Dunántúli Napló, 1980. június (149. évfolyam, 178. szám)
1980-06-29 / 177. szám
1980. JÜNIUS 29. GAZDASÁGPOLITIKA DN HÉTVÉGE 3. Felelősséggel történelmi örökségünk hordozói iránt Beszélgetés Mendele Ferenccel, az Országos Műemléki Felügyelőség igazgatójával Kinek az érdeke? e 1980. február. 1-én az Országos Műemléki Felügyelőség igazgatójává, egyben az Építésügyi és .Városfejlesztési Minisztérium műemléki főosztályának vezetőjévé nevezték ki Mendele Ferencet, az OMF- nek addig általános és tudományos igazgatóhelyettesét. Mendele Ferenc Baranyából indult el: beremendi születésű. Építész akart lenni — a kőműves édesapa hatása szólalt meg benne —, de az egyetem építőművész szakára vették fel. Szép, új épületeket akart építeni, de Kós Károly és mások hatására a népi építészet felé fordult. 1960-ban került az OMF-hez. Úgy gondolta: egykét évet lesz ott, jobban megismerkedik a népi építészettel, hogy a tapasztalatokat majd egy tervezőintézetben hasznosítsa. Ám az első népi műemléki helyreállítások már az ő nevéhez fűződnek: a turistván- di vízimalomért nívódíjat, a hollókői falurekonstrukcióért Ybl-díjat kapott. Dolgozott Sza- bolcs-Szatmáíban és Vasban, a Balaton-felvidéken és mindenfelé, csak Baranyában nem. Hollókő sokat emlegetett helyreállításával kezdjük a beszélgetést az Országos Műemléki Felügyelőség várbeli, Táncsics Mihály utcai székhazában. — Rendkívüli öröm volt számomra, hogy a 60-as évek közepén nekem adatott a lehetőség egy egész falu, Hollókő műemléki felújításának tervezésére. Nógrádban akkor olyan pórt- és állami vezetés volt, amelyik megcsinálta az országban az első komoly városrekonstrukciót, s amely vállalkozott egy egész falu — talán nem is a legértékesebb falu - zekonstrukciójára. Ez nagy tett volt, s ennek a jó tapasztalatai alapján folynak azóta más falurekonstrukciók is. — 1975-ben Deresényi Dezső Kossuth-dijastól vette át az igazgatóhelyettesi tisztet, lebruár óta pedig igazgatója az intézménynek. Milyen gondolatokkal vette át a vezetést? — Azzal, hogy amit elődeimtől örököltem, azt az új körülmények között tovább lehessen folytatni, s eleget tudjunk tenni a jelenlegi elvárásoknak. 1957-től a 60-as évek végéig volt tapasztalható a kezdeti nagy és töretlen fejlődés, a világon egyedülálló intézet jött létre, a műemlék-felügyeleti munka mellett a régészek, művészettörténészek és építészek együttműködésével jött létre az elmélet és gyakorlat egymást támogató szervezete, s akkoriban alakult ki az intézet mai magja. A gyors felfutás eredményei minimális igazításokkal élnek ma is. — A 60-as évek végét említette. Miért? — Az 1949-ben alkotott, ma is élő műemléki törvény úgy rendelkezett, hogy o műemlék megóvásáért a tulajdonos és a használó a felelős, neki kell ennek a feltételeit is biztosítani. Az új gazdasági mechanizmus bevezetése után, annak nem mindig okos értelmezése miatt a használók a kelleténél kevesebbet fordítottak az ilyen régi épületekre és védelmükre. Ettől kezdve a mi évről évre növekvő költségvetési juttatásunk mindig kevesebbnek tűnt a ránk hagyományozott feladatok miatt, mert sokan az OMF-től várták a műemlék- védelemmel kapcsolatos teendők elvégzését. Az is közrejátszott a kezdeti felfutás megtorpanásában, hogy az oktatási' reform során teljesen háttérbe szorult a hagyományos munkákra való képzés. A bérezés sem kedvezett, az elsőbbséget minden tekintetben — egyébként teljesen érthetően — az építésiparosítás élvezte. Ennek a következményeit aztán már a 70-es évek elejétől mindjobban érezhetővé vált nemcsak a műemlékvédelemben, hanem általában az épületfelújításoknál. Az 1978. októberi pártha- táiozat azért is született, hogy a felújítás szükségessége a megfelelő helyre kerüljön köz- gondolkodásunkban. Sokat szeretnénk ettől nyerni a több mint 8600 épület érdekében.- Az elmúlt években mindenfelé tapasztalható volt egyfajta műemlékellenes szemlélet, ami sok esetben műemlékek megsemmisüléséhez vezetett. — Valóban volt ilyen, de ez a kormányzati szervek magatartásának köszönhetően sokfelé már megszűnt, másutt pedig megszűnőben van. Legutóbb például a kastélyokat, régi középületeket kellett felmérni és hasznosítási javaslatot terjeszteni a felettes szervekhez. Az az elv ugyanis, hogy mindaddig ne indulhasson új beruházás, amíg az adott feladatot egy régi — esetleg műemléki — épület felhasználásával meg lehet oldani, s ezzel kulturális értéket is megmenthetünk. Számtalan hasznosítási lehetőség van, s az igények szerencsésen párosíthatok a műemlék megvédésével. A jelenlegi helyzetben a szemléleti változás a döntő, erre van szükség a helyi szerveknél is és akkor nekünk sem kell több pénz. És ha valamely szerv a saját hatáskörében az általa használt, vagy használni szándékozott műemlék érdekében lépéseket akar tenni, akkor ne a megbocsátás, az elnézés, hanem a dicséret és a segítés legyen a jutalma. ■— A szemléletváltozásban van szerepe a közelmúltban látott, döbbenetes hatású Pusztuló műemlékek nyomában c. tévésorozatnak? — Minden bizonnyal. De volt a sorozatnak olyan hatása is, amivel nem számoltunk előre. A Csepel Vas- és Fémművektől, a Ganz-MÁVAG-tól, a Si- montornyai Bőrgyártól, a Pest megyei Műanyagfeldolgozó Vállalattól és máshonnan érkeztek munkáskollektíváktól, szocialista brigádoktól társadalmi munka és pénzbeni felajánlások. E kezdeményezés azt jelzi, hogy a munkásság felelősséget érez történelmi örökségünk hordozói, a műemlékek iránt és kész értük áldozatot is vállalni. Ez gondolkodásra késztethet: nem kellene-e ezt társadalmi szintre emelni? — Néhány éve volt egy baranyai kezdeményezés a műemlékvédelem helyi szerveinek létrehozásáról. Erről azóta sem hallottunk ... — Elöljáróban annyit, hogy először is: ki kell bővíteni a műemlékvédelem tudomány- politikai és kultúrpolitikai bázisait, másodszor: a megyei múzeumi szervezetek legtöbbször nem a központi elhatározásoknak megfelelően végzik a feltárásokat, ezek következményeit aztán utólag nekünk kell viselnünk. A feladatok decentralizálására szükség van, ez pedig feltételezi, hogy kísérletképpen bizonyos értékek gondozása, szakhatósági véleményezése is decentráltan végezhető — változatlanul ez a véleményem. Történelmi emlékeinket ma a pillanatnyilag védett 8600 különféle műemlék reprezentálja, bár ennél sokkal több is van. De egy tájat, egy várost akkor is tönkre lehet tenni, ha mindent kínos precizitással állítunk helyre, de nem őrizzük meg azt a miliőt, ami ugyan nincs védetté nyilvánítva, de ami például megkülönbözteti Pécset - teszem azt - Kaposvártól. Én tehát nem taktikai szempontból értek egyet a decentralizálással (mert hosszú távon sem lehet mindent az OMF-re hárítani), hanem sokkal inkább a folyamatosság megtartása miatt. Egy épület ne azért mentődjék meg, mert műemlék, különösen ha még el sem jutott abba a korba, amikor hivatalosan is azzá válhat. Van ugyanis egy kényelmes szemlélet, ami köny- nyen hajlik a több gonddal, bajjal járó régi megsemmisítése felé, hogy helyére a hasonlíthatatlanul kevesebb gondot jelentő újat építse.- Pécs végre elérhető közelségbe jutott a belvárosi rekonstrukcióhoz. Ebben az OMF részéről milyen közreműködésre lehet számítani? — Mindenekelőtt azt mondanám el, hogy az OMF dicsérettel fogadta el a Freivogel-féle belvárosi rekonstrukciós tervet. Szép ez a terv és mi reméljük, hogy a városnak lesz ereje ahhoz, hogy ehhez mérten hajtsa is végre. Mi ebben maximálisan segítjük. Ami pedig a közreműködésünket illeti: pécsi ki- rendeltségünk kapacitását megsokszorozhatnánk, ha a mi embereink csak olyan munkát végeznének, amire a helyi építőipar nincs felkészülve. Az lenne jó, ha csak műemléki jellegű munkákat végeznének, mert oktalanságnak tartom a speciális felkészültségű gárdát olyasmikkel lekötni, amiket bárki más is elvégezhetne. — Van Pécsnek, Baranyának néhány évek óta megoldásra váró műemléki problémája: a kőtár, a szigetvári és a siklósi dzsámi...- A kőtárat illetően változatlanul az a javaslatunk, hogy annak a volt magtárban lenne a helye. Ezzel egy első osztályú műemlék megóvását biztosítanánk és az európai jelentőségű román kőtár korszerű bemutatását is megoldanánk. Az OMF-nek erre van tanulmány- terve, de tudjuk, hogy a művészettörténészek egy része ezért nem lelkesedik. Tudomásul kell azonban venni, hogy a jelenlegi helyen és formában lehetetlen e gazdag anyag megőrzése és bővítése. A szigetvári Ali pasa dzsámi megmentéséért rendkívül sokat tett a püspökség a tető felújításával, nekünk pedig megvan a műemlék helyreállításának a terve. Pénzügyi dolgokban azonban meglehetősen magunkra maradtunk, bár az idei kiviteli programunkban már szerepel a helyreállítás megkezdése. Malkocs bej siklósi dzsámijának a tervezését én kezdtem el és idén be is akarom fejezni. Remélem, lesz rá időm és a feladatainkat is át tudjuk úgy csoportosítani, hogy az év vége felé előkészíthessük a felújítást. Hársfai István Az érdekek át- meg átszövik egymást, egymás mellett és egymással szemben is érvényesülnek. Érvényesítésük, kielégítésük feltétele az ér- dekmanifesztálás. A helyes érdekmanifesztáció helyes érdektudatot alakít ki, lehetővé teszi azt, hogy az érdek objektiven, a maga valóságában mutatkozzon meg. A torz manifesztáció nemcsak az érdektudatot hamisítja meg, hanem magát az érdeket is. Az érdekek rendszerint csak magasabb politikai szinten fogalmazódnak meg egyértelműen, mint osztályok, csoportok, rétegek, egyének érdekei. Mint történelmi és napi érdekek. Mint alapvető és nem alapvető érdekek. Mint létérdekek. Mint anyagi. gazdasági, politikai, kulturális és egyéb érdekek. A tudatos politizálás, maga a politika, mint társadalmi tudatforma és cselekvés sem alapulhat máson, mint nemzeti és osztályérdekeken, nem tekinthet el a társadalom érdekszféráinak, alapvető és sajátos érdekeinek “ számba vételétől. Évek óta hallani szűkebb- tágabb körben vitákat a hazai hétvégiház-építkezésekről. Helyes-e — vetik föl a zordabb álláspont képviselői —, hogy lakásinséges években, amikor tömegek várnak évekig lakásra, olyan hatalmas hétvégi háztelepeket, kolóniákat, városokat kialakítani, mint amilyeneket bármelyik üdülőkörzetben láthatunk. Hiszen ezekben óriási mennyiségű anyag, munkakapacitás és egyéb potenciál kötődik le. Nagy, anyagi értékek jönnek létre, kényelmes, nem ritkán luxuskörülmények teremtődnek a pihenésre, ki- kapcsolódásra vágyók mind tágabb köreiben, ugyanakkor ezek a lakterek az év kétharmad részében halott lakterekként állnak valahol, senki sem használja őket. Mármost, ha itt fölvetjük a kérdést, kinek az érdeke fűződik mindehhez, aligha mondhatjuk rá egyértelműen, hogy a társadalomnak. Vagy az egyénnek . .. Vagy egyes rétegeknek. Vagy egyes tájövezeteknek, amelyek ily módon megváltoznak. A témába beleszól a táj- és környezet- védelmi érdek is. Kíváncsian várom azt a tanulmányt, szociológiai számvetést, amely végül is pontot tesz a vitára és legalább az érdekek kusza rendszertelenségében megpróbál itt valami rendszert fölismerni. Addig is az a gyanúm: spontán, szabadjára eresztett folyamat zajlik le ezekben a kérdésekben. Olyan folyamat, amelyből az első lépések idején elmaradt az érdekek számbavétele és az érdekegyeztetés. Példák tömege áll rendelkezésünkre arra nézve, milyen fontos a társadalmi folyamatok kibontakozásában döntő szerepet játszó érdekviszonyok pontos ismerete. Van, amikor az érdektudat válik hamissá, mert torz a manifesztáció és mert ez visz- szahatva az érdekre, magát az érdeket is eltorzítja némiképp. A dolog persze nem ilyen egyszerű, nem ilyen „kristályosán" logikus. A kamaszember, amikor szakmát, foglalkozást választ magának, többnyire az önmegvalósítás, vagy a pénz között választhat. Ritkán jár együtt a kettő, mivel ma még csak ott tartunk, hogy az önmegvalósítás is egyfajta fizetség .. . Mit tesz a fiatalember? Ha jómódúak a szülei, azt mondhatja, legalábbis kezdetnek nem minden a pénz. Ha neki magának kell mielőbb megteremtenie élet- feltételeit (lakás, berendezés, autó — ez utóbbi is egyre jobban szükségleti cikké változik), akkor pénzes szakmát, pénzes munkahelyet választ. Hol a pénz? Rendszerint nem a „hiányszakmákban". A pénz sajátos módon néhány divatos szakma vonzás- körzetébe áramlik, ki tudja miért. Az ilyen szakmák aztán azért válnak divatossá, mert bennük van a pénz. Magyarán, még valaki nem is dolgozott semmit, meg sem mutatta, mire képes. Jó dolgozó-e, vagy csapnivaló, máris sejtheti, hogy ha erre, vagy arra tart, ott pénzt fog találni. Ha gyengén dolgozik, akkor is hazavágja a kevésbé felkapott szakmák legjobbjait. Kinek az érdeke ez a zűrzavar? A társadalom érdeke az írott és íratlan szabályok, a tudományos megfontolás és a józan paraszti ész szerint is az, hogy a végzett munka minősége, mennyisége és fontossága szerint keressenek az emberek. Az egyén érdeke a több keresetben, a pénzben jelenik meg, arra gondol (joggal), hogy neki az a jó, ha minél többet keres. Ezért oda megy, ahol több a pénz. Pedig az egyén tényleges érdeke az volna, hogy ott legyen a pénz, ahol a jó munka, a becsületes helytállás van. Az egyén és a társadalom közös érdeke az volna, hogy ne teremjenek hamis értékrenden alapuló keresletek és kínálatok a munkaerőben, ne keletkezzen olyan helyzet, hogy ugyanaz a munkaerő itt és itt (divatszakmák, pénzes munkakörök) többet ér, mint másutt, hogy az értéktelenebb munkaerő, az értéktelenebb munka is ugyanannyi, vagy még több pénzben fejeződhessen ki, mint az értékes. Nehéz ügy ez, az biztos. De addig, amíg ez a helyzet fönnáll, a munkába állók — különösen a fiatalok — nem azt fogják elmondani otthon, hogy ezt és ezt csinálták, végezték el a munkahelyükön, hogy milyen jól, vagy netán közepesen dolgoztak, hanem az lesz a lényeg a számukra, mennyit kerestek. Forintra, fillérre. Ennek pedig óriási hatású és igen-igen szerteágazó egyéb következményei lesznek és vannak máris. Az érdekek mellett nem lehet csukott szemmel elmenni, nem lehet (legalábbis büntetlenül) nem észrevenni őket. Megszólítanak és szóra bírnak bennünket. Az persze nem elég, ha csupán beszélünk róluk. Bebesi Károly