Dunántúli Napló, 1980. május (37. évfolyam, 119-148. szám)
1980-05-18 / 135. szám
fpN HÉTVÉGE 6. TÁRSADALOMPOLITIKA 1980. MÁJUS 18. Folytatás és megújulás Aczél György új kötetéről „Ideológiai munkában nem lehet lovasrohammal győzni” — idézi Lenin figyelmeztetését Aczél György, kulturális és ideológiai életünk néhány kérdéséről szólva. S a Gondolat Kiadó új kötetébe fölvett válogatása az elmúlt tíz év más jelentős beszédeinek, tanulmányainak mintegy példázata is lehetne ennek. Nyomon követhetjük ugyanis azt a szívós elvi következetességet, állhatatosságot, türelmet — ámbár szenvedélyes és vitázó türelmet —, amellyel vissza-visszatér alapvető fontosságú kérdések magyarázatára. így kívánja formálni, alakítani társadalmi méretekben az emberek tudatát, magatartását, miközben maga is állandóan választ keres a változó világ, a változó valóság problémáira. Történelmi tapasztalatainkat elemezve írta címadó — Folytatás és megújulás — tanulmányában: „Rendkívül fontos, hogy újra és újra tudatosan, felelősen végiggondoljuk a szocializmus építése során megtett utunkat, jövőnk érdekében a múltat és jelent". Szélesebben általánosítva teszi őmaga is ezt mindennapjaink vizsgálatában, állítva egyben azt, hogy „a szükséges megújulás nélkülözhetetlen feltétele a szocialista folytonosság biztosításának. A megújulás előfeltétele pedig az objektív valóság szüntelen és őszinte szembesítése végzett munkánkkal, eredményeinkkel és célkitűzéseinkkel”. Az írások mindegyikének ez a nézőpont áll a tengelyében, s egyben ez adja valamennyinek a máig szóló időszerűséget. Egységes ívű érvelési rendszerben követhetjük azt az alapgondolatot, hogy a kultúra ugyan saját belső törvényei alapján változik, fejlődik, de nem szakad el, nem is válhat el attól a háttértől, amely meghatározója, s amelyet lényegénél fogva tükröztetni hivatott. A társadalmi, gazdasági és kulturális fejlődés kölcsönhatásáról, egységéről van módunk megbizonyosodni, olvasván e tanulmányokat, előadásokat. S ebben megint csak az elvi következetességre érdemes fölfigyelnünk, amellyel a szerző ugyanazt a lényegi választ adja, például több mint egy évtizede, a gazdasági reform bevezetésekor, mint napjainkban, amikor a korábbinál lassúbb gazdasági növekedéssel számolhatunk. Azt nevezetesen (amiként az MSZMP KB Politikai Akadémiáján elhangzott tavalyi előadásában), hogy „a szakmai tudás, a műveltség, az eszmei, erkölcsi és kulturális felkészültség egyre közvetlenebbül gazdaságformáló tényezővé is válik”. Erre alapozva jelenti ki, hogy „még ha a gazdasági szükségszerűségek ma középpontba állítják is a termelési kérdéseket, még ha ennek sodrában ökonomista egyoldalúságok tapasztalhatók is, társadalmunkban a kultúra mindenkor nélkülözhetetlen ...” Egybecsengenek ezek a szavak a XII. pártkongresszus határozatának művelődéspolitikai fejezetével, amely egyebek között leszögezi, hogy előrehaladásunk elsőrangú feltétele: tovább gyarapodjék népünk műveltsége, a közművelődés egyre inkább váljék társadalmi ügy- gyé. Ehhez tisztában kell lennünk azzal, hogy a kulturális fejlődés miként alakítja a társadalmat, miként hat a különféle gazdaságitársadalmi feladatok megoldására. Helyenként valósággal föl- forrósodnak a szavai, amikor az értetlenséget, a nemtörődömséget korholja. „Egyszer el kell már érkeznünk oda, hogy éppúgy felelősségre lehessen vonni egy olyan vezetőt, aki elhanyagolja az emberek szellemi fejlődését, mint azt, aki rozsdásodni hagyja a vállalat értékes gépeit" — mondta előadói beszédében a párt Központi Bizottságának ülésén a köz- művelődés tárgyalásakor. Eltávolodott volna ezzel a hétköznapi realitástól? Aligha. Csupán „alkotó elégedetlenségével” is figyelmeztetni akart, hogy éppen a valóság, az adottságok jobb fölismerésére van szükség. Mert a mi társadalmi rendszerünkben még jobban lehetne és kellene élni a lehetőségekkel, amelyek kibontakoztatják az emberekben rejlő értékeket. A két ellentétes társadalmi rendszer versenyének, ideológiai harcának is meghatározója ez. Az ellentétes életmódok, életformák erőpróbája, s ebben — mint mondotta — az értelmes, tartalmas élet, magának az emberiségnek a jövője a tét. Ezen a jövőn sokat gondolkodik a szerző. „Mivé lehet az ember” — ez a messzire néző kérdés is erre mutat, amelyet egyik legmegka- póbb hangvételű írásának, karácsonyi cikkének címéül adott Gra mseitől kölcsönözve e kérdésföltevést. S a munkásmozgalom nagy olasz teoretikusának töprengéseit bizakodóan folytatta, mintegy hitvallást téve az ember mellett. Az emberbe vetett hittel (mint mindig is múltunk, irodalmunk, történelmünk legnagyobbjai), hiszen „az ember eredendően se nem rossz, se nem jó, a társadalmi viszonyok összessége alakítja a személyiségét." Am, hogy mégis mivé legyen, s mivé lesz, az még hosszú harc kérdése is, amelyben a társadalomnak és az egyénnek egyaránt részt kell vennie. Az ilyen részvétel sokféle módja, lehetősége is tárgya Aczél György e kötetének, amely a „Válogatott kultúrpolitikai írások” alcímet viseli ugyan, de — mint az előzőekből is kiviláglik — messze túlmutat e körön társadalompolitikai, emberformáló hatásában, vonzatai- ban. Tulajdonképpen a mai magyar valóság szinte minden fontosabb kérdése szerepel e kötet lapjain. Valamennyi írásnak közös, különös sajátossága is van. Ugyanaz a közvetlenség, közérthetőség, sőt olvasmányosság jellemzi. Mintegy például szolgál sokaknak ahhoz az intelemhez, amelyet ő maga az írókhoz intézett, mondván, hogy nem ártana bartóki mélységben gondolkodni azon is, miként lehetne a nehezen érthetőt érthetőbbé tenni, közelebb vinni a néphez. Ő mindig népközeiből beszél, műveltségének, irodalmi, történelmi jártasságának nem a magaslataiból letekintve, hanem a mélységeiből merítve. Művelődésünk, társadalmi tudatunk egy évtizedes útja illusztrálódik ilymódon igen szemléletesen az átgondolt összeállításból. S minden bi-, zonnyal a kötet valamennyi olvasója számára e szocialista út tudatos folytatásának elhatározottságával, eltökéltségével együtt fölébresztik, megalapozzák Aczél György gondolatai a megújulás igényét is. Lőkös Zoltán Miből élünk, hogyan élünk? Nem egészen három év alatt otthont és csalódott teremtettek. Anna 1973-ban született, ez évben kezdték a házépítést. Egy év múlva érkezett Zoltán, s 1975 tavaszán beköltöztek a kozármislenyi családi házba. Be is bútorozták. Lukács Aurél és felesége nyolc évvel ezelőtt kezdte a közös életet. A férj a MÁV műszerésze, a feleség a MERUKER- központ könyvelője. Annak idején gondolkodtak, hogy beáll- janak-e a lakásigénylők hosszú sorába, vagy a maguk erejéből teremtsenek fedélt fejük fölé: — Tudtuk, hogy az építkezés gondterhesebb, kényelmetlenebb — mondja- a fiatalasz- szony — de abban is biztosak voltunk, hogy ez a gyorsabb. A férjem 160 ezer forint kamatmentes kölcsönt kapott a MÁV-tól. Ehhez jött az OTP pénze, plusz a mi párezer megtakarított forintunk. Anyag- költségre, szakipari munkára épp elég volt. A culágerkedést szüleim, barátaink és mi vállaltuk. A férjem és egy barátja viszont a központi fűtést, a víz- és villanyszerelést is megcsinálta. Ez több tízezer forint megtakarítást jelentett. Lukácsné végig otthon volt az építkezés alatt. Kettős célra használta fel a gyes-t. Nevelte gyermekeit, s mivel mindig otthon tartózkodott nem kellett napot egyeztetni, mikor dolgozhatnak a házon. Főzött, közreadott, intézett sok mindent. Anyagilag is így járt jobban, hiszen a két gyermek után több, mint kétezer forintot kapott. Most már dolgozik, 2600 forint a fizetése. A férje 4000 forint körül keres. A két fizetésből azonnal elveszi azt, ami az állandó kiadásokra kell — OTP-részlet, villanyszámla, bérletek, tv-, újságdíj, ebédpénz — ami most fűtés nélkül 2000 forint körüli összeg. Havonta 1000—1500 forintot félretesz, a többit pedig elosztja hetekre. Ez a konyhapénz, amibe beletartozik a mosóportól kezdve a munkahelyi fekete, a gyerekek csokoládéja és egy-két apróbb holmi. — Legtöbbet a ruházkodásnál takarékoskodunk —- magyarázza. — Magam varrom a gyerekek és az én ruháim többségét Kabátot sem kellett még vennem nekik. Anyósom ellátta őket. A konyhán kevés pénzt tudok megfogni. Hétközben többnyire hideg vacsorát eszünk. Csirkét, disznót nem tartunk, nincs mihez nyúlnunk, a kis konyhakertünkben is csak zöldséget, hagymát, epret és málnát termesztünk. Igaz, málnából sok van, szörpöt is főzök belőle, így nem kell boltban vennem. Lukácsék Kozármislenyből A havonta félretett pénznek mindig van helye. Szép kerítést szeretnének a ház körül, de arra is gyűjtenek, hogy a nyáron Budapesttel ismerkedjenek. A MÁV-szállodában szeretnének lakni, s két héten át a gyerekekkel együtt járnák a fővárost. * Színesben nézzük az esti mesét, s közben a csengő hangú kristálypoharakról megtudom, hogy két évvel ezelőtt születés- napi ajándékként kapta Kanyar Józsefné a férjétől. — Ilyesmire nehezen adnám ki a pénzt — mondja a fiatal- asszony — de nagyon örülök, ha ajándékba kapom. De nemcsak a szép és drága készletekkel, dísztárgyakkal vagyok így. Megnézni megnézem, de nem veszem meg az olyan holmikat, amik divatosak, tetszenek is, de nincs szükségünk rájuk. Pedig Kanyarék minden bizonnyal azon családok közé tartoznak, akiknek havi jövedelme jóval meghaladja az átlagost. A férj a MÉV IV-es üzemében csapatvezető vájár, a feleség a RÖVIKÖT Nagykereskedelmi Vállalatnál pénzügyi előadó. Egy kisfiúk van. Havi keresetük több, mint tízezer forint. — Megszoktam, hogy beosztással kell élni — magyarázza a feleség. — Ezt láttam otthon a szüleimtől és így kezdtük a férjemmel a közös életet. Az albérletből az ércbánya segítségével garzon lakásba költöztek, amit a jelenlegi öröklakásukra váltottak. A két és fél szobás lakást teljesen berendezték, sőt a beköltözés — 1975 óta — egyszer már újra tapétáztak. A színes tv-t is azóta vették. Közben szinte minden évben voltak külföldön, jártak a Szovjetunióban, NDK- ban, Romániában, Jugoszláviában. A Skodájuk odalent áll a ház előtt. — Szeretnénk Ladára cserélni — mondja a feleség. Most többek között erre gyűjtünk. — Ha ő mondja, meg is lesz — véli a férje. — Zsuzsa nagyon jól osztja be a pénzt. Igaz, hogy mindig megbeszéljük, mire gyűjtünk, mit akarunk venni, de nekem mégis könnyebb a dolgom. Zsuzsa többnyire négy-öt elképzeléssel áll elő, csak választanom kell. — Most mik a tervek? — Ezt a garnitúrát — simítja végig a fotelt az asszony — akarjuk kicserélni vagy áthú- zatni. Valószínű, hogy áthúzat- juk, mert kényelmes, masszív. A kocsit mór mondtuk. A műanyagpadló helyett pedig padlószőnyeget szeretnénk. — Mi az, amin takarékos- kodnak? — A ruházkodáson — felelik egyszerre. Aztán Zsuzsa folytatja. — Átalakítom, leengedem, hozzáillő anyaggal megtoldom a holmijainkat. A konyhán nem tudok, nem is akarom megfogni a forintot. Nekem a gyomrommal voltak problémáim, ma is diétáznom kell. A férjemnek pedig, kell a tartalmas, főtt étel. Ezért hétközben is főzök. — Mellékjövedelem, segítség? — Fizetésből élünk. — válaszol a férj. De segítség, hogy a szüleim szőlőjében a sorok között megterem a zöldségféle, amiből mi is kapunk. Gyümölcsöt sem kell vennünk. Az őszszel, az öcsémmel felesben vágtunk disznót — Végül is, hogyan éltek, hogyan élnek, amióta házasok? — Lerajzolom, jó? — nevet Zsuzsa, így könnyebb kifejezni. Meredeken felfelé emelkedő vonalat húz. — Ez volt 1975—-76-ig — magyarázza. — Addig, amíg megvettük a kocsit, ezt a lakást, amíg berendeztük. És addig minden forintnak jól megnéztük a helyét. Ami ezután következett, mór nem volt különösebben fontos. De tudtuk, hogy elérhetjük, — színes tv, tapétázás — hát utána nyúltunk. Most már beálltunk. — Valahogy így mondja a papír fölé hajolva. Lassan, de egyenletesen, emelkedve húzza tovább a vonalat... Kanyar József és családja Fotó: Prolaza László Török Éva A vezető vezessen A háromszorosan is „kiváló" címmel kitüntetett nagyvállalat élére új igazgató került. Igen: igazgató, és nem vezérigazgató ... Nem kellett „megtanulnia” a céget, korábban ugyanis — vagy másfél évtizedig — helyettesi minőségben dolgozott, s ezért sem' keltett meglepetést, hogy alig egy hónapnyi igazgatóság után, máris összehívta a politikai és a társadalmi szervezetek képviselőit, hogy ismertessen velük néhány szervezeti és vezetéstechnikai változtatást. A tájékoztató érdekesnek, mi több, izgalmasnak ígérkezett. Sokan, sokfélét rebesgettek. Az a délutáni értekezlet végül is sokaknak csalódást okozott. Se személycserék, se forradalmi változások, csak egy sor egyszerű, ésszerű és logikus hatáskör-módosítás. Hogy például: ezentúl nem a vállalati igazgató dolgai a fizetésnélküli szabadságok engedélyezése. Vagy: nem kell igazgatói aláírás ahhoz, hogy bizonyos -r és értékesebb — munkaeszközöket, bizonyos raktárakból a vállalat munkatársai kivegyenek ... Vagy: az igazgató, a továbbiakban nem tartja fenn magának azt a jogot, hogy minden egyes jelentést, felmérést, statisztikai adatszolgáltatást személyesen lásson és szignáljon, amit csak a különböző fő- és alhatóságok kérnek a vállalattól. Nem folytatom. A lényeg: az igazgató szabadulni akart egy sor olyan feladattól, ami nem rá tartozik, ami az ő pozíciójáéban csak felesleges és értelmetlen időrablást jelent, aminek elvégzésére ott vannak a vállalat különböző rangú más munkatársai. Meglehet: kissé hosszan idéztem ezt az egyetlen vállalati példát, ám úgy vélem, nagyon is aktuális tanulságokat hordoz. Néhány éve került a kezembe az a sajátságos időmérleg, ami Vagy száz vállalati vezető napi munkabeosztását elemzi. A számsorokkal sűrűn tarkított elemzésből kiderült, hogy a vezetőknek mindenre van — kell, hogy legyen — idejük, csak éppen a tulajdonképpeni irányításra futja a legkevesebb. A megkérdezettek napi munkaidejének jó egynegyedét tölti ki az általuk merőben feleslegesnek ítélt adminisztráció, és a legkülönbözőbb társadalmi kötelezettségek ellátása. További harminc százalékkal — csökkentik — az egyébként nyolc óránál jóval hosszabb — napi munkaidőt az értekezletek, amelyek naqyobb részét a főhatóságok és a társadalmi szervezetek kezdeményezik. A napi feladatok, a hirtelen jelentkező operatív tennivalók elvégzése elvisz további kér—kér és fél órát Mindezek után alig egymástól óta marad a szakirodalom tanulmányozáséra, a vállalati stratéqián és taktikán való munkálkodásra. Mi tagadás: nem éppen racionális munkaidőbeosztás. A vezető ugyanis nem reprezentatív személyiség, nem ügyintéző és nem adminisztrátor, nem egyszemélyes jóléti intézmény és nem. „panaszláda”, nem anyagbeszerző, és nem a napi gondok megoldására hivatott „tűzoltó". A vezető — ha úgy tetszik — stratéga. Eredményes munkájának első számú feltétele a jól képzett és használható munkatársakból álló „vezérkar”, valamint az a fölismerés, hogy hagyja is dolgozni a munkatársait. És máris több ideje jut a szorosabb értelemben vett irányítómunkára. Mi több: a vezető azért is vezető, hogy megértesse saját főnökeivel, felettes hatóságaival, neki egyéb dolga1 is van, minthogy szétaprózza idejét csak azért, mert e főnökök és hatóságok presztízskérdést csinálnak abból, hogy milyen papíron, kinek az aláírása szerepel. Persze: nehéz dolog ilyesfajta elhatározásokra jutni. Ám nem lehetetlen. Ezért is idéztem a bevezetőben rögzített példát. Vértes Csaba
