Dunántúli Napló, 1980. június (149. évfolyam, 178. szám)

1980-06-29 / 177. szám

1980. JÜNIUS 29. GAZDASÁGPOLITIKA DN HÉTVÉGE 3. Felelősséggel történelmi örökségünk hordozói iránt Beszélgetés Mendele Ferenccel, az Országos Műemléki Felügyelőség igazgatójával Kinek az érdeke? e 1980. február. 1-én az Orszá­gos Műemléki Felügyelőség igazgatójává, egyben az Épí­tésügyi és .Városfejlesztési Mi­nisztérium műemléki főosztá­lyának vezetőjévé nevezték ki Mendele Ferencet, az OMF- nek addig általános és tudo­mányos igazgatóhelyettesét. Mendele Ferenc Baranyából indult el: beremendi születésű. Építész akart lenni — a kőmű­ves édesapa hatása szólalt meg benne —, de az egyetem építőművész szakára vették fel. Szép, új épületeket akart épí­teni, de Kós Károly és mások hatására a népi építészet felé fordult. 1960-ban került az OMF-hez. Úgy gondolta: egy­két évet lesz ott, jobban meg­ismerkedik a népi építészettel, hogy a tapasztalatokat majd egy tervezőintézetben haszno­sítsa. Ám az első népi műem­léki helyreállítások már az ő nevéhez fűződnek: a turistván- di vízimalomért nívódíjat, a hollókői falurekonstrukcióért Ybl-díjat kapott. Dolgozott Sza- bolcs-Szatmáíban és Vasban, a Balaton-felvidéken és min­denfelé, csak Baranyában nem. Hollókő sokat emlegetett helyreállításával kezdjük a be­szélgetést az Országos Műem­léki Felügyelőség várbeli, Tán­csics Mihály utcai székhazá­ban. — Rendkívüli öröm volt szá­momra, hogy a 60-as évek kö­zepén nekem adatott a lehe­tőség egy egész falu, Hollókő műemléki felújításának terve­zésére. Nógrádban akkor olyan pórt- és állami vezetés volt, amelyik megcsinálta az or­szágban az első komoly város­rekonstrukciót, s amely vállal­kozott egy egész falu — talán nem is a legértékesebb falu - zekonstrukciójára. Ez nagy tett volt, s ennek a jó tapasztalatai alapján folynak azóta más fa­lurekonstrukciók is. — 1975-ben Deresényi De­zső Kossuth-dijastól vette át az igazgatóhelyettesi tisztet, lebruár óta pedig igazgatója az intézménynek. Milyen gondolatokkal vette át a ve­zetést? — Azzal, hogy amit elődeim­től örököltem, azt az új körül­mények között tovább lehessen folytatni, s eleget tudjunk ten­ni a jelenlegi elvárásoknak. 1957-től a 60-as évek végéig volt tapasztalható a kezdeti nagy és töretlen fejlődés, a vi­lágon egyedülálló intézet jött létre, a műemlék-felügyeleti munka mellett a régészek, mű­vészettörténészek és építészek együttműködésével jött létre az elmélet és gyakorlat egymást támogató szervezete, s akkori­ban alakult ki az intézet mai magja. A gyors felfutás ered­ményei minimális igazításokkal élnek ma is. — A 60-as évek végét em­lítette. Miért? — Az 1949-ben alkotott, ma is élő műemléki törvény úgy rendelkezett, hogy o műemlék megóvásáért a tulajdonos és a használó a felelős, neki kell ennek a feltételeit is biztosíta­ni. Az új gazdasági mechaniz­mus bevezetése után, annak nem mindig okos értelmezése miatt a használók a kelleténél kevesebbet fordítottak az ilyen régi épületekre és védelmükre. Ettől kezdve a mi évről évre növekvő költségvetési juttatá­sunk mindig kevesebbnek tűnt a ránk hagyományozott fel­adatok miatt, mert sokan az OMF-től várták a műemlék- védelemmel kapcsolatos teen­dők elvégzését. Az is közreját­szott a kezdeti felfutás meg­torpanásában, hogy az oktatá­si' reform során teljesen háttér­be szorult a hagyományos munkákra való képzés. A bére­zés sem kedvezett, az elsőbb­séget minden tekintetben — egyébként teljesen érthetően — az építésiparosítás élvezte. En­nek a következményeit aztán már a 70-es évek elejétől mind­jobban érezhetővé vált nemcsak a műemlékvédelemben, hanem általában az épületfelújítások­nál. Az 1978. októberi pártha- táiozat azért is született, hogy a felújítás szükségessége a megfelelő helyre kerüljön köz- gondolkodásunkban. Sokat sze­retnénk ettől nyerni a több mint 8600 épület érdekében.- Az elmúlt években min­denfelé tapasztalható volt egyfajta műemlékellenes szemlélet, ami sok esetben műemlékek megsemmisülé­séhez vezetett. — Valóban volt ilyen, de ez a kormányzati szervek maga­tartásának köszönhetően sok­felé már megszűnt, másutt pe­dig megszűnőben van. Leg­utóbb például a kastélyokat, régi középületeket kellett fel­mérni és hasznosítási javasla­tot terjeszteni a felettes szer­vekhez. Az az elv ugyanis, hogy mindaddig ne indulhasson új beruházás, amíg az adott fel­adatot egy régi — esetleg mű­emléki — épület felhasználásá­val meg lehet oldani, s ezzel kulturális értéket is megment­hetünk. Számtalan hasznosítási lehetőség van, s az igények szerencsésen párosíthatok a műemlék megvédésével. A je­lenlegi helyzetben a szemléleti változás a döntő, erre van szük­ség a helyi szerveknél is és ak­kor nekünk sem kell több pénz. És ha valamely szerv a saját hatáskörében az általa hasz­nált, vagy használni szándéko­zott műemlék érdekében lépé­seket akar tenni, akkor ne a megbocsátás, az elnézés, ha­nem a dicséret és a segítés le­gyen a jutalma. ■— A szemléletváltozásban van szerepe a közelmúltban látott, döbbenetes hatású Pusztuló műemlékek nyomá­ban c. tévésorozatnak? — Minden bizonnyal. De volt a sorozatnak olyan hatása is, amivel nem számoltunk előre. A Csepel Vas- és Fémművek­től, a Ganz-MÁVAG-tól, a Si- montornyai Bőrgyártól, a Pest megyei Műanyagfeldolgozó Vállalattól és máshonnan ér­keztek munkáskollektíváktól, szocialista brigádoktól társa­dalmi munka és pénzbeni fel­ajánlások. E kezdeményezés azt jelzi, hogy a munkásság fe­lelősséget érez történelmi örök­ségünk hordozói, a műemlékek iránt és kész értük áldozatot is vállalni. Ez gondolkodásra kész­tethet: nem kellene-e ezt tár­sadalmi szintre emelni? — Néhány éve volt egy ba­ranyai kezdeményezés a mű­emlékvédelem helyi szervei­nek létrehozásáról. Erről azóta sem hallottunk ... — Elöljáróban annyit, hogy először is: ki kell bővíteni a műemlékvédelem tudomány- politikai és kultúrpolitikai bázi­sait, másodszor: a megyei mú­zeumi szervezetek legtöbbször nem a központi elhatározások­nak megfelelően végzik a fel­tárásokat, ezek következményeit aztán utólag nekünk kell visel­nünk. A feladatok decentrali­zálására szükség van, ez pedig feltételezi, hogy kísérletképpen bizonyos értékek gondozása, szakhatósági véleményezése is decentráltan végezhető — vál­tozatlanul ez a véleményem. Történelmi emlékeinket ma a pillanatnyilag védett 8600 kü­lönféle műemlék reprezentálja, bár ennél sokkal több is van. De egy tájat, egy várost akkor is tönkre lehet tenni, ha min­dent kínos precizitással állítunk helyre, de nem őrizzük meg azt a miliőt, ami ugyan nincs vé­detté nyilvánítva, de ami pél­dául megkülönbözteti Pécset - teszem azt - Kaposvártól. Én tehát nem taktikai szempontból értek egyet a decentralizálással (mert hosszú távon sem lehet mindent az OMF-re hárítani), hanem sokkal inkább a folya­matosság megtartása miatt. Egy épület ne azért mentődjék meg, mert műemlék, különösen ha még el sem jutott abba a korba, amikor hivatalosan is azzá válhat. Van ugyanis egy kényelmes szemlélet, ami köny- nyen hajlik a több gonddal, bajjal járó régi megsemmisíté­se felé, hogy helyére a hason­líthatatlanul kevesebb gondot jelentő újat építse.- Pécs végre elérhető kö­zelségbe jutott a belvárosi rekonstrukcióhoz. Ebben az OMF részéről milyen közre­működésre lehet számítani? — Mindenekelőtt azt monda­nám el, hogy az OMF dicséret­tel fogadta el a Freivogel-féle belvárosi rekonstrukciós tervet. Szép ez a terv és mi reméljük, hogy a városnak lesz ereje ah­hoz, hogy ehhez mérten hajtsa is végre. Mi ebben maximáli­san segítjük. Ami pedig a köz­reműködésünket illeti: pécsi ki- rendeltségünk kapacitását megsokszorozhatnánk, ha a mi embereink csak olyan munkát végeznének, amire a helyi épí­tőipar nincs felkészülve. Az lenne jó, ha csak műemléki jellegű munkákat végeznének, mert oktalanságnak tartom a speciális felkészültségű gárdát olyasmikkel lekötni, amiket bár­ki más is elvégezhetne. — Van Pécsnek, Baranyá­nak néhány évek óta megol­dásra váró műemléki problé­mája: a kőtár, a szigetvári és a siklósi dzsámi...- A kőtárat illetően válto­zatlanul az a javaslatunk, hogy annak a volt magtárban lenne a helye. Ezzel egy első osztá­lyú műemlék megóvását biztosí­tanánk és az európai jelentő­ségű román kőtár korszerű be­mutatását is megoldanánk. Az OMF-nek erre van tanulmány- terve, de tudjuk, hogy a mű­vészettörténészek egy része ezért nem lelkesedik. Tudomá­sul kell azonban venni, hogy a jelenlegi helyen és formában lehetetlen e gazdag anyag megőrzése és bővítése. A szi­getvári Ali pasa dzsámi meg­mentéséért rendkívül sokat tett a püspökség a tető felújításá­val, nekünk pedig megvan a műemlék helyreállításának a terve. Pénzügyi dolgokban azonban meglehetősen ma­gunkra maradtunk, bár az idei kiviteli programunkban már sze­repel a helyreállítás megkez­dése. Malkocs bej siklósi dzsá­mijának a tervezését én kezd­tem el és idén be is akarom fejezni. Remélem, lesz rá időm és a feladatainkat is át tudjuk úgy csoportosítani, hogy az év vége felé előkészíthessük a fel­újítást. Hársfai István Az érdekek át- meg átszö­vik egymást, egymás mellett és egymással szemben is ér­vényesülnek. Érvényesítésük, kielégítésük feltétele az ér- dekmanifesztálás. A helyes érdekmanifesztáció helyes érdektudatot alakít ki, lehe­tővé teszi azt, hogy az érdek objektiven, a maga valósá­gában mutatkozzon meg. A torz manifesztáció nemcsak az érdektudatot hamisítja meg, hanem magát az érde­ket is. Az érdekek rendszerint csak magasabb politikai szin­ten fogalmazódnak meg egy­értelműen, mint osztályok, csoportok, rétegek, egyének érdekei. Mint történelmi és napi érdekek. Mint alapvető és nem alapvető érdekek. Mint létérdekek. Mint anya­gi. gazdasági, politikai, kul­turális és egyéb érdekek. A tudatos politizálás, ma­ga a politika, mint társadal­mi tudatforma és cselekvés sem alapulhat máson, mint nemzeti és osztályérdekeken, nem tekinthet el a társada­lom érdekszféráinak, alapvető és sajátos érdekeinek “ szám­ba vételétől. Évek óta hallani szűkebb- tágabb körben vitákat a ha­zai hétvégiház-építkezésekről. Helyes-e — vetik föl a zor­dabb álláspont képviselői —, hogy lakásinséges években, amikor tömegek várnak éve­kig lakásra, olyan hatalmas hétvégi háztelepeket, koló­niákat, városokat kialakítani, mint amilyeneket bármelyik üdülőkörzetben láthatunk. Hi­szen ezekben óriási mennyi­ségű anyag, munkakapacitás és egyéb potenciál kötődik le. Nagy, anyagi értékek jön­nek létre, kényelmes, nem ritkán luxuskörülmények te­remtődnek a pihenésre, ki- kapcsolódásra vágyók mind tágabb köreiben, ugyanakkor ezek a lakterek az év kéthar­mad részében halott lakte­rekként állnak valahol, senki sem használja őket. Már­most, ha itt fölvetjük a kér­dést, kinek az érdeke fűződik mindehhez, aligha mondhat­juk rá egyértelműen, hogy a társadalomnak. Vagy az egyénnek . .. Vagy egyes ré­tegeknek. Vagy egyes táj­övezeteknek, amelyek ily mó­don megváltoznak. A témába beleszól a táj- és környezet- védelmi érdek is. Kíváncsian várom azt a ta­nulmányt, szociológiai szám­vetést, amely végül is pontot tesz a vitára és legalább az érdekek kusza rendszertelen­ségében megpróbál itt vala­mi rendszert fölismerni. Ad­dig is az a gyanúm: spontán, szabadjára eresztett folyamat zajlik le ezekben a kérdések­ben. Olyan folyamat, amely­ből az első lépések idején elmaradt az érdekek számba­vétele és az érdekegyeztetés. Példák tömege áll rendel­kezésünkre arra nézve, mi­lyen fontos a társadalmi fo­lyamatok kibontakozásában döntő szerepet játszó érdek­viszonyok pontos ismerete. Van, amikor az érdektudat válik hamissá, mert torz a ma­nifesztáció és mert ez visz- szahatva az érdekre, magát az érdeket is eltorzítja némi­képp. A dolog persze nem ilyen egyszerű, nem ilyen „kristályosán" logikus. A kamaszember, amikor szakmát, foglalkozást választ magának, többnyire az ön­megvalósítás, vagy a pénz között választhat. Ritkán jár együtt a kettő, mivel ma még csak ott tartunk, hogy az ön­megvalósítás is egyfajta fi­zetség .. . Mit tesz a fiatal­ember? Ha jómódúak a szü­lei, azt mondhatja, legalább­is kezdetnek nem minden a pénz. Ha neki magának kell mielőbb megteremtenie élet- feltételeit (lakás, berendezés, autó — ez utóbbi is egyre jobban szükségleti cikké vál­tozik), akkor pénzes szakmát, pénzes munkahelyet választ. Hol a pénz? Rendszerint nem a „hiányszakmákban". A pénz sajátos módon né­hány divatos szakma vonzás- körzetébe áramlik, ki tudja miért. Az ilyen szakmák az­tán azért válnak divatossá, mert bennük van a pénz. Magyarán, még valaki nem is dolgozott semmit, meg sem mutatta, mire képes. Jó dolgozó-e, vagy csapnivaló, máris sejtheti, hogy ha erre, vagy arra tart, ott pénzt fog találni. Ha gyengén dolgo­zik, akkor is hazavágja a ke­vésbé felkapott szakmák leg­jobbjait. Kinek az érdeke ez a zűr­zavar? A társadalom érdeke az írott és íratlan szabályok, a tudományos megfontolás és a józan paraszti ész sze­rint is az, hogy a végzett munka minősége, mennyisé­ge és fontossága szerint ke­ressenek az emberek. Az egyén érdeke a több kere­setben, a pénzben jelenik meg, arra gondol (joggal), hogy neki az a jó, ha minél többet keres. Ezért oda megy, ahol több a pénz. Pedig az egyén tényleges érdeke az volna, hogy ott legyen a pénz, ahol a jó munka, a be­csületes helytállás van. Az egyén és a társadalom közös érdeke az volna, hogy ne te­remjenek hamis értékrenden alapuló keresletek és kínála­tok a munkaerőben, ne ke­letkezzen olyan helyzet, hogy ugyanaz a munkaerő itt és itt (divatszakmák, pénzes munkakörök) többet ér, mint másutt, hogy az értéktele­nebb munkaerő, az értékte­lenebb munka is ugyanannyi, vagy még több pénzben fe­jeződhessen ki, mint az érté­kes. Nehéz ügy ez, az biztos. De addig, amíg ez a helyzet fönnáll, a munkába állók — különösen a fiatalok — nem azt fogják elmondani otthon, hogy ezt és ezt csinálták, vé­gezték el a munkahelyükön, hogy milyen jól, vagy netán közepesen dolgoztak, hanem az lesz a lényeg a számukra, mennyit kerestek. Forintra, fillérre. Ennek pedig óriási hatású és igen-igen szerte­ágazó egyéb következményei lesznek és vannak máris. Az érdekek mellett nem le­het csukott szemmel elmenni, nem lehet (legalábbis bün­tetlenül) nem észrevenni őket. Megszólítanak és szóra bírnak bennünket. Az persze nem elég, ha csupán beszé­lünk róluk. Bebesi Károly

Next

/
Thumbnails
Contents