Dunántúli Napló, 1980. június (149. évfolyam, 178. szám)
1980-06-22 / 170. szám
DN HÉTVÉGE 8. KULTÚRA 1980. JÚNIUS 22. A baranyai népmondák szerelmese Emlékezés Baksay Sándorra Hatvanöt évvel ezelőtt, 1915. június 18-án Kunszentmiklóson örökre lehunyta szemét Baksay Sándor, a magyar irodalom egyik kevéssé ismert elbeszélője, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. Baranyában, Nagypeterden, 1832. augusztus 1-én született. Apja tanító volt. Baksay Sándor református lelkészként az Ormánságban töltött éveket, majd Kunszentmiklóson lett püspök. Pécs táját és múltját ő választotta először novellái keretéül. Egyike azoknak, akik a legtöbbet foglalkoztak Baranyával, az itteni mondavilággal. Egy alkalommal maga mondotta: ,,Aki a Zengővár vagy Harsány csúcsáról végigtekint e megyén, egyszerre megérti, miért mindenki, aki valaha e megyében megfordult vagy róla Irt, magasztalással írja, elragadtatással beszéli tapasztalatait." Baksay Sándor két legismertebb műve az 1891-ben kiadott „Szederindák", valamint az 1896-ban megjelent „Gyalogösvény" című elbeszélésgyűjteménye. Ezekben számos baranyai népmondát dolgozott fel. Leghíresebb elbeszélése a „Patak banya", amely a szegény emberek tragédiáját tükrözi. Ez ormánsági történet a hitújítás idejéből. Baranyai népmondát, Zsig- mond király szökését dolgozta fel „A király futása" című történelmi novellájában. Színhelye legnagyobb részt Pécs és a Dráva melléke. A „Dáma" c. írása történeti elbeszélés a mohácsi vész idejéből. „Hol húzták el a templomot?" című novellája SztáVai Mihály baranyai hitújító munkásságát örökítette meg. „Pálóczi Horváth Adóm életéből" c. elbeszélésének színhelye javarészt Baranya. Baksay Sándor „Pécsi diákok éneke a mohácsi vész előtt" címmel költeményt is írt. Baksay Sándor neve az irodalomban nemcsak szépírásaival és tanulmányaival, hanem műfordításaival is ismertté vált. Legnagyobb sikerét az llias fordításával aratta. Megkezdte az Odysseia fordítását is, de csak az első kilenc énekkel készült el. Fordításaiért az Akadémia jutalomban részesítette, a Kisfaludy Társaság pedig tagjává választotta. Pusztai József Dallos Marinka képei Az Olaszországban élő, magyar származású naiv művész, Dallos Marinka képeiből a Kulturális Kapcsolatok Intézetének kiállítási termében nyílt kiállítás Teremtés Öltöztetés Könyvsátrak, nézelődő, böngésző s átlátszó tasakban könyveket cipelő emberek; író—olvasó találkozók, a könyvesboltokban műveiket dedikáló írók. A városban, amerre nézek, mindenütt a magyar könyvhetek hagyományosan meghitt hangulatú képe fogad. Végső fokon mindez együttvéve a könyvek beszerzése — mind gyakrabban egy-egy régen várt kötet megszerzése - jegyében. A forgalomból később pontos adatok jelzik majd hány százezer szépirodalmi, tudományos, ismeretterjesztő stb. kötet talált — reméljük jó és hűséges — gazdára a magyar otthonokban, családokban, albérleti szobákban, kollégiumokban, munkásszállókban. Tény, hogy nem keveset költünk könyvekre. Adataink európai összehasonlításban is jól csengenek, még akkor is, ha a vásárolt könyvek egy része a „jól mutat majd a könyvespolcon” vezérlő elve szerint kerül a szatyorba. Bizakodjunk — s nem alaptalanul —, hogy e sok százezer könyv nagyobb része valóban szellemi erővé válik. Mindez azonban a kérdésnek csupán egyik oldala. A kérdés pedig - jelenidőbe áttéve - az, amit jó másfél évszázada nagy költőnk is föltett már: megy-e a könyvek által q világ elébb?... Azaz mai viszonyainkra átültetve, olvasó néppé, művelt néppé, a világot előbbre vivő néppé vált-e vagy válik-e a magyar a könyvek által? Erre viszont a könyv- vásárlások nagyon szép számadatai mellett a könyvtári adatok tudnak megbízhatóbb választ nyújtani. Olvasunk, de még nem vagyunk olvasó nép. Különösen, ha a városon kívüli könyvtári olvasottságot tekintjük. Több ízben ismertettük már e hasábokon is Baranya falusi könyvtárhálózatának mostoha viszonyait. Nem erről akarunk itt szólni, hanem a jobbítás lehetőségeiről. Arról, hogyan lehetne megállítani a falusi könyvtári olvasottság visszaeső tendenciáját a fejlesztésre, az állománygyarapításra szánt (s egyre zsugorodó) pénzösszegek, a mostoha, rideg, korszerűtlen és a sok helyütt egyszerűen nem létező közkönyvtári feltételek mellett is. Mi az, ami biztató e téren? Mindenekelőtt a községi tanácsi vezetők szemlélete. Ma már aligha találni Baranyában olyan községi elnököt vagy titkárt, aki ne tartaná a közművelődés egyik legfontosabb eszA Dráva vad folyó. Ősi táncát járja még ma is. Itt ülünk néhányon a partján, várjuk, hogy a Nap a hátunk mögül végre fölemelkedjen. Hűvös van, hűvös korareggel. Kellemesek lesznek a fák torzonborz ágai közül végre előkászálódó napsugarak. Horgászbottal a kezünkben fürkésszük a gyorsiramú vizet. Nemcsak a zsákmányszerzés szenvedélye fűt bennünket, hanem a kíváncsiság is. A vékony zsinóron információk továbbítódnak. Oda-vissza. Olyan ez, mint a telefondrót, csak finomabb, árnyaltabb az általa közvetített csevegés. A halak világa rejtélyes. És az ember szereti a rejtélyeket. Szeret ezt- azt megtudni, ennek-annak a végére járni, szereti tisztázni a dolgokat. /^mit és amíg lehet. Horgászbottal vallatja a víz mélységeit. A lábam előtt, a part közelében 16 méteres a víz. Misi bácsi, az öreg helybéli vízi ember egy itteni kis sarkantyú mögött emelgeti merítőhólóját. A sodrás olyan erős, hogy a sarkantyú valósággal belevágja az erre kódorgó halakat a merítőhálóba. A hálót gyorsad kell kiemelni, hogy a beleszédült halak szét ne rebbenjenek. Akad bőven a Dráva ezüstkincséből, hiszen gazdag ez a víz. A mélye tele van ezüsttel és arannyal. Hidegen csillogó, arisztokratikusan hűvös lakói a maguk ősi életüket élik. Az iramló folyam csöndes forgói, öblei és visz- szafelé folydogáló kanyarulatai jó pihenőt kínálnak az aranyhasú pontynak, a békés halaknak. És az örvényesek? Ott lapulnak a ragadozók. Én följebb helyezkedem el, a sarkantyú fölött. Lábam előtt a vízben aléltan úszik egy ezüstös test. Alámerítek. Ezüstkárász. A hasa aljából folyik az ikra, a feje táján a teste nászkiütéses. Néhány méternyire a parttól csobba- nás. Harcsa. Úgy cuppan a víz, mint amikor egy fogatlan, vén nagyanyó megpuszilja az unokáját. A szembeni partszakasz is magyar terület. Furcsán kanyarog itt a Dráva. A távolból jugoszláv erőgépek hangját hallani. Mögöttem a magas parton idős, helybéli bácsika közeleg. Nem mesz- sze tőlem leül és pecázni kezd. Erőlködve és kínosan veszi a levegőt, alighanem létszükséglet neki ez a vízparti szabadság, ez a horgászatra koncentrálás. A feledtető, időnkívüli csönd. Surrog a folyó. Amarra távolabb, a kanyar felé hosz- szú homokpad fut a mederrel párhuzamosan. Valahol ennek a homokpadnak a szegélyénél lehet valami kőrakás, ahol megtörik, cserreg- csobog a víz, muzsikál magának a folyó, mint egy öreg hangszerész, aki előveszi né- hanap kopott hegedűjét és elfüggönyözött szobájában eljátszik néhány futamot magának. Aztán visszateszi a hegedűt a tokba és sokáig ott van még a fülében az a szép kristályos hegedűhang. A folyó egyik varászlata ez. Hogy magában muzsikál, hogy önmagának „tesz” mindent, amit az ide tévelygő fáradt idegzetű és pszichiku- mu ember megfigyelhet, megállapíthat róla. önmagának mélyíti a medrét, önmagának mossq alá a partot, töri meg az áradó víz útját, önmagának árad és apad. önmagának szüli ezüst és arany díszeit, a halakat önmagát szüli és „bonyolítja le”, mint a remekművek és a nagy természeti jelenségek. Pedig milyen kicsiny ez a víz tulajdonképpen. Milyen kicsi kis országokat választ el egymástól. Milyen kevéske az a 16 méteres mélység a világ nagy folyóinak a különcségeihez képest. Mi most mégis egy nagy természeti jelenség részesei vagyunk. A Dráva nemcsak önmaga, hanem a Missouri, a Jenyiszej, a Mississippi és az Amazo-. nas is. Mert a Dráva nekünk a folyó. Lényege ugyanaz, mint robosztus társaié. Csak más léptékben mutatkozik meg. Ha egyáltalán megmutatkozik. Már akinek megmutatkozik ... Fogni persze nem fogunk semmit. Holott: — előző este 13 kilós harcsa is akadt - mondja a mellettem gubbasztó öreg. Most apad a víz. Az osztrákok lezárták a zsilipeket. Nem fogunk, de nem baj. A Dráván csorbát szenved az elmélet. Mármint a horgászoké. Ha túl nagy a víz, nem jó. Ha túl alacsony, az sem. Ha ... Csupa ha. És végül üres marad a tarisznya. A messziről idezarán- doklónak talán nem is ez a legfontosabb. Hanem az orra előtt örvénylő titokzatos Megy-e a könyvek által?... közének és területének az olvasást, a könyvtárt. Más kérdés persze az, amit tenni kellene és lehetne ma a szűkös lehetőségeken belül is. Mindenesetre — ahogyan a Baranya megyei Könyvtár vezetői, mint legilletékesebbek jellemzik a helyzetet —: ma a községi vezetőkkel tárgyalni lehet könyvtári ügyekben. Partnerek. Ebből következik az, hogy amikor hosszabb távra kidolgozták a vidéki könyvtárhálózat ésszerű fejlesztésének, korszerű szolgáltatásainak módozatait, alternatíváit, meg lehetett beszélni velük: hol miért lenne fontos körzeti könyvtárt létesíteni, a centralizált könyvellátást megszervezni. Vagy másutt: miért kellene összevonni pl. a falu iskolai és közművelődési könyvtárát vagy éppen egy nevelési központ jegyében kialakítani a falu egységes könyvtárát. A falun tapasztalható változások (stagnálás, elnéptelenedés, körzeti központok; spontán fejlődő tagközségek stb.) a könyvtárügynek, vagyis az olvasómozgalom fejlesztésének nagyon alaposan átgondolandó helyi lehetőségeit és feltételeit vetik föl. Ami a körzeti könyvtárakat illeti, erre mindig Beremendet szokás példaként említeni ebben a megyében. Itt működik ugyanis az egyetlen, a szükséges feltételekkel is rendelkező körzeti könyvtár. És ahol a községi tanácsi vezetők is — példás gondoskodással — mindent elkövetnek a könyvtár jó működése, társadalmi haszna érdekében. Mégis, mit tartalmaz egy nemrégen végzett fölmérés? Mint többször is megírtuk, jól fölkészült, főhivatású könyvtáros végzi sokirányú munkáját a beremendi könyvtárban. (Helyi szolgáltatás, iskolai könyvtári feladatok, tagközségek ellátása.) Szép épület, otthonos berendezés, kielégítő könyvválaszték — mindez (föltételként) ugyancsak megvan. A látogatási és kölcsönzési mutatók mégis az országos átlag alá csúsztak. Gyakorlatilag: alacsony az olvasottság mindkét indexe. Miért? Szondázták az okokat, közülük néhányat említünk. A könyvtáros kénytelen hetente összesen 24 órában kölcsönözni — egymaga van. (Az országos normatíva ilyen könyvtárnál: 20—24 óra felnőtteknek, 12 óra gyermekeknek.) Még egy könyvtáros kellene ide, azonban ez státuskérdés, amire a községnek nincs még engedélye, illetve jóváhagyása. Pedig kellene ... A könyvtár rendezvényeit általában ugyanannyian látogatják, mint az egyéb kulturális rendezvényeket. (Pl. Omega-klub: 22; jogi ismeret- terjesztés: 15; író—olvasó találkozó László Bencsik Sándorral: 20 résztvevővel.) Az átlagostól csupán a kocsmai nótaestek vagy más szórakoztató estek vonzanak nagyobb közönséget, szeszfogyasztással... A könyvtár 20 éven felüli beiratkozott olvasója 3977 lakos közül mindössze 153, az össz- olvasók 65 százaléka iskolás. (Ez egyébként az egész megyére jellemző ellentmondás.) Mindezt a megye legjobb vidéki könyvtárában tapasztalták. Következésül: nagyon sok a tennivaló még, különösen vidéken az olvasó nép általánosan jellemző rangjának és fogalmának kimunkálásáig, ösz- szefüggésben természetesen a kultúra egyéb forrásvidékeinek vetésre és termőre váró területeivel. S hadd említsük itt az iskolákat, mint a művelődés, az alapműveltség kulcskérdését. Az iskolákban összevont ifjúsági-tanári könyvtár működik. Sok esetben megvolnának a föltételei, hogy éppen az iskola „nyitottsága” jegyében a helyi közművelődési könyvtár is ott működjék. Ott, ahol a szülő, nagyszülő mégis csak megfordul olykor. S ha itt a felnőtteknek is könyvet adhatnának a kezébe, az iskola magja lehetne - délután és esti órákban — valamilyen kulturális centrum kialakításának, a helyiségek többféle hasznosításának, ami egyébként a nevelési központok alapelve is. Az iskolák egy részében azonban erős az ellenállás, az „autonóm" oktató iskola-jelleg megőrzésének zászlaja alatt. A Megyei Tanács most tervet készített egy megyei könyvtári felmérés alapján a helyi tanácsi és iskolai könyvtárak összevonására. Ott, ahol a feltételek megvannak hozzá. Végrehajtása figyelemre érdemes és sürgető feladat, hiszen szerte a világon — nálunk fejlettebb országokban - mindenütt az észszerű integrációra törekszenek. Az ok egyszerű. Ahogyan a Könyvtáros folyóiratban Sallai István, a magyar könyvtárügy nagy öregje néhány éve kifejtette: „Nincs a világnak olyan gazdag nemzete, amelyik képes volna kistelepüléseit korszerű színvonalon, folyamatosan ellátni friss irodalommal..." Wallinger Endre folyó, a titkok hordozója, a titkok -őrzője, a nehezen szóra bírható markáns öreg. Talán nem is a hal az itt ül- dögélők álmai netovábbja, hanem a puszta kapcsolat, a kapcsolattartás ezzel a vén különccel. Aki naponta végigjár egy-két országnyi területet, elbeszélget az aggastyán partokkal, öreg tölgyekkel, aki nagy időket láthatott, élhetett meg. Ősemberekkel, középkori zsoldos hadakkal, vad és szelíd állatok és emberek regimentjeivel találkozhatott. És íme, hol vannak már ők? Hova tűntek a századok, évezredek örvényeiben? De a folyó itt van. Ősi, elementáris pompájában. Sok millió évesen és mégis fékezhetetlen vadságának, erejének teljében. A túlsó parton és a láthatáron túl ott a nagyvilág. Most háttérbe kényszerül. A Föld ezekben az órákban nem puskaporos hordó. Az egymással szembeszegezett irdatlan mennyiségű és erejű fegyverek ezekben az órákban valószínűtlenül ártalmatlan játékszerek csupán. Az intrika, a tülekedés, áskáló- dás múlt évi szúnyogcsípés csupán. A múlt sok lüktető sebhelyével megszűnik. Csak jelen van. Csak az a halk cserregés a homokpad mellett valahol. Csak a valószínűtlen szépségű pillanat, amelyben az életnek pusztán a szépsége kap helyet. A lét pőre szépsége, a létezés puszta öröme, amely minden mást kiszorít az emberből. Erről a zabolátlan, vad boldogságról mondunk le nap, mint nap, hogy helyet kerítsünk az infarktusnak. Ebből a természetből vétettünk, ez adta nekünk mindeddig a legtöbbet és erről feledkezünk meg a legkönnyebben. Ez az, ami a mai emberszámára úgyszólván megszűnt, nincs. A Mississippit, Faulkner világhírű kisregények a címadóját csak így hívják az ottaniak: öreg. Az én szememben ugyanezt a Dráva testesíti meg. Ő az, akit mi ezzel, az öregnek kijáró tisztelettel és szeretettel illethetnénk. Ő az, akit néha meg kellene látogatnunk, ha nem volna annyira körülményes a partjára jutás. De hát még csak a huszadik század végét éljük. Majd a huszonegyedik, huszonkettedik századiak ... Ha meglesz addigra még mindaz, amiről itt beszéltem. Ho meglesz a vad folyó és ősi táncát járja még akkor is. (Vízvár, 1978) Bebesi Károly • • Az Öreg
