán műértő szemmel nézte és szavazott Szophoklész vagy 'Euripidész műveire valamennyi néző. Annyiban azért könnyebb volt a helyzet, hogy a drámák mitológiai forrásból táplálkoztak, amit szájhagyomány révén az írástudatlan rabszolga is jól ismert. Következésül a közönség valamennyi rétege tudta „mirql van szó"; a színpadon az játszódott le, amiről az utca embere beszélt. Akár a Tdasz- szikus triász tragédiáit, akár Arisztophanész — egyébként aktualitásoktól hemzsegő — vígjátékait adták. Ma ennél egy kicsit bonyolultabb a kor valósága, és az emberek nem mindig érzik azt, hogy a színház most éppen hozzájuk szól, az ő problémáikra kíván rezo- nálni. Fölvetődhet viszont eléggé gyakran bennünk, hogy ez vagy az a darab vajon miért — vagyis miért pont az — került bele a műsorrendbe; mit akar vagy akar-e egyáltalán valamit mondani vele a színház és miért így, ahogyan?... Mit vár tehát a közönség? Nyilvánvalóan azt, hogy valamilyen kollektív élményben részesüljön. Hogy én, a néző ráismerjek a saját kérdéseimre, társadalmi gondjaimra - már akinek van ilyenje —, politikai közérzetemre, égető, húsomba, zsigereimbe, egészségembe hatoló történelmi, társadalmi és politikai „mi- ért?"-jeimre, függetlenül attól, hogy a darab, amit látok, kétezer éve vagy tegnap íródott. Egy szóval: valamilyen jelen- idejűséget vár a színházi élménytől a néző valamilyen közös nyelven, amiből megérzi, felfogja az író és a színház problémalátását, üzenetét számára. Nem mindegy persze, mit üzenünk és kinek. Ez mind az előadásból, mind a vitából egységesen kiderült. S itt az MTI színházzal foglalkozó munkatársa a pécsi Kamaraszínház néhány kitűnő előadását említette (Caligula, Az óriáscsecsemő, A kívülálló, Smürc), amit a színház - helyesen — aligha mutatna be, mondjuk egy körzeti művelődési központ vagy egy nagyüzem színháztermének közönsége előtt. Ellenpélda is van, jó is, rossz is; Pécsett is, másutt is. Bernáth László, a kritikusi szakosztály titkára, amikor élénk vita bontakozott ki akörül: vajon nem egyik útja- módjo-e behozni a közönséget a nézőterekre, maga a játék stílusa (értsd: egy-egy rendezőegyéniség stílusa s ezekből idővel a színházra jellemző stílus) —, újfent baranyai példát idézett, ezúttal az amatőr színjátszásból. Egy fiatal népművelő a 70-es évek elején falusi dolgozó fiatalokkal, bemutatta Péter Weiss Mockinpot úr... c. groteszkjét: Mágocson. Lehet- séges-e ez? Valószínűleg mindenki legyint rá, ha a Magyar Televízió riportfilmje ország-világ előtt be nem bizonyítja, hogy igen, lehetséges, méghozzá oly módon, hogy mindenki értsen belőle. Csak úgy kell előadni ... De van azért más, negatív előjelű ellenpélda is, például amikor a rendezői kísérletezést összetévesztették a szélesebb közönségnek szóló üzenettel(?) Pedig ezzel csínján kellene bánni, és nagyon átgondolni, mi lehet a hatása egy-egy színházi kísérletnek, bemutatónak, esetleg évekkel későbbre is ki- hatóan. Mert történetesen jót és jól — sőt nagyszerű gondolatokat—kíván a színház, a rendező, a koreográfus, az előadógárda példásan fölkészülve üzenni, de esetleg már nem lesz kinek . .. Az ifjúság és színház viszonyáról igen sok szó esett. Nem véletlenül. A vélemények abban megegyeztek, hogy a mai .színháznéző rétegek tudatával, Szemléletével valami nincs rendben, összetett okai lehetnek ennek is, a legalapvetőbb azonban alighanem valahol a közönség tudatos nevelésében kereshető, évtizedekre visszanyúlóan. Ez a nevelés a gyermekelőadások rendszeres, tudatos, koncepciózus megtartásában kellene, hogy kicsúcsosodjék. A színházak többségében ezt nyűgszerű „muszáj- felcdatnak” tekintik, s a legkevésbé sem arra törekszenek, hogy a kisgyerek a legelső pillanattól a lehető legjobbat kapja a lehető legmagasabb színvonalon. (Itt csupán zárójelben kívánom megjegyezni azt, hogy a jelenlevő kritikusok álláspontja szerint Magyarországon Kaposvár az egyetlen hely, ahol a színház immár több mint 10 éve minden évadban két-két magasszínvonalú gyermekszínházi előcdássaf törekedett és törekszik új közönséget kinevelni magának.) A konklúzió: a közönségrétegek nevelésére s elsősorban a gyermekszínházi előadásokra nagyobb gondot kell fordítani, ha azt akarjuk, hogy a jövő potenciális színházlátogatója az igényes, társadalmi töltésű prózai előadásokra is betérjen, s ne csak évente egyszer-két- szer tapsolja vörösre a tenyerét némely operett vagy éppen kulináris fércművek előadatá- sa utón. V égezetül ide kívánkozik a közeli múltból valami. A Pécsi Nyári Színház egyéb helyszínein (Tettye, Barbakán, Csontváry-udvar) zsúfolásig megteltek a széksorok. A Szabadtéri Táncszinen, ahol — ellentétben a korábbi két nyárral, amikor többségében nem könnyen „emészthető" táncművek mentek átlagosan 70—80 százalékos „fizető" házak előtt — a pécsi közönség az idén majdhogynem bojkottólta az előadásokat. A két vonzó, közismert témájú, valóban az ún. nagyközönség számára nyújtott táncjáték produkció előadásaira alig 200—300 jegyet váltottak átlagosan. Ennek a föltehető okaira később még visz- szatérünk. Addig csupán egy kérdésről érdemes elgondolkodnunk, ami — a könnyebb ellenállás irányában - természetszerűleg itt is elhangzik majd s a kecskeméti színházi vitában is többek véleményeként fölmerült: „A közönség kiszámíthatatlan.” Valóban Így lenne?... Wallinger Endre Jedlik és a dinamó Elsőként szólt magyar nyelven hallgatóihoz Oersted dán fizikus 1819-ben észlelte, hogy elektromos áram mágneses hatást fejt ki, eltéríti a mágnestűt. Ennek o felfedezésnek az alapján szerkesztette meg „villámdelejes készülékét" Jedlik Ányos. Jedlik Ányos István 1800. január 13-án született a Komárom megyei Szimő községben, szegény paraszti szülők gyermekeként. Középiskolái befejezése után a Szent Benedek rendben folytatta tanulmányait Pannonhalmán, majd Pesten, ahol 1822-ben a bölcsészkaron doktorrá avatták. Tanári munkásságát Győrött kezdte, ahol 1827- ben megszerkesztette a világ első elektromotorját, ahogy ő nevezte, „forgonyát”. Készülékének gyakorlati jelentőségét nem ismerte fel, és amint ezt később, 1886-ban Heller Ágostonhoz intézett levelében megírja; „miután többször volt alkalmam azt tapasztalni, hogy némely termé- szeítani tünemények, melyekre csők saját belátásom és kutatásom útján jöttem rá, másoknál már jóval előbb ismeretesek voltak", azt vélte, hogy előtte ezt már más is felfedezte és találmányát nem hozta nyilvánosságra. Hasonlóan tragikus a dinamó feltalálásának története. A világ a dinamót Siemens nevéhez kapcsolja. A szakirodalom, a lexikonok a német tudóst jelölik meg a dinamó feltalálójának. A dinamót pedig — Siemens 1867-ben bemutatott előterjesztését — nyolc évvel megelőzve, 1859-ben Jedlik Jedlik Ányos (1800-1895) Ányos találta fel, sőt a nagy tudós pontosan megfogalmazta az azóta is érvényes dinamóelvet. E törvény értelmében, valamely mágneses erőtérbe helyezett dróttekercsben mindannyiszor elektromos áram indul meg, valahányszor a tekercs helyzete (pl. mozgatás, forgatás) megváltozik. A kérdés az volt, honnan szerezhető meg az elektromágnesek gerjesztéséhez szükséges áram? Jedlik a kérdést megoldotta. Az elektromágnes vasmagjában mindig visszamarad egy csekély mágnesesség, melynek hatására a forgó dróttekercsben gyenge áram keletkezik. Ezt az áramot vezette vissza Jedlik az elektromágnes tekercseibe, miáltal a mágneses tér erősödött. Az öngerjesztés ezen elvét, melyet dinomóelvnek hív a világ, először Jedlik alkalmazta. A forgatással elektromos áramot fejlesztő készülék gyakorlati jelentőségét Jedlik nem ismerte fel, nem tette közzé és csak halála után tanszéki utódja, Eötvös Loránd talált rá a világ első dinamójára, és annak alapján leírt dinamóelvre. A tudományegyetem 1859-ből származó feljegyzéseiben e gép „egysarki villanyindító" néven szerepel, mely ,.kigondolva lön Jedlik Ányos által, elkészítve pedig Nuss pesti gépész műhelyében”. Jedlik nemzeti érzéséről számtalan esetben tanúbizonyságot tett. Amikor lehetőség nyílott magyar nyelven tanítani, Jedlik volt oz első, aki 1845-ben magyar nyelven szólt hallgatóihoz. Jedlik a szabadságharc idején, amikor mint tanár már nem szolgálhatta az eszmét, beállott nemzetőrnek. Bár Pest védősáncépítésében részt vett, Pes‘ eleste után nem menekült el. A forradalom leverése után haditörvényszék elé állították, de miután a politikai életben velő aktív tevékenységet nem tudták reábizonyítani, felmentették. Jedlik Ányos, a magyar természettudományos oktatás, c magyar elektrotechnika jeles alakja, 1895. december 13-án halt meg a bencések győri rendházában. Pap János Fodor András könyvéről Egyre több lírikusunk vállalFutárposta kozik arra, hogy a versszerzés mellett a kortárs költészetről, a mesterség kimeríthetetlen titkairól is elmondja a véleményét. Az utóbbi években megszaporodott azoknak a könyveknek a száma, melyek gyűjteményes formában adják közre egy-egy alkotói pálya évek során keletkezett gondolatserkentő jelzéseit. Fodor András kötete, a Futárposta, is ezek közé sorolható. Hogy külön foglalkozunk vele, azt nemcsak a benne felvetett problémakörök változaiossá- qa, gazdagsága indokolja, hanem az is, hogy Fodor, a Jelenkor alkotógárdájának egyik tagja, nagy figyelemmel kíséri Pécsett élő barátai, kortársai munkásságát, s műveikről — mint e könyv is bizonyítja — általános érvénnyel fogalmazza meg észrevételeit. A Futárposta öt fejezetbe osztott írásai sokfelé ágazó érdeklődést mutatnak, a fő hangsúlyt azonban mindig a lírára helyezi Fodor András. Belső indítéka, rokon lélekkel szól költészetről, költőkről, gyakran a személyes kapcsolatból származó emlékek, élmények felhasználásával. Ez a módszer eredményezi, hogy írásaiban nem egyszer irodalomtörténeti értékű feljegyzéseket találunk, hogy az alkotó és o mű viszonyában az embert és a művészt egyszerre tudja érzékeltetni, S ennek 'köszönhető az is, hogy szerencsésen mentes a szakmai belterjességtől, gondolatait élvezetesen, mindenki számára érthetően fejti ki. Nemrég harmadik kiadásbon jelent meg az a monográfia, melyet József Attiláról írt. A költő életművének és pályájának egyes kérdései láthatóan tovább foglalkoztatják Fodor Andrást. Erre utalnak mostani könyvében közzétett rövidebb tanulmányai, verselemzései. Dokumentumértékű az az írása, melyben József Attila halálának körülményeihez szolgáltat pontosító adatokat. De figyelemre érdemes elemzéseket olvashatunk Vágó Márta emlékezetes könyvéről, a költő válogatott levelezéséről, valamint Április 11. és Emlék című verseiről. Mintha egy tágabb ívű József Attila-könyv körvonalait jeleznék ezek a tanulmányok. Az Eleven múlt című fejezet további írásai Kassák Lajos, Várkonyi Nándor, Simon István, Fülep Lajos alakját hozzák közelebb, a qyorsan múló időből. Itt olvashatjuk azt a megkapóan őszinte, embert és művészt költőien iáttató emlékezést, melyben három találkozását örökíti meg Németh Lászlóval, a fiatalabb kortársi baráttá fogadó .'ró- val. Élő költészetünkből a biztos értékek vonzzák. Vas István, Takáts Gyula, Csorba Győző, Pilinszky János, Kormos István, Juhász Ferenc, Csoóri Sándor verseinek titkairól vall egy-egy új kötetük kapcsán. Szeretettet, felkaroló segítséggel szól a fiatalabb korosztályok olyan későn beérkezett, de erős tehetséget bizonyító lírikusairól, mint a Pécsett élő Berták László, a kaposvári Papp Árpád. Értékfefismerés és tisztelet mondatja vele az elismerő szavakat. Fodor András nemcsak költő, de jeles műfordító is. Természetesnek hot tehát, hogy könyvének egyik fejezete teljes egészében a műfordítással, más fordítók munkáinak értékelésével foglalkozik. Értő, a problémákat árnyaltan érzékelő tanulmányokat szentel az utóbbi években megjelent műfordítás-gyűjteményeknek, igyekszik megrajzolni az egyes fordítók sajátos vénásait (Csorba Győző, Kólnoky László, Garai Gábor, Orbán Ottó, Illyés Gyula), s személyes fordítói tapasztaiataiból mond el érdekes titkokat feltáró tanulságokat. Könyvének két utolsó fejezete, a Hazai múzsa és a Forgóajtó a más műfajokra való kitekintés jegyében született. Mindenekelőtt a zenét kell megemlítenünk, mely Fodor András költészetétől szinte elválaszthatatlan. Itt a népzenével és korunk zenéjének problematikájával foglalkozik, de legalább ilyen érdeklődéssel figyeli a szakirodalomban eléggé elhanyagolt előadóművészete;, a modern bábozás és tánc lehetősegeit, s a mai filmművészetről is tanulságosak az észrevételei Kovács Sándor
