Dunántúli Napló, 1980. június (149. évfolyam, 178. szám)
1980-06-08 / 156. szám
DN HÉTVÉGE 8. KULTÚRA 1980. JÚNIUS 8. %!AiÄÄ«Ä^ Sí!|^Pé!W& vvvvvvv* Deák Zsuzsa rajza A Pécsett szerkesztett irodalmi és művészeti folyóirat új számának élén összeállítás köszönti oz ötvenéves Tüskés Tibort. Az író esszéje mellett Fodor András versét és Vekerdi László kritikáját találjuk az összeállításban. A szám lírai rovatában többek között Horgas Béla, Jékely Zoltán, Kalász Márton, Károlyi Amy, Szepesi Attila és Takács Imre verseit olvashatjuk. A szépprózai írások sorában Albert Gábor, Baranyai László és Czakó Gábor elbeszélése kapott helyet, Fodor András A Jelenkor júniusi száma A tanulmányok, esszék között figyelmet érdemel Sza- kolczay Lajos írása Asztalos Istvánról, valamint Tandori Dezsőnek Jékely Zoltán verséről szóló elemzése. A „Versről versre” sorozatban Károlyi Amy: Különös c. verséről beszélget az íróval Domokos Mátyás. — Láncz Sándor Képzőművészeti krónikájában Korniss Dezső kiállításáról és a Baranya megyei Tárlatról számol be. Az „Irodalom a gyorsuló időben” vitasorozatában Déry Tibor műveinek iróniájáról beszélget Béládi Miklós, Bodnár György, Pomo- gáts Béla, Szabolcsi Miklós és Tóth Dezső. Elszámolás Az ötvenéves Tüskés Tibornak Hogy lehet ennyi dráma közt ilyen nyugodtan élni? Elmondom, valahogy így: fogni az önfeledtek • rámbízott vállát, karját, derekát, érezni pontosan, érezni mindig mennyi az idő. Köszönni illendően a gömbvillám-közönynek, nézni, mekkora diadal neki, hogy dolgaim közt ide-oda gördül, fenyegetően semmibe vesz; vinni titkos feldolgozást a kitaszítottaknak, vinni végső bocsánatot a lélekben halotthoz, bűnhődve minden porcikámban a föltartóztatást, a start késleltetett kötélhúzását. S ha lázadva kilépek, » tűrni, ahogy az állva maradottak keserű dühe ráköp a taxi ablakára ... És persze, szemfényvesztő tűznyelőként, indulat nélkül viselni a kérdést: hogy fér meg benned ennyi nyugalom? O nagy távolságokat összekötő műutakat ma már szerte a világon úgy építik, hogy a kisebb településeket elkerüljék: a gépkocsivezetőnek egy-egy falutábla miatt ne kelljen mindúnta- lan a fékpedálra lépnie. A Székglyudva'rhely és Marosvásárhely közötti új út sem vezet keresztül Farkaslakán: a falu fölötti dombon, a temetőn túl halad el. Amikor a műút helyét kijelölték, bizonyára nem gondoltak arro, hogy éppen ezáltal az utas milyen kedvező közelébe kerül Tamási Áron sírjának. Tamási Áron testét ugyanis - mór a műút megépítése után — az író óhajtása szerint szülőfalujának földjében helyezték végső nyugalomra. így annak is, aki csak az autóbusz ablakából vet pillantást az elsuhanó tájra, látnia kell a farkaslaki temető szélén, a templom mögött álló hatalmas síremléket. Aki pedig személyautóval vagy gyalogos zarándokként vetődik erre, közvetlenül a műút mellett megtalálhatja az író sírját. Tamási Áron 1897. szeptember 20-án született Farkaslakán, és hatvankilenc éves korában, 1966. május 26-án halt meg Budapesten. A budapesti Farkasréti temetőben tartott gyászszertartás után rokonai, barátai, tisztelői végső búcsút itt, Farkaslakán vehettek tőle. Alakja körül már a temetés napján megindult a legendaképződés. Farkaslaka román neve: Lupeni. Romániában még egy Lupeni hegység van, a volt Lupény: bányaváros a Zsil völgyében. Az író testét Budapestről szállító koporsót a vasutasok állítólag előbb az azonos nevű, de távolabb fekvő bányavárosba irányították. Ezért a farkaslaki temetésre csak harmadnap kerülhetett sor. Akármi is volt a késés oka, ez a temetésre összesereglő, majd szétoszló, aztán három nap múlva ismét egybesodródó gyülekezet annyira jellemző Tamásira, mintha valamelyik novellájában olvastuk volna. Az aszfalttal borított széles országutat csavart derekú körtefák kísérik. A temetőben, a sírdombok fölött magas, karcsú, bádoggal födött keresztfák állnak. A hajlított bádogtető szélét csipkésre vágták, a kereszt száraira apró csengőket kötöttek. Ha fúj a szél, megrezdülnek a csengők, beszélgetnek a keresztek. A templom mögött, a régi temető szomszédságában áll Tamási Áron sírja. Játszótérnyi sima zöld gyep veszi körül. A fejfa két öreg cserfa közül ágaskodik ki az országútra. A sír mellett hatalmas, szürke kvarcittömb magasodik. A sziklát a Hargitáról szállították, s itt, a helyszínen faragták emlékművé a Szervátiuszok, Jenő és Tibor. Vésőjük nyomán a legismertebb Tamási-hősök, az Ábel-ek és a Rendes feltámadás alakjai formálódtak ki. A farkaslaki sír jelkép, a hűség jelképe és példája. Teljesült az író végakarata. Tamási hazaérkezett, megtért. Teste eggyévált a földdel, amelyből vétetett, amely fölnevelte, képzeletét táplálta, csodálatos nyelvre tanította, írói világát alakokkal és történetekkel népesítette be. Tamási Áront nem ismertem személyesen. De pontosan emlékszem az évre, amikor nevével először találkoztam. Sőt nemcsak a könyvre, amelyen nevét megláttam, hanem — mint az egészen kivételes élmények és találkozások esetében történni szokott — ara a helyre és körülményre is, amelyben a könyvet olvastam. Novelláinak a Révai Kiadónál megjelent gyűjteménye volt ez a könyv. A vászonkötésű, szokatlanul vastag, csaknem ezer oldalas kötetet nehéz volt fekve, ágyban, kézben tartani. Tizenöt éves voltam akkor és beteg. A könyvet 1945 karácsonyán bátyámtól kaptam ajándékba.. . Leveszem most a polcról. A bejegyzés hitelesíti emlékezetemet. Csodálnivaló-e, hogy a kamaszgyerek képzeletét leginkább Tamási nyelve, stílusának színe és zamata fogta meg? A rajongás, amivel a novellákat faltam, több volt már akkor is a különlegesség iránti vonzalomnál. Éreztem, Tamási Áron nem „székely góbé”, akinek akkor még sokan látták, s hősei nem Göre Gábor rokonai. A nyelv burkán átragyogó sajátos gondolkodásmódja foglalkoztatott! de egyelőre csak a szavakat tudtam eltanulni tőle. Emlékszem, oly szorgalmas volt ez a tanulás, hogy a betegségből felgyógyulván, a legelső magyar házi dolgozatot, egy szabadon választott s novellisz- tikus formában földolgozható témát Tamási stílusában írtam meg. Meg is kaptam rá a figyelmemet önállóbb vizekre kormányozó tanárom intését: „Szép, szép... De kerüld az illatos kifejezéseket." Azóta megtanultam, hogy a nyelvi eszközök, díszek saját környezetükből kiszakítva, idegen mási-ház felől érdeklődünk. A faluban hallott első szó — sírülő (forduló, útkanyar) - azonnal a Tamási-írások hangulatába ránt. Tamási Áron szülőházában néhány éve emlékmúzeumot rendeztek be. A ház derekán fából ácsolt tornác fut végig. Lépcsők vezetnek föl rá. A tornácról balra nyílik a hajdani „nagyház", a főszoba. Itt láthatók a kiállítási tárgyak, a bútorok, fényképek, újságkivágások, könyvek. A jobbra nyíló szobában az író testvéröccse, Tamási Gáspár lakik. Eső szemerkél. Az udvar üres. A ház is üres. Az udvart fölverte a fű: ide már nem fordulnak be szekerek. anyagra tűzve - papírvirággá, üres cifrasággá válnak. Ami Tamásiban maradandó és megtanulandó érték, az több mint néhány szép stílusfordulat. A közlés pontos legyen és ne „szép". Később - egy alkalommal — láttam és hallgattam is Tamásit. 1955 nyarán, a könyvhéten, a Csillag című folyóirat irodalmi estjén olvasta föl írását a Pécsi Nemzeti Színházban. Hangjának lejtése, beszéde, hangsúlya éppen olyan volt, mint írásainak nyelve. Magas, csúcsos koponyáját megfényesítették a reflektorok. Az akkor még kéziratban fekvő Bölcső és Bagóiy-ból mutatott be egy részletet. Az emlékezetet megint egy könyvbéli bejegyzés igazolja. Az Ábel a rengetegben akkor megjelent új kiadásában írta be a nevét és a keltezést: 1955. VI. 6. A személyes találkozás megint elmaradt. A gyerekkorból megőrzött ámulat és tartózkodó tisztelet megakadályozott, hogy a könyvet magam tegyem az író elé. Egyik tanítványomat kértem meg, ő vitte el a kötetet, és szerezte meg a könyvsátorban dedikáló író aláírását. Annyi év után, 1974 őszén jutottam Tamási Áronhoz a legközelebb. Eljutottam az író sírjához, és eljutottam abba a ma is eleven világba, amely egész életében elkísérte, Farkaslakára. Keréknyomokai mintázott, sáros úton kapaszkodunk az író szülőházához. Úgy érzem, mintha már jártam volna a faluban. Minden ismerős. A házak, az udvarok, az utcák, a házak között bukdácsoló Nyikó vize. A környezet éppen olyan, amilyennek Tamási regényes önéletrajzában, a Bölcső és Ba- go/y-ban leírja. — Amott a sírülőnél térjenek a felszeg irányába — mondja egy székely kisfiú, amikor a TaGáspár bácsit hátul, a gyümölcsöskertben találjuk. Egy hosszú póznával szilvát ver a fákról. Fején fekete kalap. Testén székely harisnya, fehér ing, fekete mellény. Az egyszerű és hétköznapis öltözet is olyan raj. ta, mintha vendéget várna. Sűrű, fekete szemöldöke, barnán csillogó nagy szeme, akár a bátyjáé. Elmondja, hogy a ház már több, mint százéves. Még nagyapja építette, 1866-ban. Tamási Gáspár a nyáron, 1974. augusztus 1-én (öltötte be a hetvenedik évét. — Számot cseréltem — mondja. — Mind a kettőt . . . Hogy lássa, értem, ráfelelem : — Én meg most szálltam le a második székről . . . — Akkor betöltötte a negyvennégyet — mondja mosolyogva. A hátsó szobában beszélgetünk. Most szoba is, konyha is. A falon fényképek. Az asztalitűzhelyen egy lábas hideg szilvásgombóc. Tamási Gáspárnak 1971-ben Bukarestben, a Kriterion Kiadónál könyve jelent meg, a Vadon nőtt gyöngyvirág. „Visszaemlékezés a régmúlt korra és az utána következő időkre a mai napig” — ez az alcíme. A könyvet 1967. december 15-én kezdte el írni, és 1968. szeptember 26-án fejezte be. „Ezer- nyolcszóz-kilencvenhét szeptember havában született az én jó bátyám, Tamási Áron ...” - így kezdődik az emlékezés. Tamási Gáspárnak korábban egyetlen írása sem látott napvilágot. Négy elemi népiskolai osztályt járt. „Azt is inkább a bokrok közt” — mondja. Csak a bátyja halála utáni évben gondolt arra, hogy tollat vegyen kezébe. — Féja Géza bíztatott.. . — emlékezik vissza. — 67-ben a hagyatéki tárgyalás végett BuLantos Ferenc rajza dopesten jártunk mind a négyen, testvérek. Féja meghívott. El is mentünk hozzá. Voltak ott többen mások. Akkor mondtam: — Én is tudnék írni valamit, ha összekapnék ... — Akkor írja rr.eg — mondta Féja. Hazajöttem. Eszem ágában sem volt írni. Amikor aztán leesett az első hó, s az esték hosszúak lettek, eszembe juottt, mit mondott Féja: írja meg, aztán meglássuk . . . Akkor vettem egy piros fedelű füzetet. Azt mondtam, legyen benne legalább kétszáz lap. Akkor még petróleumlámpával világítottam. Beleültem ebbe a székbe, és az első este írtam két lapot. Abbahagytam. Aztán megint elővettem. Dugtam, hogy ne lássa más, mit csinálok. December közepén kezdtem el írni, és a következő év szeptember 26- ra bé volt fejezve. Fölvittem Kolozsvárra, odaadtam Kányá- di Sándornak meg Fodor Sándornak. Ök adatták ki Bukarestben. Gáspár bácsi az asztalfiókba nyúl és előveszi a kéziratot. Piros fedelű négyzetkockás füzet. A sorok törlés és tagolás nélkül következnek egymás után. Az egész füzet jóformán egyetlen bekezdés. A pirosceruzás szigor bizonyára sok helyesírási hibát találna benne. Szerencsére, akik a kéziratot pártfogásba vették, nem ezt nézték. Pontosabban: nemcsak ezt. A könyvet természetesen o mai helyesírás szabályai szerint, de a szöveg minden nyelvi ízét, fordulatát megőrizve adták ki. — A könyv megjelent — mondja Gáspár bácsi —, s a román írószövetség 1971-ben tízezer lejes alkotói díjjal jutalmazta. Május 10-én adták át Vásárhelyen a Tükör-teremben. Szép nap volt... Máshol és később hallottam hogy az ünnepségen, a díj átadása után Tamási Gáspár szót kért: — Csak három rövidke mondatot szeretnék szólni — mondta. Az első: a döntés helyes volt. A második: a pénznek nálam helye van. A harmadik: Isten éltesse az elvtárs urakat. A farkaslaki házban Tamási Gáspárhoz fordulok: — Van még olyan, amit nem írt meg a Vadon nőtt gyöngyvirágban? — Még elég van a tarisznyámban, de nem akartam egyszerre kibontani. — Nem is írt a könyv óta? — De bizony írtam. Télen, amikor a magam csendességében vagyok. A folytatás! Ebben a falum életét írtam meg. A címe: Miénk a föld, melyen élünk és meghalunk. Azért írtam ezt a füzet fedelére, mert eszembe jutott, ami régen a kocsmában ki volt írva: „Ma pénzért és holnap ingyen.” Meg persze holnapután is ingyen.. . De a föld mindig azé, aki naponta megdolgozik érte . . . — Megnézhetném a kéziratot? — Januárban adtam át Kolozsváron. Még nem döntöttek. Az első oldalt könyv nélkül el tudom mondani: „Romániában, Észak-Erdélyben, a Hargita- hegységtől nyugatra nem mesz- sze van egy Gordon nevezetű hegy, és ennek a lábainál volt az a falu, melyben én is és sokan mások születtek, hiszen immár közel kétezer lélekszá- mot számol. És ennek a falunak a neve Farkaslaka. De nem azért kapta ezt a nevet, mivel itt az emberek ragadozók lennének mint a farkasok, mert itt is szelíd természetű emberek laknak, ha meg nem haragítják őket. Én azt hiszem, hogy ez egyebütt is így van, városon és falun egyformán. Máskülönben munkára szorgalmas nép és vendégszerető, amit az is bizonyít, hogy aki idejő idegen falvakból és városból, s itt teljesít szolgálatot, az mindegyik ide akar letelepedni ...” Tamási Gáspár kétféléi megsimítja bajuszát, és átkísér az emlékszobába. Fényképek, újságok, könyvek vesznek körül. Belelapozok a fényképalbumba. Megérintem az egykori használati tárgyakat. Aztán kimegyünk a tornácra. Átnézek a házak fölött a Nyikó túlsó oldalára, a falut körülvevő dombokra. A szülői ház tornácáról éppen a farkaslaki temetőre látni. Tüskés Tibor A tornácról a temetőre látni
