Dunántúli Napló, 1980. május (37. évfolyam, 119-148. szám)

1980-05-25 / 142. szám

DN HÉTVÉGE 6. RIPORT 1980. MÁJUS 25. A starthelyre szállítják a „Vertikal—8" geofizikai rakétát Huszonöt éves a bajkonuri íírrepiilőtér Szojuz—13 űrhajó kilövése (Fotó: APN—KS) R startoló űrhajók városa A Szovjetunióban 25 évvel ezelőtt, 1955- ben határozatot hoz­tak: a mesterséges holdak, űrhajók és bolygóközi önműködő állomások segítségé­vel végzendő űrkuta­tások céljából tudo­mányos gyakorlóteret kell létesíteni. Az APN tudósítója, Alena Sze- vasztyanova kérésére erről beszél Jevdokim Bohanov mérnök, a bajkonuri építkezés résztvevője. — A Szovjetunióban 1955-ben geofizikai rakétákkal már vé­geztek magaslégköri kutatáso­kat. Ezeknek alapját azok a re­pülési kísérletek vetették meg, amelyeket az Sz. P. Koroljov konstruktőr-irodában korábban kidolgozott R-l A rakétákkal végeztek. A kísérletek igazol­ták a leválasztható konténerek­kel felszerelt, folyékony üzem­anyaggal működő rakéták ki- fejlesztésének elvi lehetőségét. 1951-ben hat alkalommal bo­csátottak fel R—I B rakétát, tu­dományos berendezéssel és kí. sérleti állatokkal, 100 km-esés ezt meghaladó magasságba. Munkálatok folytak nagy telje­sítményű hordozórakéták kifej­lesztésére. Napirendre került a kozmosz megostromlásának kérdése. A jövendő űrexpedíciókhoz szük­ség volt különleges űrrepülőtér­re. Hol építsék ezt meg? A szakemberek tudták, hogy a maga nemében ilyen egye­dülálló objektum színhelyét energiafelhasználással össze­függő elképzelésekből úgy kell megválasztani, hogy minél kö­zelebb legyen az Egyenlítőhöz és biztosítva legyen nagy mé­retű rakományoknak az építke­zés körzetébe, majd pedig a rakéták felbocsátásának szín­helyére való szállítása. Ráadá­sul a felbocsátondó objektu­mok röppályájának gyéren la­kott térségek fölött kell vezet­nie, az elhasználódott rekéta- fokozatok visszahullási öveze­tének pedig teljesen lakatlan­nak kell lennie. S végül a ki­szemelt helynek az évszak nagy részében felhőtlennek kell len­nie és kielégítő mennyiségű energia- és vízkészletekkel kell rendelkeznie. Ezeknek a követelményeknek teljes mértékben megfelelt a kazahsztáni végeláthatatlan Ki- zil-Kum sivatag. 1955 végén megkezdődték a földmunkák, megalapozták az indító létesítmények komplexu­mát, a szerelő- és próbacsar­nokot, az irányítótermeket, megépítettek több száz kilomé­ternyi műutat és földutat, s ez­zel párhuzamosan folyt a hő- és vízszolgáltató rendszerekkel ellátott lakótelepek építése. S a vörös homokkol borított óriá. si területen mindenütt ezrével dolgoztak építőgépek, amelyek átláthatatlan porfelhőket ver­tek. Ezt a „csiszolópor-felhőt” még az általunk „homokfúvók- nak" elnevezett, télen roppant hideg, nyáron túlságosan forró állandó helyi szelek sem voltak képesek eloszlatni. A déli nap tűző sugarai sem törtek át raj­ta. A gépek éjjel-nappal be­kapcsolt fényszórókkal dolgoz­tak ez azonban vajmi keveset segített... Befejeződött a nagyméretű berendezés szere­lése, megkezdődtek az elektro­nikus berendezéssel és a hid­raulikus követőrendszerekkel kapcsolatos munkálatok, majd a beszabályozás. Aztán elérkezett az építkezés befejező szakasza: az indító­állomás felkészültségének el­lenőrzése a rakéta felbocsátá­sára, komplex kipróbálása. Az űrrepülőtérre, mint ahogy már akkoriban neveztük, megérkez­tek az egyes rendszerek konst­ruktőrei és Sz: P. Koroljov aka­démikus, a főkonstruktőr. Attól számítva már nem sok idő telt el. A vakmerő úttörők tettei ré­vén az emberiséget meglepték az éterbe elhangzott szovjet rádiójelzések: „Itt Moszkva be­szélt ... Ma ... a világon elő­ször ..Közéjük tortozott az első szputnyik, Mojd Gagarin, Tyereskova, Leonov, az első hu­zamos expedíciók, és az első nemzetközi startok. A bajkonuri űrrepülőtérről 45 szovjet és négy szocialista országbeli űr­hajós indult a kozmoszba, akik együttvéve 5 év 190 nap, 3 óra 40 percet dolgoztak Föld kö­rüli pcilyán. A mai Bajkonur modern vái- ros képét mutatja, de megvan a sajátos profilja. Ott, ahol 25 évvel ezelőtt sátrak és barakk- épületek álltak, nagyszerű la­kó- és szolgálati helyiségek nőttek ki a földből. Olyan em­berek lóknak itt, akik a koz­mikus technikát készítik elő az űrrepülésekre és indítják útba a csillagok felé. S bizonyos, hogy az emberiség még sok­szor lesz szemtanúja azoknaka hőstetteknek, amelyek Bajko- nurból indulnok ki. Ez a legna. gyob elismerés és az építőkre való legszebb emlékezés. APN—KS Csaladok közelről... A fiúk után, hogy várták a kistestvért! Amikor megszüle­tett ... Évit öthónapos korá­ban hozhatták haza a saját otthonukba, aztán reményked­ve vitték operációról, operáció­ra, Reménykedtek és elcsüg­gedtek, bíztak és hittek az or­vosokban, pedig tudták, hogy csodára ők sem képesek. S mégis! Hátha... Évi karácsonykor lesz tízéves. Mozgássérült. Helyváltoztatás­ra képtelen szülei ölben viszik, akár a pályást. A szülők? Az eltelt évtized alatt hozzáedződ­tek az emberfeletti áldozatvál­laláshoz, talán a sajnálkozó te­kintetekhez is. Szeretik Évit, a gyermekük. Sokan vannak így. A ter­mészet csapását szeretettel, tö­rődéssel igyekeznek legalább enyhíteni. Néha azt is jaj, de nehéz... Pécsett, második emeleti két­szobás panellakásban élnek. A férj, Gonda Barnabás tűzoltó százados, a feleség, Éva vég­zettsége gyors- és gépíró, (ti­zenkét éve házasok), Barnabás tízéves, Évi kilenc. A tanácsi bérlakást 1971-ben kapták, összkomfortos, 49,5 négyzetmé­teres, erkély nélküli. A férj: — Marcaliban végeztem az általános iskolát és a gimná­ziumot. Az iskolával szemben volt a tűzoltólaktanya ... Érett­ségi után 1959-ben Kaposváron lettem tűzoltó. A BM Akadémia tűzoltó szakán végeztem, Pécsváradra kerültem járási ve­zetőnek, majd a járás megszűn­tével Pécsre előadóként a vá­rosi parancsnokságra. Szere­tem a munkámat, változatos, szerteágazó, egész embert kí­ván. Lovászhetényben laktunk, bejáró lettem, a vonaton is­merkedtünk össze Évával. A feleség: — Pécsett születtem, a szü­leim kiköltöztek Pécsváradra. Az általános iskola után Pécsre jártam be gyors- és gépírást tanulni. Szerződésesként az Er­dőrendezőségen. majd a Sta­tisztikai Hivatalnál dolgoztam, a BARANYAKER-nél 68-ban véglegesítettek. Még abban az évben összeházasodtunk. Há­rom évig laktunk a szüleimnél, amikor a férjem munkahelye segítségével 71-ben megkap­tuk ezt a lakást, Barni már megszületett,' Évi is megvolt, őt már ide hozhattuk, amikor ki adták a klinikáról. Barni: — Ide, az Építők útiba járok, negyedikes, sporttagozatos va­gyok. ötödiktől inkább zenét szeretnék tanulni, most fejezem be a zenetagozat előkészítőjét. Hegedülni szeretnék, mint apu, de a tanárnőm mondta, hogy a kezdéshez már öreg vagyok. A fúvóshangszereket ajánlották, azt hiszem, a klarinét mellett döntök. (Eleven, jóeszű. Hob­bija a két akvárium a halakkal, a terrárium a két ékszerteknős­sel és a rajzolás). — Játszol a kishúgoddal? — Labdázunk, kártyázunk, ol­vasgatunk, tanulgatunk, de csak olyat játszunk, amit ő ülve csinálhat. És néha összeveszünk. (Ezen jót derülnek valamennyi­en). Évi csendesen ül a fotelben, ahová apja ültette. Kézmoz­dulatai, arca, szeme tele élet­tel. Szemüveges és hosszú bar­na hajú. Illedelmesen hallgat, csak amikor a tanítónénikről esik szó, akik második éve járnak hozzájuk, hogy tanítsák, akkor kap igazán szóra. — Már másodikos vagyok., Ma is kaptam ötöst olvasásból és nyelvtanból... meg egy négyest is. A Barni iskolájából tavaly a Bárdy és a Kovács ta­nítónénik jöttek, idén a Ko­vács tanítónéni és a Vincze tanítónéni felváltva hetente négy délután. — Szeretsz tanulni? — Szeretek. A tanítónénik­nek és anyukámnak is örö­met szerzek. Az Ajtósi Dürer utcai lakás ablaka 'alatt épített aszfalt- grundon gyerekek fociznak. Be­tölti a szobát a kinti mozgás zaja, az önfeledt gyerekzsivaj. Barni feszeng, látszik, leg­szívesebben lent lenne a pá­lyán. Évi mozdulatlanul ül. (Édes­anyja súgja: „Néha még meg­kérdezi, Anyu, én miért nem futkározhatok?” Gyerekszájból torokszorító kérdés. Talán még nem . . . Vagy már tudja?) Évi születésétől átrendeződött a teljes családi életritmus. A pécsi idegklinikai műtétet Budapesten négy ortopédiai műtét követte, hogy Évi já­rógépet kaphasson. A térdmű­tét azonban nem sikerült. Évi hősiesen viselte hónapszám a gipszágyat, hónapokig a gip­szet csípőtől lefelé. Az édesanya: — Még jó, hogy gyesen le­hettem itthon hároméves korá­ig. Amikor lejárt,, nem tud­tuk mitévők legyünk, kellett a pénz is. Kértem a volt igazga­tómat, a szakszervezeti titkárt, ha lehet adjanak itthoni mun­kát a gyerek miatt. Mellém áll­tak, leltárszorzó lettem. Aztán egy évig bent is dolgoztam a központban, a beteges nagy­mamák felváltva voltak itthon a kislánnyal. Ismét hazajöttem, mert sokat kellett itthon ma­radnom a munkából, és ez nem volt jó se a vállalatnak, se Évinek,* se nekünk, egyszerűbb volt végleg a fizetésnélküli sza­badság. Nem tehettünk mást, ide így se bírtuk egy fizetésből. Három éve újra kértem a vál­lalati vezetőket, segítsenek. Azó­ta itthon dolgozom Évi mellett, ismét leltárszorzóként. Sokat kö­szönhetünk az emberségük­nek ... Meg a tanárnéniknek. Nem is tudom hogyan hálál­hatnám meg azt az áldozatos, kitartó segítségüket, hogy ház­hoz jönnek Évit tanítani. Erőt ad a lányomnak is, nekem is. Az édesapa: — Nem kérünk, de az önzet­len segítség nekünk többszörö­sen jólesik. Mosta Posta Szál­lítási üzem vezetője Szabó Já­nos és a „Hunyadi János” szo­cialista brigád tartogat gyer­meknapi meglepetést. Testhez­álló, méretre szabott tolókocsit készítenek, amit Évi maga is hajthat, és később akár akku­mulátorhajtásúra is át lehet építeni. Az ő segíteni akarásuk ' megszabadíthatja Évit a kénysze­rű szobafogságtól. o Álmaik, terveik kerülnek szó­ba. Elsőként a lakáscserét emlí­tik. Ha itt a környéken kaphat­nának legalább egy ugyanek­kora, földszinti, de legalább er- kélyes lakást... Vagy 2,5—3 szobásat, földszinten, ami er- kélyes ... A tanítónénik a szemközti Építők úti iskolából jönnek, sze­retik Évit, ő is őket, ezért min­denképp itt kell maradniuk o környéken. Barnihoz feljárnak a barátai. . , Egyre kínosabb Évi miatt, ezért is jó lenne külön szoba. Erkélyes meg azért, hogy jó időben nézelődhessen, lega­lább így legyen a gyerekek kö­zött. Földszinti meg azért, hogy ne kelljen ölben hordani, ha vinni akarják, a kocsijában ma­ga is lemehetne. örökségből vettek egy hasz­nált Zsigulit, a sógorékkal kö­zös telket a Dombay-tónál, így együtt is kirándulhat a család. (Utoljára öt éve voltak üdülni, pedig minden évben kaphat­nának beutalót). — Évi szállítása miatt kellett ez a nagy kocsi. Rendes a ta­nács alig kell utána adót fi­zetnünk, talán egyharmadát — mondja a férj. — Lejár a tv-részletünk, utá­na talán egy varrógép követ­kezik. Elvégeztem a szabás­varrás tanfolyamot, sokat tud­nék itthon varrni a gyerekeknek. Meg kell fognunk minden fil­lért — sorolja a feleség. — Otthonba nem adhatnák be Évit? A házaspár együtt: — Ha kaphatott volna járó­gépet, bevették volna Budapes­ten a Mozgássérültek Intézeté­be, de nekünk is fel kellett vol­na költöznünk a fővárosba. Évi a mi gyerekünk, mi akarjuk fel­nevelni * Majd’ évtizede Évi határozza meg életüket. Nehéz volt be­letörődni. Már (hozzászoktak. Emberfeletti áldozatvállalásu­kért cserébe nem követelőznek, nem kérnek. örülnek minden segítő szán­déknak. Nemcsak Gondáék élnek így. Murányi László Idén 3500 szálastakarmány-betakarító gép készül el, a Mezőgép Vállalat tószegi gyáregysé­gében. A Lipcsei Nemzetközi Vásáron aranyérmet nyert adapter sorozatgyártását NDK—magyar kooperációban az idén kezdték meg.

Next

/
Thumbnails
Contents