Dunántúli Napló, 1980. június (149. évfolyam, 178. szám)

1980-06-22 / 170. szám

1980. JÚNIUS 22. IRODALOM DN HÉTVÉGE 9. A kórházi fürdőben maga­san volt a fogas. Ha nem kell székre állnom, hogy köpenyemet föl­akasszam, sose találom meg a már a csupa por borítékot, ben. ne a leveleket. Köntösének zse. béből ejthette ki valaki, aztán egy beteg, vagy egy nővér gon­dosan föltette az öltözőszek­rény tetejére, hogy ha kere­sik, megtalálják. A levélíró ta­lán hirtelen távozott, talán vé­gül nem volt fontos az egész; így volt, vagy se, nem tudom, mindenesetre itt van előttem ki. lene levél meg hat, kitépett noteszlapra firkált jegyzet, idé­zet. CÉDULÁK: Első cédula Tavaszi szél vizet áraszt, vi­rágom, virágom. Minden madár társat választ, virágom, virágom. Hát én immár kit válasszak, virágom, virágom? Te engemet, én tégedet, virágom, virágom. Második cédula Giliszta másszon nyitott szád. ba, homlokod lepje be penész, füledben bogár matasson, uj­jaid köze földdel tömődjön el! Harmadik cédula A fájdalom — mint lomha, vén teknősre a páncél — rámne. hezül. Lassan belekövesedek. Negyedik cédula Topogásod muzsikás romlás, falam ellened örök omlás, düledék-árnyán ringatózom, leheletedbe burkolózom. ötödik cédula A hegyoldalban odaát őszi avart égetnek. A szél felkapja és szétteríti füstjét. így vagyok mindennel. Csak látom, de nem érzem ízét, szagát, melegét. Hatodik cédula Ha majd csöngetnél, ■nem nyitnék ajtót neked. LEVELEK: Első levél Szomjas vagyok. Megnedvesí. tett gézdarabkát adnak a számba. Csöpög a csap. A műtőben is csöpögött. In­ni kértem, nem feleltek. Nyög­tem. Aztán bocsánatot kértem. - Lazítsa el magát! Megpróbáltam. Aztán újra megfeszültem. Hányinger rán­gatta a gyomrom, torkom ösz- szeszorult. Léptek a folyosón. Keményen koppanó cipősarkak. Benyitott valaki, majd becsukta az aj­tót. Az orvos nem nézett föl. Nem érte jött ő. Engem figyelt. — Na, kész! Föltómogattak. hátranéztem. Senki. Persze. Az ő léptei nem kemények. Hangtalanul jár.- Tartsa magát! Mondani könnyű. Messze az ágyam. Nagy ne­hezen belemászok, kinyújtom a lábam, ahogy mondták, sírás környékez. Megkapom a géz­darabkát, nedves és hideg, rá­harapok. Csöpög a csap. Lehunyom a szemem, lassan lebegni kezdek, egy horkolás ritmusára ringok előre meg hátra, egyre gyorsabban. Föl­nézek, Figyelem a sarkot, sö­tét ék a homályos szobában, lassan megindul fölfelé. Zuha­nok! Akkor eszembe jutsz, kimon­dom magamban a neved és ér­zem, elmosolyodom. Második levél Tele látogatókkal a szoba. A folyosón állok, nézem a bu­szokat. Egy légy az ablakba fe. jel. leesik, rátaposok. Vonulnak az emberek. Szaty­rokkal, táskákkal, hálókkal, bennük csirkecomb, rántott ka. raj, húsleves, almáspite. Fekszem az ágyon. Minden­kinél három vendég, összebe­széltek? Alattomosan néznek rám. Aludni szeretnék. Inog ve. lem az ágy. A lábuk alá szé­dülök. Melyik tapos rám elő­ször? . Este van. Eszik a tömérdek ennivalót. Nekem is adnak. Léptek a folyosón. Nem az ő léptei. És nem a tiéid. Harmadik levél Szinte olvashatatlan, tele át. húzással, kaparással, javítás­sal. Néhány szó, egy-egy fél­mondat, ennyit lehet kivenni. Nem jöttél és én hiába . . . mert a szeretet, törődés, fele­lősség neked . .. Néztél a men. tő után ... hülye fejeddel, de . . . nem merted . . . hogy rád­sózom magam . .. bezzeg, ha ... szarjancsi... Meg fo­god bánni ... de... soha. Utállak! Negyedik levél írtam neked egy dühöngő, undor levelet, amit. látod, ér­vénytelenít néhány szavad. Reg­gel gyűlöltelek, délelőtt fölhív­tál és most, hogy mindenki al­szik. azt veszem észre, hogy be­szélek neked. Jaj, szeretlek! Ugye tudod? Ugye, tudod, hogy mindent megteszek neked? Meghízom a kedvedért, néked adom a farmeromat, a1 pulóvert, amit úgy szeretsz, lemegyek ciga­rettáért neked, ülök a párká­nyon veled, várlak a hajnali vonatnál, eléd még le is tér­delek és sírok, hogy szeress, milyen bolond vagyok! Én úgy szeretnék valamit, magam se tudom, hogy mit, én magam se értem, hogy mi ez, de valami elérhetetlent, valami csudálatos kimondhatatlant je­lentesz nekem, jaj, ez már nem is szerelem - de akkor mi? - hogy védeni szeretnélek és erő. síteni és segíteni és büszkének lenni rád, mert tudom, hogy megtalálod, amit keresel és el­hagy a bizonytalanság és szo­morúság és két lábbal állsz a földön és akkor lebegsz csak, ha átölellek. Mert átölellek, mindig átölel, lek. Amíg csak akarod. ötödik levél Ha eljön a tél és leesik a hó, egy menedékházba mennék ve. led. Hó. Frissen hullott, elsőáldo- zó-fehér. fák barna ágain köny. nyű lehelet, falusi kocsiutakon fényesre csiszolódott márvány, út szélén fölolvadt és megfa­gyott kupacok, barlangok és fo. lyosók, csillogó falakkal, akár a betlehemi jászol. Hó. Taposni való, dobálni való, enni való, hóembert gyúr. ni való, belehemperegni való; hó. Állnánk az ablakban, néznénk kifelé, látnánk, hogy nem süt a nap, nézhetjük nyugodtan a fehéren, szürkésen és kékesen csillogó havat. Állnánk ott egymás mellett, aztán kilép­nénk az ajtón és elindulnánk befelé az erdőbe, eszünkbe jut. na1, hogy el is tévedhetünk, et­től még különlegesebb lenne, hogy csak mennénk a bokáig, térdig érő, érintetlen hóban, amely lépteink alatt halk suty- tyanással töppedne összeg Egyik lépés a másik után, az egész olyan valószerűtlen len­ne, olyan valószerűtlenül csön­des, hogy nem mernénk mi se szólni, míg valami hang — mi is lehetne az? madár, fejsze­csapás - megtörné a hallga­tást és akkor én egy fai ájját megrántva hirtelen havat ráz­nék a nyakadba, rögtön meg­lódulnék, te utánam, mindig hózápor fogadna, bokor csa­pódna eléd. míg végül fárad­tan arcra esek és ott maradok, amíg utói nem érsz, leolvasz­tod arcomról a jeget és már nem érzem a hideget, mert rámhajolsz és ott szeretjük egymást a hóban, igen. Hatodik levél A rohadt életbe! Mondd isten, nincs nálad irgalom? Hetedik levél Tegnap este kint ültem a fo­lyosón, nagy volt a csönd, csak az újszülöttek kismacska-hangja hallatszott fel a földszintről — szopás ideje volt — a kezelő ajtaja behajtva, halkan nesze- zett a nővér, a kórtermek aj­tói csukva. Hallgattam a neon zizegését, a csecsemők gyön­ge sírását és azon kaptam ma­gam, hogy beszélek hozzájuk — na, kis vakarcsok, hát mégse kerültetek a csatornába? - és irigyeltem őket, mert még sem. miről se tudnak és sajnáltam őket, hogy még semmiről se tudnak. Akkor két cigányasszony jött ki az egyik kórteremből, csil­logó fülbevalókkal, kórházi esi. kosban, hunyorogva mellém ül. tek, cigarettára gyújtottak és a fiatalabbik megkérdezte hogy én is szültem-e, mert ő délután, de koraszülött a gyerek. Aztán, megkínáltak Munkással, fújtuk a füstöt és megkérdeztem még, mielőtt bementek, mi lesz a gyerek neve. Azt felelte, Edgár. Mosolyogtam, ő nem sértődött meg. talán nem szokott Én még -maradtam, beleha- muzva az egyetlen, alumínium hamutartóba, mikor kijött a nő. vér és altatót ajánlt. Nincs szükségem altatóra. Nincs szükségem pótszerekre. Rád van szükségem. Annyira kívántam tegnap, hogy velem legyél, annyira sze­rettem volna derekamra meleg karodat, szememre hideg ujjai. dat, hogy rólam kellett álmod­nod. Ugye, rólam álmodtál ak­kor, mikor elhallgatott a gyerek, sírás, mikor eszembe jutott a mi elvetélt fiúnk, ugye, rólam álmodtál mikor csak ültem ott és rád gondoltam? Ugye, rólam álmodtól? Vagy nem? Nyolcadik levél Nem jössz, látod, hiába vár­lak. És ha jönnél is, már át­néznék rajtad, mint egy kira­katüvegen. Nem akartam szólni. És nem is szóltam volna, míg csak kis­mamaruhába nem bújok — hogy megszülhessem. Mert megtettem volna, és nem kér­tem volna semmit, talán csak azt, hogy segítsd a lépcsőn egyszer levinni a babakocsit. Ha legalább újra gyűlölni tudnálak, ha megérteném, hogy ócska kis alak vagy, talán jobb lenne. De üres vagyok, mint ta­vasszal. vetés előtt a padlás. Én, aki tizenöt éves korom óta vadul sóvárogtam szeretet, re. Őrjöngő boldogságra, pusz­tító fájdalmakra, gyilkos gyű­löletre, már nem kívánom. A közönyre várok, a szép szürke közönyre, hogy belebújhassak, mint csiga a házába. Mert nem akarom, hogy még egyszer valaki munkába kísér­jen. Nem akarom, hogy még egyszer va'laki lemenjen ciga­rettáért. Nem akarom, hogy még egyszer valaki a farmero­mat hordja. Nem akarom, hogy még egyszer valaki üljön velem a párkányon. Nem akarom, hogy még egyszer valaki mel­lém bújjon tömegvonzásra hi­vatkozva. Nem akarom, hogy még egyszer valaki megkérdez, ze csodálkozva: honnan ez a hőfok, tőlem talán? Mert magam vagyok, megint csak magam, nem tud és nem is akar velem lenni senki. Lökhajtásos repülőgép mennydörgés-robaja időnként észrevétlen átmenettel sivítás. ba . . . Kilencedik levél ... csak a lények halnak meg és születnek és nem ér­nek el tökéletes állapotot, melyben megmaradhatnának. Hol üresek, hot megtelnek, nem tudnak egy alakot változatla­nul megtartani. Az évek nem térnek vissza, az időt nem le­het megállítani. Hanyatlás és gyarapodás, teltség és üresség, ha megszűntek, újra kezdődnek. A dolgok léte olyan, mint a vágtató ló. Minden mozdulat változást jelent, minden pilla­nat alakulást idéz elő. Mit kell tenned? Mit nem kell tenned? Egyszerűen csak hagyd, hogy a dolgok változása haladjon szabadon a maga útján .. . A borítékon három sor: Szó. Mit ér a szó? Mit érnek mindezek, mit érnek mindenek, ha nem szeretsz? A leveleket és cédulákat öt éve találtam. írójukat nem ke­restem, hol is kerestem volna? Sokáig haboztam hogy meg­mutathatom-e másoknak, végül most megtettem, úgy gondol­tam, ennyi idő talán, talán már lehet. Ha tévedtem volna, bo­csánat érte. Darányi Marianna Érzelmes történet — levelekben Arató Károly Áttetsző Alinak féligkész falak— állnak tűnődve, szikáron állványokkal körülvett emeletes árvaságban, köztük lányok röpködnek boldog zümmögéssel s elvegyülnek a külváros cikcakkos hátterével. A földúlt házhelyeken, hol kövek, csalánok égnek, göthös, sovány fák kikötött lovakként legelésznek. Most a szeptember még erős: égboltnyi tükrökkel ragyog — jönnek, zihálnak lógófejű autóbuszok, a vasút mellett, az úton böszoknyás por pörög, nézik kukoricaszárak: nagybajszú törökök, mögöttük hullámvonalak, téglapirosak, búzakékek, sávozzák a keretbe foglalt messzeséget. Körben a házakon áttetsző nyugalom van, árnyékuk összetört, itt hever darabokban. Ez az ez óra, mikor árkádok alatt kéz-a-kézben szerelmesek ácsorognak — S mintha hívná őket valami hang, távoli kürtjei, úgy lépnek el tőlünk, sóváran, ketyegő szivükkel. Meliorisz Béla Ma is eljött Maholnap harminc éves leszek anyám s védtelen trónomon ülve albérleti konyhánkban ma is eljött a lábmosás ideje hányat alszunk nagymama érkeztéig nem tudom csak körözök újjaimmal mint kiszáradt nyaraink kutak melletti hordóiban de most törölhetem a kiloccsant vizet Túljutva ez évszakok útvesztőin zsúfolt hajnalokon buszra várva arcok villanása tengerparti kikötőkből halászhajók nők megperzselt válla még innen az álmon karácsony éjszakáján barátommal a bicskei állomáson vonatunk sehova maradt a csonttá fagyott vidék tündér-mítosza júniusba hajló alkonyon révülök professzorom előtt nyelvünk finnugor clapjaiba s nem segítenek az ázott pesti tetők öcsém mögött behúzva bukósisakos fejem hazáig még legalább százhetven kilométer a szemerkélő esőben s nem várt igazoltatás a zirci sorompó után de minden rendben Kislégi Nagy Dénes Tél végén A tavasz már közeledik, Szívem is átmelegedik, Új kedv. remény éled bennem, Talán nem kell még elmennem. A zord, hideg napok után Egy kis derű vár még reám, Szakíthatok gyöngyvirágot, Ölelhetem a világot. Kiülhetek a napfénybe, Apró madár fut elémbe, Rügyek díszítik a fákat, Szellő ringatja a tájat. Piros epret szedj a tálba, Piros bort tölts a pohárba, Felköszöntöm Szent Ferencet, Ki a Naphoz himnuszt zengett. Oh te szent gömb, nagy éltetőnk, Tüzes nyílú táltos erőnk, Téli halál kergetője. Új életek teremtője! A kis tóról eltűnt a jég. De a hegyet hó fedi még, Ajtóm meg-megrázza a szél, Még bújocskát játszik a tél. Sok esztendő súlya rajtam, Szemem, fülem elkoptattam, Csak létezem, nem cselekszem, Hitért, csókért nem verekszem. Hosszú út volt, kifárasztott, Lángot, lelket lelohasztott, A vérem is kihülőben. Búcsúzik az élet tőlem. Illenék is már elmennem. De ehhez még most nincs kedvem, Az új tavaszt csak kivárom, Aztán hogy lesz, majd meglátom. Varsának közlésével a 96 éves Kislégi professzort köszöntjük

Next

/
Thumbnails
Contents