Dunántúli Napló, 1980. június (149. évfolyam, 178. szám)

1980-06-14 / 162. szám

6 Dunántúli Tlaplo 1980. június 14., szombat Daniela, Serena, Lucy és a többiek Olasz fiatalok között Firenzében Elöljáróban: nekem tetszenek az olasz fiatalok. Természetesen semmi alapom, semmi jogom az általánosításra. Azokról sze­retném szubjektív benyomásai­mat elmondani, akiket egy hé­ten keresztül tudatosan figyel­tem, akiket közelebbről is meg­ismerhettem: a firenzei Instituto Tecnico del Turismo (Idegen- forgalmi Szakközépiskola) diák­jai között. És azokról is, akiket Firenzében és környékén kisebb nagyobb csoportokban láttam közelről az utcákon, tereken. Rengeteg iskolai kiránduló csoporttal találkoztam. Firenze, Siena, Pisa az olasz diákoknak is nagy élmény. Úgy tűnt, álta­lában a tanár—diák kapcsolat mintha lezserebb, közvetlenebb és tartalmasabb lenne közöt­tük. És egymáshoz való kapcso­latuk is valami természetes, bensőséges pajtási vagy ba­ráti jóviszonyt tükröz. Senki nem ordítozott, normális hangon tár­salogtak egymással. Évődtek, labdáztak, fociztak stb. ugyan­úgy mint általában a normális neveltetésű fiatalok. Ami viszont feltűnt: egy hét alatt sehol durva hangnemet, ocsmány ki­fejezést (ami nálunk már-már kötőszó) nem hallottam; go­romba magatartást egymással vagy pláne a lányokkal nem tapasztaltam. Sőt összebújó, utcán, tereken, tüntetőén csó- kolódzó párokat se láttam, de lehet, hogy ez véletlen. Nem tudom .. . Ami viszont nagyon megle­pett: a lányok festik magukat. Olyan „tinik" is, akiknek erre végképp semmi okuk nem len­ne. Nyilván ez volt a tavaszi divathullám, amit érezhetően első kézből követnek. Lezseren, tarkán öltözködnek, viszont nem láttam egyetlen egy fiatalt sem ápolatlanul, kócosán, „tó- pisán” vagy koszos, rojtosszélű farmerban. „Nettek”, adnak magukra . . . A firenzei idegenforgalmi szakközépiskola mintegy 15-20 diáklánya kísért bennünket, szakszerűen bemutatva a vá­rost, a tájat. Feltűnt közöttük egy nagyon szép arcú és fel­tűnően értelmes, intelligens kis­lány. Mint kiderült, csupán ba­rátnők: Daniela már I. éves joghallgató. A pisai kirándulás napján a busz hátuljában ült az olasz lányok közt. Pergő nyelven mesélt sok mindenről, ahogy kivettem, egyetemi él­ményeiről. Azután dalolni kez­dett, majd együtt énekeltek: olasz népdalokat s számomra ismeretlen indulószerű dalokat. Egyszer csak elkezdte énekelni a nálunk is ismert Katyusát - olaszul. Legalább 10-15 vers­szakát végig, ennyi talán az eredetiben sincs. Azután előre húzódott és elmondta, nagyon szeretne beszélgetni valakikkel — magyar fiatalokról. Örökvi- dám arca elkomolyodott és kér­dezett, kérdezett, kérdezett. Fő­leg a magyar ifjúsági mozga­lom politikai funkciója, társa­dalmi szerepe, a magyar fia­talok kezdeményező készsége, lehetőségei érdekelték. A jó egyórás beszélgetés alatt csak egyszer mosolyodott el. Meg­kérdeztem, kitől tudja a Ka­tyusát? — Hát a szüleimtől . . . — Az „Avanti popolo"-1 is­meri-e? — Ó — hát minden tünteté­sen azt énekeljük . .. nézett rám kedvesen és elnézően mo­solyogva a naiv kérdésen. S hogy jobban megvilágítsa a helyzetet, sok jellemző mozza­natot elmesélt az életükből. Az olaszországi Kommunista Ifjúsá­gi Szövetség tagjai ideológiai­lag nem olyan jól képzettek mint nálunk ... — mondta. Ö a szü­lei révén ismeri a fontosabb marxista irodalmat. De nem egy közülük vallásos és jár a templomba. Ezt ők természe­tesnek veszik, ahogy az OKP- nek is vannak vallásos, idealis­ta világnézetű tagjai. Sőt né­ha papok is ... Vagy szimpa­tizánsok. Ez mind nagyon fon­tos, szükséges a tömegdemonst­rációkon, a szavazásoknál. Az OKP tekintélye széles körű, és a Kommunista Ifjúsági Szövetség mindenben támogatja. Sok a bajuk az újfasisztákkal, tele van velük az egyetem. A harc ott — valóban harc és gyakran nemcsak elvi síkon .. . Tolmácsunk, Éva tíz év körüli kisfia, Gábor, eleven, örökmoz­gó kis srác, ő már itt született Pratóban, Firenze mellett. Pi­cit „á”-s akcentussal, de szé­pen, tisztán beszél magyarul is. Amíg anyukája dolgozott, ő sem tétlenkedett. Tolmácsolt a Baranya Táncegyüttes tagjai és az olasz lányok között. Nehe­zebb fogalmaknál előreszaladt a buszban: „Mámái Mit jelent: párt-fogolni? . . .” Kitűnően el­boldogultak, sokat segített. Édesanyjától tudom, a múltko­rában hozott egy dalt az isko­lából, ott tanulta a többiektől. Amint lehetett, lefordíttattam vele, s megkértem, énekelje is el. Az „Avanti popolo" nótájá­ra kb. így hangzott: „In piazza grande, gli tirano giu le .. Azaz hevenyészett fordítósban: „A fő téren, az elnyomók min­den csontja/ összetörik, ha ki­visszük őket/ s lehúzzuk a ga­tyájukat, s jól kiverjük a seggü­ket./ Ban-diera rossa la trium- fe-ra ...” — fújja lelkesen Gá­bor, és nem egészen érti, miért dőlök a falnak a nevetéstől, mikor ők halálosan komolyan éneklik ezt a dalt az újfasiszta kissrácoknak . .. Azt már említettem, mennyi­re spontán és mély barátság szövődött a Baranya Táncegyüt­tes és a firenzei technikum diákjai között. A lányok — meg­lepő módon gyakran együtt a szüleikkel - mindent elkövettek, hogy jól érezzük magunkat. (Ott nincs „szülői munkaközös­ség”, de a szülők és a diákok többnyire OKP-tagok kezdemé­nyezésére telefonálnak egymás­nak, ha valami kollektív szer­vezésű munka adódik; s ha szükséges, perceken belül ott vannak s felvállalják - együtt. Senki nem azt nézi, hogy a másik mit csinál, hanem azt, miben segíthetne, tehetne va­lamit . . .) Ez úton szeretnék köszönetét mondani nekik és diáklányaik­nak, Danielának, Barbarának, Liánok, Serenának, Luciának, Cinziának, Lucynak, Ceilának, Deborahnak, Elenának, Rafael- lának és a többieknek s külön Fabrizio és Adua Ferruzi-nak, a Turismo Dopolavoro Ferroviario munkatársainak, akik a határig kísértek bennünket. Abban a hitben búcsúztunk, hogy hallunk még egymásról. Wallinger Endre Daniela és Éva, a tolmácsunk a pisai kiránduláson. Balatinácz Zsuzsa felvétele Vasutasok a gyermekeikért Pincéből játék-klub Legalább két óvodai csopor­tot és két iskolai osztályt le­hetne összehozni a pécsi Már­tírok úti MÁV-házakban lakó gyerekekből. A teljesen zárt ud- varú épületek legkisebbjei ed­dig is feltalálták magukat az 50x30 méternyi udvaron, ám most újabb játszóhelyet kap­tak: a múlt héten avatták a Bunker-klubot, A lakások alatt kialakított klub valamikor légoltalmi pin­ce volt, hosszú ideig kihaszná­latlanul, bezárva várt mostani sorsára, öt évvel ezelőtt egy­szer már nekirugaszkodtak a helybeli fiatalok a kifestésé­nek, azzal a céllal, hogy klu­bot csinálnak belőle, de ez az elképzelés különböző okok miatt meghiúsult. Tavaly ismét nekibuzdultak. Jó patrónusok- ra leltek a lakóbizottságban és a MÁV Pécsi Igazgatósága számviteli főnökségének Leöwey Klára KISZ alapszervezetében, akik az erejüket meghaladó munkák elvégzésére a gazda­sági vezetéstől kértek támoga­tást Az épület- és hidfenntar- tó főnökség l-es számú építés- vezetősége rövid idő alatt szé­pen rendbetette a pincét. A szakszervezet 4000 forintot adott nekik felszerelés vásárlá­sára. A 80 négyzetméter alapte­rületű pincét szalagfüggönyök­kel osztották négy helyiségre. A játékokat — asztali foci, sakk, dominó, rexasztal, lengő teke — a gyerekekkel együtt vásárolták. A házgondnokság segítségével tíz széket és két asztalt is szereztek a klubba. — Ez csak az ideiglenes be­rendezés — mondja Katos Já­nos, a számviteli főnökség dol­gozója, lakóbizottsági tag. — Majd szép sorjában gyarapít­juk, szépítjük. Az volt a célunk, hogy újabb lehetőség terem­tődjön a közös játékra, beszél­getésre, szórakozásra. Mert a klubban nemcsak gyerekek, felnőttek is megfordulnak. De nekik is tilos itt a cigrettázás, szeszes ital fogyasztás. Minden héten délután öttől nyolcig tart nyitva a klub. — A múlt hét végén, az át­adás napján gyermekdélutánt rendeztünk — folytatja Kelle Zita, a Leöwey Klára KISZ alapszervezet titkára, aki szin­tén a Mártírok útja 42-es szá­mú épületben lakik. — Kor­csoportonként ügyességi verse­nyeket rendeztünk a gyerekek­nek. Volt lepényevés, lufiszú­rás, székfoglaló, rajzverseny, zsákbanfutás, labdavezetés kézzel-lábbal, székek között. De nem a május végi gye­reknap volt az első közös gyer­mek—felnőtt akció a MÁV bér­házak udvarán. Tavaly jégpá­lyát csináltak, tavasszal együtt fásítottak, padokat, hintákat festettek. A hintáik egy részét az igazgatóság Kvell János vezette Régi forrás szocialista brigád tagjai készítették nekik. T. É. PÉCSI 0IÍKUP0K A Glosszátor a PTE KISZ-bizottsá­gának közéleti és kulturális lapja, 1967-től, az egyetem fennállásának 600. évfordulójának évétől jelenik meg. Nevét a bolognai egyetem XI. századi jogprofesszoraitól kapta, akik a jusztiniánuszi törvénykönyve­ket tanították, saját magyarázataik­kal kiegészítve. (Glossza gör. ma­gyarázat.) Az Oktatásügyi Minisztérium en­gedélye alapján 500 példányban je­lenik meg. Évente 6 szám kerül ki a nyomdából. A hatból kettő külön­kiadás az őszi gólyabálra, illetve a farsangi jogászbálra. Utóbbinak ha­gyományosan „Diliflepni” — a cí­me. A két báliszám szöveges-rajzos vicclapnak készül, bár ezt a jellegét olvasói néha kétségbevonják. A Glosszátor, feladatának megfelelően, izig-vérig diáklap: hallgatók írják, rajzolják, szerkesztik, de időnként oktatók tollából is jelennek meg írások. Kezdetben fő műfaja a meg­jelenő írásoknak a glossza volt, az Amanda Lear A „halálfejű hölgy" Salvador Dali modellje volt Régi babona: a 21-es nyerő szám. Ezt vallhatja Amanda Lear is, a legérdekesebb és' legmélyebb hangú diszkókirály­nő, akit csak a könnyűzene csil­logó hullámai valaha is a vi­lághír partjára vetettek. Hu­szonegyedik születésnapján vo­nult be, no egyelőre nem a könnyűzene lázas sietséggel íródó krónikájába, hanem — bármily furcsának tűnik is — a művészettörténetbe. Akkoriban, 1966-ban Amanda Lear egyike volt a nem túlsá­gosan ismert manökeneknek, fotómodelleknek, akik Párizs és London képes magazinjaitól remélik a világhírt. S noha Amanda már többször is nyi­latkozott arról, hogy jobban szereti Vivaldit és Wagnert, mint a popzenét, huszonegyedik születésnapját mégsem egy ka­marazenekar koncertmesterével vagy egy Wagner-hőstenorral, hanem Brian Jonesszal, a Rol­ling Stones együttes azóta el­hunyt gitárosával ünnepelte meg egy párizsi vendéglőben. Itt és ekkor fedezte fel Aman­dát a modern festészet legszí­nesebb egyénisége, Salvador Dali. Ismeretségük a híres fes­tő furcsa bókjával kezdődött; ha ugyan hinni lehet a plety­kának: „Hölgyem, önnek gyö­nyörű halálfeje van." Hát lehet ilyen bóknak ellen­állni? Amanda elszegődött fes- tőmodellnek. A világhír azon­ban csak tíz évvel később kö­szöntött rá, amikor a diszkóze­ne Travolta Szombat esti láz című filmje után valósággal iparrá lett, amelynek folyton új és új izgalmas, látványos modelleket kell a piacra dobni. Az egyik máig is talán legsi­keresebb modell Amanda Lear lett. Nemcsak csontos, kissé férfias alkatával, „gyönyörű ha­lálfejével”, hanem sajátos ba­riton hangszínével hamar meg­hódította a közönséget, amely nem tudta, hogy a szemének higgyen-e vagy a fülének. A gyanút persze mestersége­sen táplálták. Maga Amanda hintette el a legendát, hogy tizenkét éves korában operál­ták át nővé. A legenda Kiszí­nezett, vadabb változatai ép­penséggel azt találgatták, hogy fiú-e vagy lány a diszkókirály­nő? Szárnyra kapott olyan plety­ka is, hogy a hangja sem az igazi, hanem géphang. Mind­ebből látható, hogy a reklám- hadjárat sikeresen, s már szin­te klasszikusnak számító mód­szerek szerint haladt: „mind­egy, hogy mit írnak rólam (mármint az újságok), csak min­dennap írjanak." Elvégre egy előnyös, jól időzített cáfolat is sajtószenzáció! Amikor eljött az ideje, Aman­da Lear közjegyző előtt hitele­síttette a hangját, s férfimaga­zinokban megjelenő meztelen fényképeivel igazolta, hogy mégiscsak nő. Sőt hogy min­den kétséget eloszlasson - ezt kívánta talán rajongóinak vál­tozékony hangulata — férjhez ment egy Alain-Philippe Mala- gnac nevű úrhoz, s néhány hó­nap múlva már az volt a saj­tószenzáció, hogy Amanda gyermeket vár. Amanda Lear maholnap har­mincöt éves, bármily kiábrán­dítónak tűnhet ez tizenéves rajongóinak. Mostanában ke­vésbé botrányos, inkább szak­mai hírek érkeznek róla. Mint például az, hogy nemrégiben négy amerikai' táncossal és Johnny Halliday francia rock­sztár zenekarával egy új show- músort állított össze, amelynek Zürichben, egy diszkópartin volt a bemutatója. Amanda most világ körüli turnéra indul új műsorával. D. I. Könyvmérleg Magyarországon 1979-ben 32 700 kiadvány — könyv, füzet, zenemű, térkép, jegyzet, külön­nyomat — jelent meg, 120 mil­lió példányban. Minden negye­dik könyv — ez derül ki a ma­gyar könyvkiadás adatait fel­dolgozó, most közzétett össze­foglalóból. összesen 8153 könyv hagyta el a nyomdákat, több mint 92,3 millió példányban. Az élen a szakkönyvek állnak, 43 száza­lékkal. A kiadott kötetek mint­egy 16 százaléka tankönyv, csaknem ugyanannyi ismeret- terjesztő, 10,6 százaléka tudo­mányos, 9 százaléka szépirodal­mi, 4,6 százaléka ifjúsági és gyermekkötet volt. Az előző év­hez viszonyítva minden csoport­ban - kivéve az ifjúsági és gyermekirodaimat — csökkent a kiadott művek száma. A Glosszátor utóbbi években azonban egyre több a novella és a vers. Az újság neve másik értelmében erre a műfaji sa­játosságra is hivatott utalni. Az évek során sok olyan írás jelent meg, amely nagy vitát váltott ki, és hó­napok múltán is érkeztek hozzászó­lások. 1974-ben a szerkesztőség irodalmi pályázatot írt ki próza és vers ka­tegóriában. A pályázat anyagából és az addig megjelent írásokból szikár kötetre való válogatás készül, amely 1975-ben „Innen talán lehet” címmel jelent meg. Ez a kis könyv messzire elvitte a lap hírét, több egyetemi és főiskolai újsággal a kapcsolatok kiépítésének alapjául szolgált. Ezután néhány évig más intézmény hallgatóinak is jelentek meg itt írásai. Két éve egy elhibázott vá­logatás után olyan bírálat érte a szerkesztőséget, hogy „jó lenne, ha néha pécsiek is írhatnának lapunk­ba.” Ezzel a virágzó együttműködés­nek végeszakadt. 1979-ben újabb pályázat meghir­detésére került sor. Huszonkét pá­lyamunka érkezett be. A prózai anyagot Czakó Gábor író, a verse­ket Papp István, a Jelenkor munka­társa bírálta el. Most folyik a válo­gatás egy, az 1975. évihez hasonló antológia céljából, amelyet 1981-re szeretnénk megjelentetni. Az egykori munkatársak közül az egyetem elvégzése után jó néhányon újságíróként kamatoztatták az egye­temi évek alatt megszerzett íráskész­ségüket: többek között a Népszava, a Nők Lapja, a Jelenkor munkatár­sai lettek. (A megyei lapokat nem érdemes felsorolni, hiszen majd min­det említenünk kellene.) Egy volt munkatársunk a Kossuth Könyvkiadó szerkesztője, egy pedig a Kecskeméti Katona József Színház művészeti tit­kára lett. Egy volt szerkesztőségi tagnak ma már rendszeresen jelen­nek meg versei, s reméljük nem ő lesz az egyetlen, akinek a neve or­szágosan is ismertté válik. Bay Endre a Glosszátor főszerkesztője

Next

/
Thumbnails
Contents