Dunántúli Napló, 1980. május (37. évfolyam, 119-148. szám)
1980-05-18 / 135. szám
1980. MÁJUS 18. képripJdrt, J DN.HÉTVÉGE 7. Szűkebb hazánk: kincses Baranya Való igaz: hogy otthon legyünk a világban, lehet-e ennél nemesebb célja az embernek? A Föld az ember otthona, és végső soron arról van szó, hogy igazán az legyen, ne legyenek letarolt pusztaságok, lerombolt, fölégetett házak, elnéptelenedett hajdani falvak. A Föld, tengereivel, termőföldjeivel, házaival, őserdőivel egyetemben legyen az ember otthona — ez a lényeg. De ha ez megvan, s az ember nyugodtan berendezkedhetik a Föld különböző tájain1, akkor merül föl a következő kérdés: az egyes ember hol érzi magát otthon igazán? Az egyik pálmakunyhóban az Egyenlítő legforróbb vidékén, a másik a jégkunyhókban, messze fönt északon. Az egyiknek a rizsföldek látványa jelenti az otthonosságot, a másiknak az égbenyúló hegyek lejtőin legelő juhnyájaké. A Föld országokra, tájakra oszlik, s az emberek csoportjai évezredek során úgy helyezkedtek el, úgy leltek otthonra a glóbuszon, hogy annak egyszersmind egy-egy konkrét vidékéhez kötötték életüket. Hagyományaik ahhoz s ott alakultak ki, őseik csontjai ott porladnak, életmódjuk azokhoz a viszonyokhoz igazodott, szemük azt a látványt szokta meg, ott akarnak élni, utódokat nevelni, s majd meghalni is. így van ez jól. Ahhoz, hogy teljes jogú tagjai legyünk az emberiségnek,, kell egy darab föld, kell egy szűkebb közösség, amihez tartozunk, amin élünk, ami összekapcsol bennünket a népek nagy közösségével. Aki igazán otthon van a világban, az rendszerint annak egy nagyon is körülhatárolt, szűkebb vidékén van elsősorban otthon. „Föl-földobott kő” — mondja Ady, s ezt azóta se mondta különbül, pontosabban senki. Aki valahol, egy folyó vidékén, néhány domb négyszögében, egy város néhány utcájában, terén nem érzi magát „őslakosnak”, az hontalanná válik az egész világban. Nekünk a „kincses Baranya” a szűkebb hazánk, csukott szemmel is látjuk határain a széles Dunát, a vadregényes Drávát, látjuk a Mecsek csúcsait, patakok partján az öreg házakat, a tocsogó libákat, mieink mind az erdők, amelyek szarvasnyomokat és hóvirágot rejtenek, az erdő alatt bányák húzódnak, a síkságon gyárak emelkednek. A városok kövei a mi lábnyomainkat is őrzik, kezünk nyomát pedig mindaz, amitől napról napra gazdagabb, szebb lesz a „kincses Baranya". (h.) Fotók: Cseri László
