Dunántúli Napló, 1980. július (37. évfolyam, 179-209. szám)
1980-07-20 / 198. szám
1980. JÚLIUS 20. IRODALOM DN HÉTVÉGE 9. Passuth László 80 éve született az Esőisten... írója Talán a legműveltebb magyar iró volt. Regényeinek meghatározó élményét az a fantasztikus ismeretanyag adta, amit az iró felszedett, és amit igyekezett megosztani olvasóival. Egy neves baranyai pásztor emlékezete Hodó József fafaragásai a Néprajzi Múzeumban Jogásznak készült. Kolozsváron és Szegeden tanult. Aztán 30 éven át banktisztviselő, majd nyugdíjba vonulásáig szakfordító. Korán kezdett írni, rövid újságcikkekkel kezdte, azután útirajzok, útleírások, történelmi tanulmányok a mérföldkövek. S már akkor fordít rövid novellákat, tanulmányokat. Hamarosan a legjelentősebb folyóiratok, a Nyugat, Válasz, Szép Szó, Magyar Szemle stb. munkatársa. 1937- ben jelenik meg Esztergomi Symposion címmel a tanulmánykötete és ugyanebben áz évben első regénye az Eurá- zia. Ezt a művet még nem a művelődéstörténet nagy ismere- tű tudósa írja, ez a műve is meg a Forgóajtó is a polgári társadalom szélsőséges figuráinak expresszív stílusú bemutatása. Igazi átütő sikere azonban az Esőisten siratja Mexikót című hagylélegzetű történelmi alkotásának van, amely 1939- ben jelent meg, és amely egy- csapásra megteremti neki azt a hatalmas olvasótábort, amely a szerző műveit élete végéig szeretettel olvasta. Ez a spanyol Hódítást indító Cortez történetét bemutató munka stílusával, nehéz veretű, barokkos mondataival a háború előtti irodalom egyik legnagyobb sikere, és sikerességét a mai napig megőrizte. Passuth termékeny író volt. A háború után jelentek meg azok a történelmi regények, amelyek hiteles történelmi forrásanyagra támaszkodva az emberiség történetének egy- egy csomópontját regényeseik meg. Még a háború alatt írta a Nápolyi Johannát és a Bi- borbanszületett című művét. Majd később a Ravennában temették Rómát és a Fekete bársonyban című kötetei arattak sikert. Zrínyi Ilonáról szól A sasnak körme között, Báthory Istvánról a Négy szél Erdélyben és erdélyi témájú a Sárkányfog is. Művészettörténeti tartalmú regényei is jelentősek. A mantuai herc6$ muzsikusa, A harmadik udvarmester és az Aranyködben láznak az istenek ugyanúgy, mint történelmi regényei, pontos képet rajzolnak az ábrázolt korról, és plasztikusan állítják elénk szenvedő emberként az ábrázolandó főhőst, a művészt: Monteverdit, Giorgo- nét, Velázquezt vagy Raffael- lót. Sokat írt, sokféle műfajban. Történeti tárgyú rádiódrámái mindig élményt jelentettek minden olvasórétegnek. Hitelesen tudta a történelmileg hitelest megszólaltatni. Óriási kultúrtörténeti érték életműve, de igazságtalanok lennénk vele, ha egyszerűen csak népszerű ismeretterjesztő írónak tekintenénk. Több volt ennél. Az Esőistent a világ húsz nyelvére lefordították. És sok olyan művelődéstörténeti kutatási eredményt köszönhetünk neki, amelyet ő bányászott ki Európa valamelyik levéltárából, és amely szerencsésen gazdagította Magyarország és Európa kapcsolatkörének ismereteit. Passuth László nem volt nagy író. De jó író volt. És ahogy a színműben a főszereplők mellett szükség van a karakter figurákra, ugyanúgy egy nép irodalmában szükség van a műveltségüket kiváló irodalmi szinten átnyújtó kismesterekre. Ahol a ,,kis" megjelölés nem azt jelenti, hogy az alkotó nem óriás a maga témakörén, világán, lehetőségein belül. Az. Csakhát árnyékában élt a kor nagy óriásainak; Krúdy- nak, Móricznak, és a többieknek, akiknek életművét tudós szeretettel kiegészítette. — szalontay — A pásztorművészet a XVIII. századtól kezdett kibontakozni hazánkban, s a múlt században a Dunántúlon sok kitűnő, ismert vagy névtelen pásztor dolgozott. Először csak virágmintával díszítették faragványaikat, majd az 1820-as évektől már embereket is ábrázoltak. A század közepére lényegében kialakultak a jellemző stílusjegyek, A faragók szívesen választották témájukként a pásztor- és betyórjele- neteket: az állat-, madár- és vrágmotívumokat. A múlt század végén azonban a betyárvilág és a külterjes állattartás felszá. molásával azonban a pásztorok kénytelenek voltak átállni a fellendülő „souveniriparhoz”, faragványaikat legtöbbször már eladásra készítették. Hodó József Baranya megye déli részében, az Ormánságban élt. Alakjáról kevés adat maradt fenn, emlékezetét elsősorban faragványai és a népi szájhagyomány őrizte meg. Kanász volt Bogdása, Zaláta, Sellye, Drávaiványi környékén. Faragványai közül különösen ismert a Tükrös elnevezésű. Hodó Józsefet egyébként a kisebb ormánsági betyárok között is számon tartották, lopásra is kényszerült, s többször került börtönbe. A hagyomány szerint felesége halála után 1890-ben az öngyilkosságot választotta. Faragványait bogdásai és drávaiványi családok őrizték meg. Tőlük kerültek a pécsi Jonus Pannonius és a budapesti Néprajzi Múzeum tulajdonába. A gyűjtemény most július 25- ig látható a Néprajzi Múzeumban. Pákolitz István Megfutó Átmenetileg bizonyára megvolt benne a jóindulat hogy elgereblyézze majdnem-elhibbantott élete göröngyeit Aztán mégis másként határozott A fáradságosabb megoldás helyett botcsinálta örököseire hagyta mindennémü számláinak kiegyenlítését Vallató Géza verseiből Helyzetjelentés (— melyet egy rendfokozat nélküli önkéntes fogalmazott meg.) Egyetlen cél vezérelt már csak minket megtalálni a bölcsek bölcsét mert egy kérdésünk megválcszolatlan maradt igaz belenyugodtunk hogy így vagy úgy találkoznunk kell a halállal és a halál nem kér több találkát igen tudtuk így vagy úgy meg fogunk dögleni de egy kérdés újra meg újra fellármázta megnyugtatott szivünk megkérdeztük a sorban előttünk lépkedőt és megkérdeztünk minden szembe jövőt mert valami fellármázta és lármázni kezdett megnyugtatott szivünk belestünk minden kulcslyukon mert már a fogaink között lármázott a szivünk órákig nyomkodtuk a számítógépek gombjait és bekopogtunk a legmagasabb hivatalokba kérvényeket dugdostunk az Írástudók orra alá mert már a legrészegebb álmunkból is fellármázott a szivünk Keresni kezdtük hát és megtaláltuk a bölcsek bölcsét de ő is tanácstalanul tárta szét szárnyait ő sem tudta megmondani ki lesz közülünk hős és ki csak névtelen halott. Zúzmara Hová lett a sombokor sárga inge c tulipán-tüz és a rét zöld éneke hová lett a hajnal és jaj hová a szerelem Hová lesznek a liliomok a margaréta-menyasszonyok és hová a tündöklő nárciszok — A múlt havában ki temeti be lábnyomod ww Őrizd meg ó szivárgó idő a pillái mögött izzó lávát arca parazsát a folyton nyiló rózsát nyaka bársonyát a barackvirág húgát a hársat amely hajába fonja a méz illatát harcngjáték-hangját a gyöngyöket becéző fű suttogását — bávópatak-álmom vörösarany napját gyémántok között melle fénylő holdját Azt a hajnalt kibomló szirmait a lüktető lázat — ó szivárgó idő vetített képeit a hajdanvolt nyárnak örökkön örökké ámen A z öregasszonynak apró, fekete színű szemölcs volt a bal szeme alatt. Velem szemben, a vonatfülke ablakánál ült, hátát a saroknak döntötte, lábával az ajtó felé kitámasztotta magát, hogy a vonat zökkenései ne remeg- tessék kezében a tűt. Kék, sárga és piros virágokat hímzett egy vászondarabra. Minden döfésnél megrándult a szeme alatt a fekete pötty, mintha oda lett volna csomózva a cérna vége. Az öregasszonnyal egy vonalban, az ajtónál, előrebukó vállal ült a fehér hajú öregember, húst és kenyeret evett, s csak arra figyelt mereven, tartogatnak-e még valamit átlátszó ujjai. Nehezen nyelt, a nyakkendő szorosan fogta a torkát. Az öregasszony egy- egy pillanatra abbahagyta a döfködést, merev arccal ránézett a férfira, majd folytatta a kék, sárga és piros virágokat tovább. Két hely volt közöttük, méternyi távolság, mintha fenntartották volna valaminek vagy valakiknek. Hárman ültünk a fülkében. — Szörnyű vagy! — mondta az öregasszony, és a levegőbe döfött a tűvel. — Hogy eszel már megint? összezsírozod a nadrágodat. Lemorzsázol! Most nézd meg, mit csináltál! Csupa morzsa minden. Ne nyúlj ilyen kézzel semmihez! Ó, istenem I Az öregember mozdulatlanul ült, szóját kifeszítette az utolsó falat, kezeit úgy tartotta, mint a fagylalttal álldogáló gyerekek ünnepnapi öltözetükben vasárnap délelőtt. — Terikééknél is mondtam már neked, hogy vigyázz egy kicsit. - Rám nézett az öregasszony, míg az embert szidta, és keserűen ingatta a fejét. — Azt hiszed, nem láttam, hogy a szőnyegre esett a sütemény? Azt hiszed, Tériké nem látta? Csak ő egy finom nő, aki nem szól, aki megvárja, amíg mi elmegyünk, és csak utána hajol le a fájós derekával. De megvan a véleménye rólad, mikor megtalálja a morzsáidat összenyomorítva a szőnyegen. És ő tudja, hogy én nem ejtettem le, mert régtől ismer. Tudja, hogy sohasem ejtenék le a szőnyegre egy süteményt. Hogy csak te lehetsz ilyen. Te, te! Egy-egy táblányi földből már fölbukkant a növények ritkás zöldje, de többnyire csak a szántások végtelen árkai húzódtak a horizont felé. Varjak ültek a fekete göröngyökön, egy-egy pillanatra felijedtek a Vonaton levegőbe, majd visszaereszkedtek és várakoztak tovább. Távolabb egy-egy tanya guggolt néhány árnyékot adó fa között, majd a töltés oldalában két tehenet láttam, mellettük fiúcska állt, kezében vessző. Az öregember gyors szájmozdulatokkal rágta el az utolsó falatot, kezeit összeütötte, majd ijedten félrenézett, és összedörzsölte két — zsírral, morzsával pettyezett - tenyerét. Az öregasszony ölébe helyezte hímzését, és az ülésen heverő tasakból előhúzott egy papírszalvétát. Maga elé tartotta mozdulatlanul. Állomáshoz közeledtünk, a vonat fütyült, vágtatása lelassult. Az öregember felállt, kivette az öregasszony kezéből a szalvétát, és megtörölte az ujjait. Kicsit álldogált még a szalvétával, mint az utazó, aki nézi az ismeretlen tájat valami különös, megsejtett, de mégis váratlan látványt remélve. A vonat megérkezett az állomásra. Az öregember visszaült a sarokba. — Mi öröme van abból Terikének, hogy gyermeket szült? - kérdezte az öregasszony sűrűn döfködve a kék, sárga és piros virágokat. — Kínlódás, gyötrődés, míg felneveli, lehúzzák a bőrét, a húsát, megvádolják, hogy rosszul gondozta őket. Hallhattad, mit “mondott a szomszédasszony: „Szegény Tériké!" Mit gondolsz, mire mondja? Szegény Tériké, bolond Tériké! Hol vannak a gyermekeid? Budapesten, Stockholmban . . . Hallod? Mit csinálsz? Már alszol? Alszik. Jaj, de megvert az isten veled I — Mit? Mit? — kapta fel a fejét az öregember, és a kezével legyező mozdulatokat végzett maga mellett. — Mindig alszol, folyton alszol. Terikééknél is! Majd otthon kialhotod magad! A kis szobában! Aztán, ha reggeli meg ebéd van, kijöhetsz. Nem fogsz az udvaron heverészni, nem fogsz siránkozni a szomszédoknak. Csendben leszel! A főorvos úr is megmondta: csendre van szükséged. Nyugalomra. És tudod, mit mondott még? Hogy nincs sok hátra. Vigyázni kell magadra, mert meghalsz. Csend és nyugalom, az kell neked a kis- szobában. Az öregember ujjai az ele- mózsiás tasak mellett kaparásztak tétován, riadt pillantása az ablak felé csapott. — Nem kapsz többet, elég volt - csapott le az öregasz- szony keze a tasakra, és frissen ondolált haja megremegett. — Csak az inggombot kerestem, hátha ideesett — mormolta az öregember, és az ölébe menekítette az ujjait. — A földre esett, amikor levetted a kabátodat. Elvesztetted. Ilyen vagy, mit mondjak! — nézett rám az öregasszony. — Nincs meg az inggombod. Ó, istenem! Az öregember fölemelkedett, egyszer megfordult maga körül, mintha keresne valamit, aztán görnyedten megállt. Barna szeme volt, mint az apámnak. Gyermekkoromban, ha így nézett rám az öreg, mindig hadarni kezdtem sok bűnöm miatt. Csak később tanultam meg a hallgatás hazugságát. — ülj le, menj ki, vagy csinálj valamit! Ne álldogálj ilyery szerencsétlenül! — mondta 4Z öregasszony a felemelt vékony tűvel a kezében. — Csinálj valamit! - ismételte meg, és hessegető mozdulatot tett, mint amikor az asztalra helyezett étel felől elkergetjük a legyeket. Az öregember félrehúzta az ajtót és kiment. A folyosó ablaka előtt egy pillanatra megállt, visszanézett, mint akit megszólítanak, majd elindulta kocsi vége felé. A mikor néhány perc múlva kiléptem a folyosóra, ott találtam a szomszéd fülke előtti ablaknál. Vizenyős, szittyós vidék mellett futott a vonat. Egymástól kissé távolabb csupasz, göcsörtös fák hajoltak a víz fölé. — Nem tetszik tudni, mikor érkezünk meg? — kérdeztem könnyed cseveqő hangon, ahogyan az effajta beszélgetést indítani szokás. — Már nem lehet sok hátra — mondta az öregember, és elindult a kocsi vége felé. Nógrádi Gábor
