Dunántúli Napló, 1980. június (149. évfolyam, 178. szám)
1980-06-08 / 156. szám
980. JÚNIUS 8. HAGYOMÁNY DN HÉTVÉGÉ 7. A pécsi reáliskola Adatok iskolák A pécsi középiskolák történetének vizsgálata elválasztha. tatlan o jelenlegi Nagy Lajos Gimnázium történetétől. Ezzel már többen foglalkoztak, és megfelelően feldolgozták. Bár a jelenlegi kutatások eredményeképp valószínűleg módosítani kell az iskola keletkezésére vonatkozó eddigi ismereteinket. E sorok írója is az évekkel ezelőtt közölt írásában az iskola kezdetét 1687-re tette. Városunk egy tudós kutatója a pécsi jezsuiták történetét vizsgálva a vatikáni levéltárban olyan adatokra talált, amelyek szerint 1620-ban a jezsuiták Pécsett már iskolát tar. tottak fenn. Ez az iskola tehát ekkor már működött, hisz ebből az évből már részletes jelentést tesznek Rómába. (Ezzel együtt bizonyos mértékben módosítanunk kell o török alatti állapotokról vallott nézeteinket is.) így tehát nyugodtan megállapíthatjuk, hogy a jelenlegi Nagy Lajos Gimnázium legalább 30—40 évvel előbb keletkezett, mint eddig vallottuk, és így az óvatos számítás szerint is a maga 360 évével az ország egyik legrégebbi iskolája. Most ennek a gimnáziumnak a történetét kiegészítő adatokkal szeretnénk foglalkozni. Ugyanis az iskoláknak 1948- ban bekövetkezett államosítása során — mivel a Nagy Lajos Gimnázium szerzetes tanárai nem léptek állami szolgálatba — az akkori Széchenyi István Gimnáziumot, megszüntették, és annok anyagát beolvasztva a Nagy Lajos Gimnáziumba, ennek a volt állami gimnáziumnak tanári kara vette át az iskola vezetését. Ez a Széchenyi Gimnázium pedig a volt állami főreáliskolából alakult, és így annak története a jelenlegi Nagy Lajos Gimnázium történetét egészíti ki. 1851-ben Magyarországon is életbe lépett az osztrák iskola- rendszer (Entwurf) — amely megvalósította a nyolc osztályos gimnáziumot, és bevezette a Pécsett először 1852-ben lezajlott érettségi vizsgát. Ellentmondásai közé tartozik a nyugati országokban ekkor már nagy népszerűségnek örvendő reáliskóla bevezetése is. Ennek az iskolatípusnak Mogyaror- szágon hagyományai nem voltak, és így a bevezetése is igén sok nehézség között valósult meg annak ellenére, hogy Magyarországon a katolikus iskolák már azelőtt sem,voltak önállóak és teljesen alá voltak vetve az államhatalomnak. Ezzel szemben a protestáns iskolák mindig nagyfokú önállóságot élveztek, és az 1791-es törvények alapján nem is tűrtek beavatkozást iskolai ügyeikbe. Az Entwurf az osztrák rendszernek megfelelően hangoztatotton katolikus jelleget emelt ki és formailag katolikus nevelési elveket vallott. Ennek ellenére a szerzetesiskolák is szem- befordultak vele. A kormány tulajdonképpen csak az ún. királyi katolikus iskolákban tudta végrehajtani akaratát, illetve azt a rendelkezés kiadása után létrehozott és burkoltan szekularizált iskolákban vajó- síthatta meg. A kiemelten hangoztatott „katolikus” jelszavak mögött tulajdonképpen az államnak fokozódó beavatkozása, szekularizóciós törekvése bújt meg. Az Entwurf szellemében létrehozod iskolák között nem is találunk egyházi szervek által fenntartóitokat, noha a hivatalos vezetésben szerepet játszik a klérus. Az Entwurf az eddigi magyar iskolarendszertől eltérően a szigorú humanisztikus gimnázium mellett felállítja nyugati mintára a gyakorlati célokat szolgáló' reáliskolát. A reáliskola eredeti terve szerint 3—3 osztállyal (alsó és felső fogazattal) 6 osztályos lett volna. Emelett azonban Magyarora pécsi középtörténetéhez (1.) Tolnában vagy Baranyában van-e a Hegyhát? szágon kialakult a 4, illetve 2 éves forma is a népiskola mellett. Egyébként is kezdetben igen népszerű volt a reáliskolát a népiskolával összekapcsolni, annak mintegy folytatását képezve. Magyarországon az első hat- oszályos reáliskolát Pozsonyban állították fel. Ezt követtea pesti, a győri, a székesfehérvári reáliskola, majd ezekkel nagyjából egyidőben a pécsi reáliskola is. A reáliskola kezdetei ,,a múlt ködébe vesznek". Az első adat Haas Mihály pécsi származású iskola<tanácsos, későbbi szatmári püspök 1854, szeptember 3-án Budáról Obadich Mihály pécsi kereskedő és iskolagondnokhoz intézett levele, amely szerint: „A jelszó legyen, reáliskolát Pécsnek, ha gyermekei nem akarnak elmaradni. Magyarország nyitva áll most mindenkinek Csehországból, Ausztriából, Morvaországból, és jaj neki, ha gyermekei nem fognak valami derekasat tanulni." A levél címzettje Obadich József jelentős szerepet tölt be a korabeli Pécs iskolaügyében, és alig találunk olyan korabeli adatot, amelyben valamilyen formába^ ne szerepelne. Úgy látszik, a városi tanácsban is igen nagy szava volt (azért ír neki Haas). 1855 április havában elhatározta a tanács egy 2 osztályos, népiskolával kapcsolatos reáliskola felállítását. A vonatkozó iratok a levéltárban nem találhatók, de Obadich egyéb —a levéltárban is látható iskolai munkáját ismerve — feltételezhető, hogy mint városi tanácsos, szívügyévé tette ezt a kérdést. 1857. január 27-én a tanács már hivatalosan kéri a kormányt egy reáliskola szervezésére, amelyre ónnál is inkább szükség van, mivel a folyamatban levő vasútépítések miatt Pécsett az ipar és a kereskedelem nagymérvű fellendülése várható. A tanács német nyelvű iratában teljes hat- osztályos reáliskolát kér. A kérelem eredményeképp a soproni főigazgatóság engedélyezi a reáliskola megnyitását, de csak három osztállyal. Az iskola jogviszonya a kor szellemének megfelelően nagyon zavaros volt. Pénzügyi tekintetben a városi tanács olá tartozott, és az gondoskodott elhelyezéséről, dologi fenntartásáról. A tandíjak is a városi pénztárba folytak. A megyei hatóság ellenőrizte a felsőbb rendeletek végrehajtását, és azok rajta keresztül érkeztek. Az iskola beléletének felügyelete elvileg: a pécsi püspök hatáskörébe tartozott, és beleszólása volt az egyébként pályázat útján betöltendő tanári állásokra való kinevezéseknél is. Az alreáliskola I. évfolyama tehát 1857 szeptemberében megnyílt 43 tanulóval. Ebből 38 római katolikus vallású, 5 pedig izraelita, 22 pécsi, 7 Baranya megyei, 13 más meqyei és 1 külföldi születésű. Elhelyezése ideiglenes jelleggel a belvárosi nemzeti főtanoda épületében (a mai belvárosi iskola helyén) volt. Ez azonban igen szűkösnek bizonyult a püspök felügyelete alatt álló különböző iskolák befogadására. Ezért a város egy iskolapalota építését tervezte, amely magába foglalta volna az elemi főtanodát (vagyis a későbbi népiskolát), a vele kapcsolatos tanító- képezdét, a reáliskolát, a rajziskolát és a zeneiskolát is. Ez a szép terv azonban nem valósult meg. A következő két évben a reáliskola fokozatosan kiépült. 1858. október 1-én megnyílt a II. osztály 28 tanulóval, 1859- ben a III. osztály 24 tanulóval. A vidékiek száma is erősen nőtt. így 1859-ben a 66 római katolikus és 17 izraelita tanuló szüleinek lakóhelye szerint 9 pécsi, 29 Baranya megyei, 38 más megyei, 3 horvát-szlavon- országi és 8 külföldi. A csökkenés egyúttal a lemorzsolódást is jelzi, A korabeli évkönyvek visszatérő panasza a tanulók fegyelmezetlensége, illetve készületlensége. Ez kissé érthető is, mert a pécsi oktatásügyre továbbra is a gimnázium nyomja rá a bélyegét. Dr. Rajczi Péter Ha a mai térképeket, földrajzkönyveket, lexikonokat nézzük, nem kétséges, hogy a délkelet Dunántúlon Tolnában van a Hegyhát. Harminc-negyven éve viszont még nem volt kétséges, hogy Baranyában van, és azonos a hivatalos nevén akkor Hegyháti járásnak nevezett területtel, amely ma a sás- di járás nevet viseli. E vidéknek feltehetően 1696-tól nemcsak népi tájneve, hanem hivatalos neve is Hegyhát volt. 1696-ban csatolták a Komló— Magyarszék—Abaliget vonaltól északra eső területet Tolnától Baranyához Hegyháti járás, latinul processus Transmontanus néven, 1950-ben pedig kettéosztották komlói és sásdi járásra. Komló később városként önállósult, és a járás nélküle ismét egyesült, de már nem a régi nevén, hanem sásdi járás néven. Ekkor egyesek talán még reakciósnak is tartották a Hegyhát név használóját, ahogy pl. annak tartották, aki az 1950- ig önálló Bánhidát nem Tatabányának mondta. Üdvözlet Somberek a két világháború között Somberekről i Somberek kézműipara a múltban A község kisipara néhány összeírás alapján „Somberek község a Csele- patak északi dombsorozatából nyíló völgyek egyikében fekszik, Mohácstól ÉNY-ra, szelíden emelkedő dombok, csörgedező patakokkal szabdalt völgyek, kilométeres fensíkok tar- kázzák határát. Tőle délre a Csele-hegy szőlővel beültetett lankái, tőle északra és nyugatra a Mecseknek Duna felé vonuló dombsorozata zárja körül. Sem vasút, sem hajó, sem autóbuszállomása nincs, egyedül a Nagypall—Somberek tör- vényhatóságú közút vezet át rajta, ami már maga is lüktető forgalmat bonyolít le Mohács felé. A vasút állomása: Palota- bozsok, a Pécs-Bátaszéki vonalon, hajóállomása: Mohács, autóbusz-állomása a Budapest —Eszéki országúton a II. Lajos szobornál. Palotabozsok és a II. Lajos szobor is 6 km, míg Mohács 12 km távolságra fekszik. Szerényebb igényű vendégek befogadására alkalmas, mert található volna elegendő és megfelelő lakás is, a koszt is biztosítható volna, csak nincs vize, nincs játszótere. Legközelebbi piac: Mohács megyei városban, 12 km-re. Maga a község a Nagypall— Somberek! törvényhatósági ma- kadám-közúttal a közúti hálózatba be van kapcsolva, mely a községen vezet csak keresztül, míg a külterületi lakott helyek csak mezei utakkal. A törvényhatósági makadám- közút gondozott állapotban, kevés autóforgalommal.” — állapította meg a község társadalmi helyzetéről 1938-ban készült adatlap. Nagy Lajos: A Császári Udvari Kamara pécsi prefektúrájá- hoz tartozó terület 1687-ben című, a Baranyai Helytörténetírás 1978-as kötetében napvilágot látott tanulmánya szerint Somberekét 1687. júniusában a kincstár számára foglalták le. A kötet egy másik tanulmányából, a „Szerbek visszavándorlá- sa Baranya megyébe a szatmári béke utáni években” címűből kiderül, hogy 1711—1713 között 63 szerb család érkezett a faluba Szlavóniából. Ekkor jelentős szerb településsé vált. 1716-ra, tehát három év alatt a családok száma tízre csökkent. A szerző ennek okát az adókedvezmény megszűnésében jelölte meg. A faluban, az 1752-es cons- cripcio domestica szerint 124 ház állt. Családfőt 121-et írtak össze, akik közül 38 német és 83 szerb nemzetiségű volt. Iparral egy fő (szerb) foglalkozott. 1828-ban az egész ország területén nagyarányú összeírást hajtottak végre. Az úgynevezett regnicolaris conscripcio a faluban az adózók számát, 18 és 60 év között, családfőkkel együtt 841 főben jelölte meg. A családfők száma 314 volt, akik kö?ül 221 német, 60 délszláv és 33 magyar nemzetiségű. Az ipart főfoglalkozásként űzők száma az előző időszakhoz képest emelkedett, összesen 16 fő — 12 német, 3 délszláv és 1 magyar, kereskedő 1 fő, német nemzetiségű. A két összeírás mesterség szerinti megoszlást nem tartalmaz. Lépjünk előre az időben kb. másfél emberöltőt. 1880-1881- re megváltozott Somberek képe. Az 1881-es népszámlálás adatai szerint a faluban 364 ház állt. A lakosság összlétszá- ma 2082 fő volt, ebből 1311 német, 603 szerb, 59 magyqr, a többi egyéb más nemeztisé- get képviselt. A kézműipar jelentősét fejlődött. 1880-ban a megye egész területén összeírták a kisiparosokat, ugyanis a megalakuló Pécsi Kereskedelmi és Iparkamarának szüksége volt a „tagsági díjat” fizető iparosokra. A rendkívül értékes forrás tartalmazza az iparosok nevét, a foglalkozási ágakat és mióta dolgozik szakmájában. Ugyanezek az adatok a kereskedőkre, a kalmárokra és a szatócsokra vonatkozóan is megvannak. Somberekén az összeírás 52 iparost tartott számon, ebből 39 németet, 8 magyart és 4 délszlávot. Egy év óta csak 2 fő űzte szakmáját, 3 vagy annál több évnél 50. Ők már több éves tapasztalattal rendelkeztek és hagyományaiknak is rnélyebb gyökerük volt. A mesterségek számszerinti és nemzetiségi megoszlása a következőképpen alakult: Asztalos: 1 fő - 1 német. Ács: 1 fő — 1 német. Bognár: 2 fő — 2 német. Borbély: 1 fő — 1 német. Cipész: 3 fő — 2 német, 1 magyar. Kenyérsütő: 1 fő — 1 német. Kőműves: 4 fő — 1 német, 2 magyar, 1 délszláv. Kovács: 4 fő — 2 német, 2 délszláv. Köteles: 2 fő - 2 német. Kádár: 1 fő — 1 német. Lakatos: 1 fő — 1 német. Mészáros: 1 fő — 1 német. Molnár: 11 fő — 6 német, 4 magyar, 1 délszláv. Szabó: 5 fő — 5 német. Takács: 14 fő — 13 német, 1 magyar. összevetve a közölt adatokat más hasonló nagyságrendű község mesterségeivel, megállapítható, hogy szinte minden szakma képviselve volt Somberekén, ami egy falu életében feltétlenül szükséges. Kocsmó- ros viszont nem szerepel az ösz- szeírásban, pedig Sombereknél lényegesen kisebb lélekszámú falvakban is megtalálható. Feltűnően magas a molnárok és a takácsok száma. Malom több is működött a község területén, sőt Simon László Somberek krónikaírója 1972. évi krónikájában vízimalmokról is említést tett. A faluban 5 szatócsot — 1 magyar, 1 délszláv, 3 német és 2 kalmárt tartottak nyilván, mindkettő német volt. 1938-ban a faluban 64 önálló iparos dolgozott, azonban a társadalmi helyzetképről készített felmérés a mesterség szerinti megoszlást nem tartalmazza. Említésre méltó tény azonban, hogy a község 1972. évi krónikája a kézműipar területéről már csak négy mesterséget, asztalost, ácsot, bognárt és kőművest említ. Ifj. Erdődi Gyula levéltáros A Hegyhát tájnév egy 1937- ben elkövetett térképi névcsere eredményeként került eredeti helyéről Tolnába. A tévedést a következő térképek követték, és a róluk tájékozódó földrajzi munkák szerzői is átvették. A földrajzi irodalomban 1942-ben említik először Gyönki Hegyhát néven, a Völgység és Zselic között fekvő, tehát az eredeti Hegyhát mellett. Nem kétséges, hogy a szerző, Prinz Gyula itt a térképi tévedést követte, előző munkájában ui„ amelyben részletesen ismertette az ország tájait, még csak az eredeti Hegyhátról tudott. Az egész országot leíró következő földrajzi munka szerzője, Bulla Béla (1947) pedig már felosztja a Hegyhátat a Zselic és a Völgység között és a közepén folyó Baranya csatornát veszi e két táj határának, önkényesen változtatta az eredeti tájhatárokat, hogy a földrajz igénye szerint folyótól folyóig terjedő egységeket alakítson ki. A történetileg kialakult tájnevek viszont inkább társadalmi egységeknek megfelelő területeket jelölnek, amelyek legtöbbször földrajzi egységek is, csak nem folyótól folyóig tartó dombságok, hanem a társadalmi egységeknek megfelelő medencék, egyes folyók, patakok vízgyűjtő területei. Ilyen nagyjából egységes vízgyűjtő terület a Hegyhát és a Völgység is, az előbbi a Baranya csatorna és a Bikali víz, az utóbbi a Völgy- ségi patak vízgyűjtője. A földrajznak ez a téves név- használata nem vált általánossá. Pécsiek, baranyaiak 8—10 éve még nem fogadták el, ha jövevény értelmiségiek Zselic- nek mondták az Abaliget—Sásd vonaltól nyugatra eső baranyai területet. Más kérdés az a két középkori okiratra támaszkodó feltevés, amely szerint a középkorban az egész Mecsek neve is Zselic (Silesium) volt. A történetileg kialakult népi tájnevek ügyében illetékes néprajz tudománya nem vette át a földrajzban 1947 óta követett önkényes tájnévhasználatot, hanem a Zselic, Hegyhát és Völgység területét az eredeti, a népi tájnév szerint jelöli. Ezt teszi az 1958-ban megjelent Baranya c. könyv néprajzi részének szerzője, ifj. Kodolányi János is, aki a könyvben egyedül használja a Hegyhát tájnevet, míg a földrajzi rész szerzője ezt a vidéket az eredeti tájnév nélkül ismerteti, de nem alkalmazza erre a tájra a téves Zselic, Völgység elnevezést sem. Sajnálatos viszont, hogy a Baranya geológiáját és földrajzát ismertető pécsi kiadású új munkák (1974. ill. 1977) is figyelmen kívül hagyják a történetileg kialakult tájneveket. A legújabban megjelent Mecsek és környéke c. útikalauzban csak a gazdasági fejezetek szerzői nevezik pl. a Hegyhát nyugati felét határozottan Zselicnek, a Hegyhát tájnévvel viszont itt is csak a néprajzi fejezetben találkozunk. A leg- újcbb néprajzi munkák is, pl. a Néprajzi Lexikon júniusban megjelent második kötete az évszázados hagyományoknak megfelelően ismertetik a tájneveket. Ezek szerint a Völgység Tolnában van, a Zselic Somogybán, illetve a Somogytól 1950-ben Baranyához csatolt szigetvári járásban, a Hegyhát pedig Baranyában van, és azonos az 1950-ig Hegyháti, ma sásdi járásnak nevezett területtel, a Mecseknek a Kapos felé lejtő hátával. És ezzel már földrajzi szerzőknél, sőt, az új megyetérképen is találkozunk, ha az utóbbin az eredeti népi tájnévhez képest csak igen korlátozott területre vonatkozóan is. Dr. Gábriel András, Agrártudományi Egyetem, Gödöllő
